„KIS BENEŠ-DEKRÉTUM” |
A történelemről mit sem tudó agresszív ukrán médiamunkásoknak a kárpátaljai magyarokkal szembeni lejárató hadjárata jó ideje gerjeszti az indulatokat. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) székháza elleni több terrortámadás, valamint a szervezet vezetőivel szemben óriás-pla-ká-tokon intézett politikai attak, a magyarok listázása csak tovább fokozta a hangulatot. De idetartozik a kijevi törvényhozás honlapjára feltett, majd a tiltakozások hatására levett petíció is, amely a magyar állampolgárságot megszerző ukrajnai magyarok „új szülőföldjükre” való „deportálására” buzdít. Nézzük meg, honnan erednek ezeknek az ellenséges indulatoknak a gyökerei.
MAGYARGYILKOSSÁGOK MINDENHOL
Szörnyű megpróbáltatásokat hozott a Kárpát-medencei magyarok számára az 1944 őszétől a háború utánig tartó időszak: az Észak-Erdélybe betörő Maniu-gárdisták brutális kegyetlenkedését, Tito partizánjainak délvidéki szadista népirtását, Kárpátalja magyar és német férfi lakosainak munkatáborokba hurcolását, az életvitelszerűen magyargyűlölő Edvard Beneš kassai kormányprogramját és dekrétumait.
Munkácson 1944. november 26-án összeült a Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottságainak első kongresszusa, amely kiáltványt fogadott el „Kárpátontúli Ukrajnának Szovjet-Ukrajnával való újraegyesítéséről”. A manifesztum első bekezdésében így indokolja a történelmi eseményt: „Kárpátontúli Ukrajnára örömteli történelmi nap köszöntött. A hős Vörös Hadsereg segítségével levetettük a német–magyar igát. Véget vetettünk a magyarok és az összes idegen sok évszázados uralkodásának Kárpátontúli Ukrajna öröktől fogva ősi ukrán földjén.”
Ebből a hevült, ünnepi retorikából kiindulva a kongresszus Kárpátontúli Ukrajna földművesei, munkásai és tisztviselői földhöz és erdőhöz juttatásáról című határozatában kimondta, hogy „a németek és a magyarok az ukrán nép örök ellenségei”. Az örök ellenségek nem nyilváníthattak véleményt: bő két héttel előtte összegyűjtötték őket, úton voltak a szolyvai gyűjtőtábor, majd a havas Kárpátokon átgyalogoltatva a Gulag bugyrai felé.
KOMMUNISTA KÁNON
Történelmi idők hangulata – mondhatnánk a kollektív bűnösséget kimondó nyilatkozatra. És a keserves időké is egyben – tehetnénk hozzá rezignáltan.
Az idő cammogott a Vörös Hadsereg által meghódított szovjet Kárpátontúlon is. A kommunizmus kilátásba helyezett beteljesedése elmaradt, helyette összeomlott a szovjet (orosz) birodalom, amely még a jól informált nyugati kremlinológusokat is meglepte.
Amikor (1991-ben) Ukrajna függetlenné vált, Magyarország az elsők között ismerte el, vette fel vele a diplomáciai kapcsolatot. A két kormány alapszerződést kötött egymással, valamint nyilatkozatot írt alá a kisebbségek jogainak kölcsönös védelméről. A kárpátaljai magyarok abban bíztak, hogy az erőszakos oroszosításban megnyilvánuló, a magyarokat és az ukránokat egyaránt sújtó politikai elnyomás megszűntével Kijev türelmes nyelv- és kisebbségpolitikát folytat majd. A kezdetekben ez így is volt, 1996-ig a nemzetiségek ügyeivel külön minisztérium foglalkozott. Később, az egységes nemzetállam kialakítását célzó politikai folyamatban a nemzetiségi ügyek képviselete egyre alacsonyabb szintre csúszott az ukrán közigazgatásban.
Az 1944-es munkácsi kollektív megbélyegzés ellen először a kárpátaljai magyar kulturális-irodalmi életet szervező Forrás Stúdió tiltakozott, 1971-ben. Levelet küldött a területi pártbizottságnak, az ukrán írószövetség megyei titkárának, a Kárpáti Igaz Szó újság szerkesztőbizottságának és az ifjúsági lapnak. A kánonon azonban nem lehetett változtatni, ez „törvényesítette” a szovjet hódítást. A főkolompos „forrásosok” és tettestársaik (Kovács Vilmos költő, író, Fodó Sándor egyetemi tanár, S. Benedek András író, költő, irodalomtörténész, Vári Fábián László költő, néprajzkutató, továbbá e sorok szerzője, egyetemi hallgató) azonban megtapasztalhatták, mi a szovjet-magyar igazság. Munkahelyi kirúgások, katonai behívások következtek, így épült a karrierjük.
Bő két évtizeddel később, 1994 no-vem-berében a KMKSZ választmánya állásfoglalásban kérte az ukrán törvényhozást a kollektív bűnösségre utaló mondat visszavonására. A magyarok kérése nem érte el a kijevi honanyák és honatyák ingerküszöbét.
E kérdés a magyar–ukrán kormányközi kisebbségi vegyes bizottság ülésén is felvetődött. Kijev nem tartotta tárgyalásra érdemesnek a problémát.
CINIKUS MAGATARTÁS
Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) támogatásával parlamenti képviselővé lett Tóth Mihály akkor úgy érvelt, hogy az 1944. novemberi újraegyesítő manifesztum nem tekinthető a volt Szovjetunió jogi dokumentumának. Azok, akik a kiáltványt elfogadták, nem voltak sem a Szovjetunió, sem Ukrajna állampolgárai. Ők, a Kárpátontúli Ukrajna lakói akkor még csehszlovák vagy magyar állampolgárok voltak, tetteikért sem a Szovjetunió, sem utódállama, Ukrajna nem felel. A volt képviselőnek és nemzetiségpolitikai szakértőnek az állampolgárság ügyében igaza van. De Kijev részéről egy ilyen érvelés mögé bújni több mint cinizmus.
S ez a cinizmus tetten érhető abban is, ahogyan az utóbbi időben sűrűsödő magyarellenes támadásokra a kormány és a kárpátaljai megyei vezetés is visszatérően (s a vizsgálatokat megelőzve) úgy reagál, hogy azok az orosz titkosszolgálat provokációi. A hivatalos magyar tiltakozásokat pedig úgy minősítik, hogy Budapest Moszkva kottájából játszik.
ZÖLD ÚT A SZÉLSŐJOBBNAK
Lehetne akár így is. Akkor azonban fel kellene tárni, milyen módon működnek együtt az oroszokkal a rettenthetetlen ukrán patrióták. A kárpátaljai városokban, Ungváron és Beregszászon, valamint a Huszt melletti Vörösmezőn uszító, magyarellenes fáklyásmeneteket tartó, eltakart arccal masírozó Szvoboda és a Kárpáti Szics szervezet vitéz aktivistái is orosz érdekeket szolgálnának? (Vörösmezőn, az 1939 márciusában bevonuló magyar honvédséggel szembeszálló ukrán fegyvereseknek állított emlékparkot Juscsenko ukrán államfő kezdeményezésére a megyei adminisztráció, s az első megemlékezést – kijevi miniszterek, parlamenti képviselők, közéleti szereplők és ukrán ortodox egyházi személyiségek részvételével – 2009. március 14-én tartották – a szerk.)
Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, hogy a súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küszködő országban a politika irányítói a napi megélhetési nehézségekről akarják elterelni a lakosság figyelmét a hangulatkeltéssel. Akár azon az áron is, hogy zöld jelzést adnak szélsőjobbos, radikális erőknek, magyarellenes csoportosulásoknak.
Ne legyenek kétségeink: ilyen, a nemzetiségek békés együttélését romboló erők mindig is voltak Ukrajnában. Ezzel az ország irányító rétege – az elit kifejezést itt ne használjuk – tisztában van. Csakis az ő felelősségük, hogy megfékezik vagy tovább engedik tevékenykedni őket a geopolitikai játszmák kiszolgálására, amiért az ukrán társadalom súlyos árat fog fizetni. Ukrajna szomszédaiként örülnénk, ha ez nem következne be.
