– A Sargentini-jelentés elfogadása kapcsán jól látszott, hogy az európai elit mennyire összezár azok ellen, akik változást szeretnének. Ön szerint nem rövidlátó stratégia ez?
– Az elmúlt tíz-húsz esztendőre jellemző, hogy az európai elit nem képes hosszú távon gondolkodni. Egyik évről a másikra élnek. Egyfajta sztázisban vannak, nem tudják elképzelni, hogy más is lehet, mint az aktuális helyzet, nem is nagyon érdekli őket. Az utóbbi évek fejlményei nyomán azonban idegessé váltak, ahogy csökkent a népszerűségük. Nem tudják, mit hozhatnak az országos és az európai parlamenti választások. Csak reagálnak az eseményekre, nem irányítják azokat. Azt gondolják, hogy ha móresre tanítják az uralkodó elittel szembehelyezkedő országokat, a populista mozgalmakat, valami nagy és látványos módon, akkor megszüntetik a problémát. Ehelyett át kellene gondolniuk, hogy mi a fontos Európának, az EU-nak hosszú távon.
– A brexit kapcsán is hangsúlyosan vetődik fel az elit, ez esetben a brit politikai elit hozzáállása a nép döntéséhez.
– Sem a Munkáspártban, sem a konzervatívok között nincsenek többségben a kilépést támogatók. Kénytelenek azonban a brexit mögé állni, mert a nép így határozott. Gyakran hallom, hogyan beszélnek egymás között, és ez teljesen más, mint amit kifelé kommunikálnak. Pragmatikusak és kénytelenek megjátszani magukat. A munkáspárti elit sokkal közelebb érzi magát az uniós elithez, mint a saját szavazóihoz. Látszik rajtuk, hogy boldogabbak, amikor az EU kék zászlóját lengetik, mint amikor a szigetország lobogóját. Theresa May brit miniszterelnök nagyon kellemetlen helyzetbe hozta magát, a salzburgi uniós csúcson igencsak kitoltak vele. Megalázták és kinevették. A Labour ugyanakkor azt gondolja, hogy ha továbbra is barátságos az uniós elittel, akkor képes megrengetni May kormányát. Jelzésértékű, hogy Michel Barnier, a közösség brexittel kapcsolatos főtárgyalója a napokban Jeremy Corbynnel, a Munkáspárt vezérével tárgyalt Angliában. A Labour legtöbb vezetője közel áll az EU-hoz – Corbyn kivétel, mert ő még régi vágású baloldali.
– Mi a véleménye arról, hogy Sebastian Kurz osztrák kancellár is beállt Berlin és Párizs mögé, feladva korábbi politikáját?
– Kurz opportunista és karrierista. De látni kell azt is, hogy ha a német és a francia kormány egy irányba megy, akkor nagyon nehéz ezzel szemben politizálni. Az EU-ban nagyon kevés olyan kormány van, amely hajlandó szembemenni Brüsszellel – ilyen a magyar, a lengyel, valamint egyes kérdésekben a szlovák és a cseh is. A tagállamok félnek az uniós központtól. Ugyanakkor lehet érezni azt is, hogy az elit népszerűségvesztésével párhuzamosan megerősödik Brüsszel ellenzéke.
– Az európai parlamenti választásokon megvalósulhat az elit lecserélése?
– Elképzelhető, hogy többen szavaznak majd erre, mint az előző voksoláson. Legutóbb a brit UKIP például jobb eredményt ért el az EU-s választáson, mint a nemzetin. Arra nem számítok, hogy elitcsere következne be, arra viszont igen, hogy meggyengülnek. Látszik rajtuk, hogy egyre fogy az önbizalmuk.
– Mi kell ahhoz, hogy megvalósuljon az elitcsere?
– Legfőképpen új és megerősödött pártok. A populista pártoknak fel kell nőniük, tisztázniuk kell azt, hogy milyen kérdéseket akarnak képviselni. A brit UKIP például nagyon jó helyzetben volt, haladtak előre, majdnem húszszázalékos népszerűséggel. Aztán egyik napról a másikra elveszett a lendület, ma éppen csak léteznek. Idő kell ahhoz, hogy egy párt önbizalomra tegyen szert, hogy tudják, érezzék: öt-tíz év múlva is a politikai palettán lesznek. Szembeszélben kell hajózniuk, mert Nyugat-Európában az értelmiség, a kultúra szinte teljes egészében beállt a regnáló elit mögé. Nagyon fontosnak tartom, hogy az új pártok kiépítsenek maguk köré egy olyan új értelmiséget, amely képes őket megfelelő mennyiségű és minőségű szellemi munícióval ellátni.
– Miért állt be az értelmiség az elit mögé?
– Azért, mert elfáradt, és már csak a megélhetésével törődik. Könnyű életet akarnak. Ugyanoda járnak vacsorázni, ugyanazokat a filmeket nézik. Jól érzik magukat egymás társaságában, és lenézik azokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők. Nagyon fontos az egyetemi élet kérdése is. Nagy-Britanniában a fiatalok körülbelül fele megy valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ugyanakkor az egyetemekről kikoptak a viták, egyformán gondolkodnak, s erre tanítják a fiatalokat is. Ők viszont így politikai értelemben passzívvá válnak, felszívják azt, amit az elit közvetít nekik. Ezért a domináns politikai kultúrának nem épül ki alternatívája, a fiatalok nem fognak lázadni az elit ellen. Ezt nagyon károsnak tartom.
NÉVJEGY
Az 1947-ben született szociológus szülei 1956-ban vándoroltak ki Kanadába. 1969 óta él Nagy-Britanniában
A Kenti Egyetem szociológiaprofesszora volt Canterburyben
Könyvei jelentek meg többek között a félelem szociológiájáról, az oktatásról, a terápia kultúrájáról vagy arról, hogy mit jelent szülőnek lenni. Egyike a legszélesebb körben idézett szociológusoknak az angol sajtóban
