SZAKADÓ UNIÓ
Donald Trump amerikai elnök azt javasolta Emmanuel Macron francia államfőnek, hogy országa lépjen ki az unióból. Az USA szempontjából logikus, hogy egy 320 milliós ország nem egy közel azonos gazdasági teljesítményt nyújtó ötszázmillió fős tömbbel, hanem nálánál sokkal kisebb államokkal szeretne szemben állni.
KIS HÍJA VOLT
Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy a brexit után lenne egy frexit és egy italexit is. Lehetetlen! – gondolnák sokan. Ám valójában csak kis híja volt, hogy Franciaország nem követte az angolokat, a tavalyi elnökválasztás első fordulójában ugyanis Marine Le Pen csak három százalékkal maradt le Macron mögött.
A Front National (FN) programjában sarkalatos követelés volt az euró jövőjéről szóló népszavazás, amely közvetve az uniós tagságról szólt volna. Az FN-nek kész tervei voltak a frank újbóli bevezetésére, akár digitális valutaként is el tudták képzelni. Az euró relációjában 1:1 árfolyamban gondolkodtak, amit idővel minden bizonnyal piaci leértékelés követett volna.
A Rómában hatalomra került pártok ugyanígy gondolkodtak. A Lega az eurózónából való kilépéssel kampányolt, erről szintén egy referendum döntött volna. Az 5 Csillag Mozgalom is az EU-s pénz hátrányait ecsetelte, bár számukra az övezet elhagyása csak az ultima ratio lenne. Előbb megpróbálnának lazítani a fiskális szabályokon, vagy közös eurókötvényeket bocsátanának ki. Mivel ezek a tervek borítékolhatóan elbuknak a zóna északi országainak ellenállásán, az 5 Csillag Mozgalom is lebegteti az euró mellett egy paralel deviza bevezetését, ami gyakorlatilag az övezet elhagyását jelentené.
PÁRHUZAMOS VALUTÁK
Az ötlet Franciaországban úgy vetődött fel, hogy az állam a beruházásait és az adó-visszatérítéseket kincstári kötelezvényekkel abszolválná, ezek hivatalos fizetőeszköznek számítanának. Ezekkel lehetne az állami cégek szolgáltatásaiért (például a közműveknél vagy a benzinkutaknál) fizetni, vagy egy bizonyos türelmi idő után teljesíteni az adókötelezettséget. A kötelezvényeket a vállalatok a dolgozóiknak is átadhatnák, akik szintén fizethetnének velük.
A párhuzamos valuták a Gresham-törvény alapján gyakorlatilag kiszorítanák az eurót a hétköznapi forgalomból. (A közgazdasági törvényszerűség azt mondja ki, hogy ha paralel működnek pénznemek egy országban, akkor a hétköznapi használatban a gyengébb súlya megnő, az emberek azt alkalmazzák a mindennapokban, mert az erősebbet tartalékolják – a szerk.) Ez idővel az övezetből való kilépéshez vezetne.
Ezek a gondolatkísérletek jól mutatják, hogy az euró és a stabilitását garantáló fiskális szabályok milyen kalodát jelentenek a zóna déli tagországai számára. Az idő pedig sürget, hiszen az Európai Központi Bank januártól beszünteti a kötvényvásárlásait.
A NAPÓLEONI IDŐK ÉS AZ ANTANT
Visszatérve az eredeti felvetéshez, Franciaország távozása komoly érvágás és geopolitikai kihívás lenne az EU számára, így nem maradna az ENSZ BT állandó tagja és atomhatalma sem. Az 1945-ös Hitler-ellenes koalíció utolsó nagy tagjának a kilépése újraélesztené a kontinentális hegemóniáért zajló évszázados német–francia rivalizálást. Európa súlypontja nyugatról keletre kerülne, ami felértékelné a német–orosz–kínai kapcsolatokat. A helyzet még jobban hasonlítana az I. világháború előtti időkhöz, amikor III. Napóleon sokáig tűrte Bismarck Németországának erősödését, majd amikor benyújtotta a számlát, a németek azt nem voltak hajlandók megfizetni.
Tehát ma is hasonló a felállás. Macron most a permanens transzferuniót (az eurózóna közös költségvetését) kéri, amire tizenegy nettó befizető ország már nemet mondott. A soros elnökséget adó Ausztria a brexit után pedig egyenesen a következő közös büdzsé csökkentését szorgalmazza.
Angela Merkel német kancellár szorult helyzetében ígért ugyan egy euróövezeti költségvetést Macronnak, ám ehhez sem koalíciós, sem parlamenti felhatalmazása nem volt. Németországnak ráadásul nincs is annyi pénze, ami lefedné a zóna déli perifériájának az igényeit. Egy ilyen szituációban Párizs aligha futna tovább Berlin után, hanem a múlt század eleji entente cordiale szerződés mintájára inkább az angolszász hatalmak felé fordulna. (Anglia és Franciaország 1904 áprilisában szerződött a két ország gyarmatosítási konfliktusainak a lezárására, további terjeszkedésük biztosítására. Entente cordiale = szívélyes egyetértés, szívélyes szövetség – a szerk.)
SOKKTERÁPIA FRANCIA MÓDRA
A frexit után Párizs valószínűleg visszatérne a gyenge frankhoz, ami javítana a francia ipar exportkilátásain, valamint megkönnyítené a 2300 milliárd eurós államadósság visszafizetését is. Ami Párizsnak haszon, az Berlinnek veszteség, hiszen a németek tartják szomszédjuk tartozásának a negyedét. A törlesztéskor értéktelenedő frankot kapnának, vagy francia árukat és szolgáltatásokat kellene vásárolniuk, esetleg pénzüket az árfolyamveszteségtől tartva újra a Rajna túlsó partján kellene befektetniük.
Franciaország eleinte súlyos árat fizetne az átállásért. Az új frank akár 30 százalékkal leértékelődne, a vásárlóerő akár 20 százalékkal csökkenne, és az államadósság a GDP száz százalékáról 130 százalékra is felkúszhatna. A franciáknak azonban van tapasztalatuk az adósság elinflálásában: az egyre nagyobb címletű bankjegyekről idővel levágnának pár nullát, majd az egészet újrakezdenék. A kezdeti egy-két éves sokk után a gazdaság újra lendületet kapna, hiszen a megdráguló import teret ad a hazai termékeknek, felfut az export, és a francia nemzetgazdaság ereje idővel megteremti az új pénz iránti bizalmat.
Az ország távozása felértékelné az eurót, s Párizs már nem venne részt annak „megmentésében” sem, így a bent maradó tagok vennék át a franciák húsz százalékát, amit adóemeléssel vagy kiadáscsökkentéssel tudnának csak előteremteni.
A CENTRIFUGÁLIS ERŐ
Az uniós intézmények is változnának. A strasbourgi európai parlamenti helyszín mellett a francia mint hivatalos nyelv is kiesne, helyét a német venné át. A 74 francia EP-képviselői hely is megszűnne, mint ahogy új helyet kellene keresni az EU Biztonságpolitikai Kutatóintézetének, a közösség vasútügynökségének, értékpapír-felügyeletének vagy növényfajta-hivatalának. A legnagyobb érvágást az uniós költségvetésből kieső francia rész jelentené, amely 2016-ban a német után a második legjelentősebb volt, s 16 százalékot tett ki.
Az „egyre mélyülő EU” helyét a centrifugális erő venné át. Olaszország kilépése a frexitéhez hasonló hatással járna, az olaszok ugyanis 18 százalékkal részesednek az euróból, és államadósságuk a franciával azonos nagyságrendű összeget tesz ki. A frexit és az italexit tehát leginkább az euró, valamint az eurózóna sorsától függ, amiben Berlin mondja ki az utolsó szót.
Borítófotó: Perui szurkoló a Franciaország–Peru focimeccsen az orosz vébén. Itt bent maradtak a franciák
