Afrikanológus feleségével néhány hete Nigériában járt, ahol megtapasztalta, milyen privilegizált fehér férfinak lenni. Amikor bekapcsolom a diktafont, az első kérdést megszakítva hozzáteszi: „Akármi is a véleményem a kor-mány-kö-ze-li sajtó állapotáról, nem fogok az egyszeri plébános hibájába esni, aki a misén megjelenő híveket korholja, hogy kevesen járnak misére”.
– „Takarodjatok, takarodjatok. Nincsen becsület, csak elnyomás és rabszolgaság” – énekli az algír-francia Rachid Taha a Barra Barra című protestdalban. Fiatalkoromban rengeteget hallgattam, és már akkor is éreztem: mi félünk, ők gyűlöletet éreznek. Egyik sem alaptalan.
– Azért tegyük hozzá, hogy Rachid Taha eredetileg az algériai polgárháborúra reagálva írta a számot, a megszólítottak nem a nyugat volt, csak miután a Black Hawk Down filmzenéje lett, utána került át más kontextusba. De tény, hogy az idegentől való félelmet, ellenségképet máshol is használják. Mondjuk Nigériában személyesen volt szerencsém megtapasztalni, hogy a helyi elit nagyon keményen arra építi a hatalmát, hogy a gonosz „white man” az, aki elrabolja a lelkedet.
– A „nagy fehér cápa”.
– (nevet) Ahogyan itt migránsozunk, ott úgy megy a „fehéremberezés”. Azt a szöveget pergetik ott is, hogy minden problémánkért „a nagy, fehér gyarmatosító felel, és bár úgy tűnik, hogy kivonult, eltűnt, de most újra, újból megjelenik, és a backdooron keresztül szivárog vissza. Persze csak akkor, ha nem „vagyunk” elég éberek. Tehát globalizált kis világunkban a hatalomgyakorlás folyamata ugyanúgy működik. Hogy még tényszerűbb legyen: a százötven éves török hódoltság, a Carpenter-filmet idéző, a ködből kilépő fantomarab helyett behelyettesíthető a gyarmatosító árnyképe.
– Nigériában ez politikai szélsőség, vagy ez a mainstream?
– Ez az abszolút centrum, ezt fújják a helyi celebek is. Amikor egyetemi oktatóval, helyi értelmiséggel beszélgetsz, akkor az is visszajön, hogy a fehér ember terminus az nem pusztán az európai fehér emberre vonatkozik, hanem mindenkire, aki nem teljesen éjfekete. A „white man” kategóriába tartozik az arab, a kínai, az indonéz és a dél-amerikai is, „akinek minden szenvedésünket köszönhetjük”. Ráadásul, ha kelet-európai hófehérkeként betévedsz a lagosi színházba, akkor előfordulhat, hogy másnap a tartományi kulturális miniszterrel vacsorázol.
– „Nagyfehérnek” lenni ezek szerint még mindig status quót jelent Afrikában.
– Egyértelműen igen. Európaiként –fehérként – mindenképpen van egy kiemelt, VIP-státuszod, hiszen az európai-ság – amellett, hogy egyébként a gyűlölt gyarmatosítás – egyben a gazdagság és a hatalom jele is.
– Afrikában már túlléptek a zebraistenek és sámánok útmutatásával lezajló törzsfőnökválasztásokon, megtanulták, hogyan működik a posztmodern demokrácia, a politika. Mondhatjuk, hogy végül a gyarmatosítók győztek.
– Nem legitimálom a cinizmusodat, de az tény, hogy ezeknek a tábortűz fényén túli félelmeknek a beszervezése a napi politikába egy ilyen, a törzsi ellentétek miatt sokfelé szétszakadt társadalom szempontjából immunerősítőnek bizonyult. Kimondható, hogy ez a tudatállapot stabilizálja az országot. Hiszen ilyenkor nem belül, az egymás közötti ellentétekben találjuk meg a legyőzendő ellenfeleket, és az is kimondható, hogy a gondok jelentős részéért nem mi vagyunk a felelősek, hanem a „nagyfehér”. Ez persze növeli a társadalmi kohéziót, így egy ideig elkerülhető a belső problémák eszkalálódása. Más kérdés, hogy a belső problémák elfedése hosszú távon azért nem biztos, hogy hasznos.
– Ennek a vérízét kóstolgatja a dél-afrikai kormány is.
– Igen, de ott más, veszélyesebb a helyzet, ott eredendően sok fehér él. Magyarországon alig van muszlim, nem vagyunk migrációs célország, Nigériában maximum a lesötétített követségi autókban fordul elő néhány büntetésből az országba száműzött multicéges diplomatacápa. Röviden: az, hogy Nigériában központilag utálják a fehéreket, az senkinek sem fáj, egyszerűen azért, mert nincsenek fehérek. Dél-Afrikában, vagy éppen Nyugat-Európában más a helyzet, ott e kérdéseknek milliókat érintő tétje van.
– Röviden: a rasszizmus fogja megmenteni a kontinenst. Milyen válaszaink vannak a globális migrációs válságra?
– Azt gondolom, hogy a válságperspektívákra kétféle rossz válasz létezik. Az egyik, ha úgy teszünk, mintha nem lennének kihívások, és a „valahogy majd csak megoldódik” attitűdöt vesszük fel. A másik pedig az önbeteljesítő – de szintén nem cselekvő, vagy pótcselekvésekkel operáló veszett pánik. Jelenleg rengeteg elhanyagolt globális és lokális válsággal kellene szembenéznünk, amelyek egy része már abban a fázisban van, hogy a következményei már csak csökkenthetők, menedzselhetők, de nem kerülhetők el teljes mértékben. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az emberiséget, vagy akárcsak a nyugati civilizációt már most temetni kellene. Jelen pillanatban nem az a kérdés, hogy mennyi idő van hátra az apokalipszisig, hanem az, hogy hogyan tudjuk elkerülni a totalitást lefedő összeomlást.
– Már nem pusztán a háttérből manipuláló dr. Strangelove-ok uralják a világot, az dönti el az adott ország sorsát, hogy a társadalomnak milyen erkölcsi, szellemi tartalékai vannak, milyen választ tud adni a leglényegesebb kérdésekre. Például az önvédelemre.
– Azt látnunk kell, hogy az európai kontinens az elkövetkező 50-100 évben egyre fokozódó demográfiai nyomással kell, hogy szembenézzen. Bár a Közel-Kelet népessége szépen lassan túljut a demográfiai átmeneten, a tehetetlenségi erő miatt a század végéig, egyre csökkenő mértékben, de növekvő népességre kell számítani. A szubszaharai Afrika viszont éppen, hogy túljutott a demográfiai átmenet csúcspontján, és bár a termékenységi ráta csökkenni kezdett, Afrika egészére 2050-re, tehát alig egy emberöltő távlatában mintegy 800 milliós népességnövekedést vetítenek előre a demográfusok. Egy eszkalálódó helyzet ugyanakkor jelenleg elképzelhetetlen méretű tömeges tragédiákat és soha nem látott mértékű népességmozgásokat is elindíthat.
– Felvetésem túlmutat a jelenleg felmutatható tényeken.
– Ha a reakciód valójában arra irányult, hogy egy élet-halál helyzetként megélt szituációban a nyugati társadalmak képesek lennének-e elnézni egy minden eddiginél nagyobb mértékű népirtást Afrikában vagy migrációs gócpontban, vagy adott esetben részt vennének-e benne, azt gondolom, hogy jó eséllyel kimondhatjuk: igen.
– Auschwitznál is szervezettebbre és nagyobbra?
– Ha végül megtörténik, akkor szükségszerűen lenne nagyobb és jobban instruált. Végül is a passzív félrenézés és outsourcingolt feltartási politika már most is működik, miközben a Szahara és a Földközi-tenger lassan megtelik halottakkal. De ha már erkölcsi és szellemi szinteket is megemlítettél, akkor nem gondolom, hogy az Istentől kapott alapvető morális, erkölcsi szabályok nem olyanok, amelyek félelmeink vagy akár érdekeink miatt szabadon áthághatók lennének. Sőt! Az ilyen nagy területre kiterjedő civilizációs méretű válsághelyzetek azok, amelyek feloldására semmilyen más tartós megoldás nem létezik, mint a mindenki méltóságát tiszteletben tartó, egymás életére nem törő, morális alapokon nyugvó rend.
– Van a migrációnak egy pszichológiai oldala: a szubszaharai átkelés, a Földközi-tenger átszelése élet és halál kérdésévé vált. Vagy az út, vagy a biztos végzet a sivatagokban. Ha Joseph Conrad ma élne, rettenetes regényt írna erről.
– Igen. Ha egy szubszaharai Afrikából induló a Szahara déli határán még vissza tud fordulni úgy, hogy túléli. Azok viszont, akik megkezdik a szaharai átkelést, egy olyan utcába sétálnak bele, aminek a vége vagy Európa elérése, vagy a halál a sivatagban, Líbiában, vagy éppen a Földközi-tengeren. A visszatérésre itt már saját erőből nincs semmilyen esély. Éppen ezért lenne szükség arra, hogy az Európai Unió a szubszaharai migrációt „mélységben”, több lépcsőben kezelje és megpróbáljon hatást gyakorolni rá. Optimális esetben még a kiindulási országokban, de legkésőbb a Szahara déli határánál, Maliban és Csádban felállított szűrőállomásokkal. Akivel kapcsolatban azt gondoljuk, hogy befogadnánk, egy biztonságos belépési utat kellene biztosítani, akik pedig nem léphetnek be, azokat szintén nem szabad kitenni a Szaharán keresztül induló „pokoljárásnak”. Aminek valós nehézségeivel az átlagos útnak induló, szerencsét próbáló vagy menekült egyáltalán nincsen tisztában.
– Mi változhat meg az emberben egy ilyen „zarándoklat” alatt?
– Gyakorlatilag aki itt indul el, valamilyen szinten menthetetlenül beszippantja az alvilág. Beszámolók sokasága írja le azt a rabszolga-kereskedelmet, ami a szaharai úton és Líbiában folyik, a legtöbb átkelő több évig különböző maffiaszervezetek, bandák tulajdonaként éli az életét, sok esetben élet-halál helyzetben. Ezek a bűnözőcsoportok rabolják ki őket, ők tartják őket túszként, de a velük való együttműködéstől függ a szimpla fizikai túlélés. Ilyen helyzetben az emberrel bármi megtörténhet, és sok mindenre képes is lehet. Eltűnnek, megsemmisülnek az erkölcsi szabványok. Minden döntés, – legyen az bármennyire is az európaiak erkölcsi kényelméből kiindulva felfoghatatlan – alá lesz vetve a túlélésnek.
– Ha ez a katasztrófa bekövetkezik, muszlimként téged mi tarthat vissza az eszkatológiai pániktól?
– Nyilván az ilyen „hogy élnéd meg, ha…” jellegű kérdésekre csak hipotetikus válaszokat lehetne adni, aztán lehet, hogy az ember nagyon máshogy viselkedne egy konkrét helyzetben. Én a részemről nem tartozom azok közé, akik rettegve és epekedve várják a világvégét. A halállal úgyis mindenki számára véget ér az evilági lét, bármilyen apokalipszis nélkül is. Annak meg, hogy a világnak mikor lesz vége, egyedül Isten a tudója.
NÉVJEGY
Szociológus, statisztikus
A Pázmány Péter Egyetem volt oktatója
A Napi Iszlám oldal szerkesztője, másfél évtizede muszlim
