„Épp az ágyon pihentem, így nem volt hova esnem, amikor értesítettek, hogy mi vagyunk az egymilliomodikok. Két örömhírt közölt a szabadkai főkonzul: hogy megkaptuk májusban beadott kérelmünkre a magyar állampolgárságot, utána pedig – a lélegzetem is elállt –, hogy Budapesten, a Sándor-palotában, az ország vezetői előtt tesszük le az állampolgársági esküt” – idézte fel élete egyik legboldogabb élményét Lajkó Miklós gunarasi gazda, amikor betoppantunk a portájára.
A vajdasági Gunaras a bácskai tanyavilág egyik központja. Lajkóék háza is az ükapa egykori birtokán van. A vidéket az 1800-as évek második felében parcellázták fel. Őseik házát mára teljesen felújították, körülötte tíz hektáron műveli a zsíros bácskai földet a család: búzát, kukoricát, rozsot termeszt, harminc marhát, ugyanennyi disznót és több tucat baromfit lát el naponta a gazda a feleségével, Elvirával. Tizenkét éve házasok, két gyermeket nevelnek, a másfél esztendős Kristófot és a kilencéves Miklóst, aki a falu magyar tannyelvű iskolájába jár, pár kilométert gyalogol oda-vissza.
A több mint ezer lelket számláló településen egy ember kivételével mindenki magyar. A családok többsége élt is a 2011-ben bevezetett egyszerűsített honosítás lehetőségével. S bár a kis Miklós dédnagymamája magyar állampolgárnak született, még nem kérte vissza azt. „A mama viszont megérezte, hogy minket ér majd a nagy öröm, mert amikor a rádióban hallotta, hogy megvan az egymilliomodik állampolgár, megjegyezte: lehet, hogy ti lesztek azok” – meséli a 34 esztendős Elvira kávéfőzés közben.
„December elején elkezdtünk izgulni. Öcsém családját ötödikére hívták a szabadkai magyar főkonzulátusra eskütételre, pedig mi is velük együtt adtuk be a honosítási kérelmünket” – teszi hozzá Miklós.
Dél van, a kis Miklós is megérkezett már az iskolából, az ebédlőasztal körül ülünk.
A délidő most egy nyugalmas napszak, nincs tennivaló a földeken. Lajkóéknál a nap hajnali négykor kezdődik. Egy erős kávé után irány az istálló. Ellátják az állatokat, közben Elvira elindítja a nagyobbik fiút az iskolába, a kisebbik kilenckor ébred. Tavasztól őszig Miklósnál ilyenkor kezdődik a második műszak a földeken. A család csak betakarításkor igényel segítséget, az apa minden más munkát egyedül végez a gépeivel. Büszkén mutatja két traktorját. „Most, hogy magyar állampolgár lettem, már pályázhatok a magyar kormány gazdaságfejlesztési támogatására. Elkelne még egy vontató” – avat be a terveibe a gazda, majd folytatja a napi rutin ismertetését. Hiszen este sem áll meg az élet. Fejni és etetni kell az állatokat, majd kivinni a tejet a begyűjtőhöz a faluba. Kristófon kívül senkit sem kell álomba ringatni. Minden napjuk így telik, nyaralni sosem voltak, az asszony mindeddig még Budapesten sem járt, Belgrádban is csak egyszer, amikor meglátogatta vőlegényét, az ott katonáskodó Miklóst. Az állatokat nem szeretik másra bízni.
A gazdaember mindent maga szeret intézni. Hetente kétszer elviszi a kis Miklóst a községközpontba, Topolyára, ott tanul hegedülni. Lehet, hogy egyszer belőle is nagy művész lesz, mint Lajkó Félixből? A híres hegedűs édesapja unokatestvére, s bár sohasem találkoztak vele, a család nagyon büszke az elismert rokonra.
Miklós szeretné, ha a gyermekei egyetemet végeznének, de nem szakadnának el a gazdaságtól sem. Azt számolgatja, hogy pár év múlva a fiára hagyhatja az állatokat legalább egy hétre, hogy végre elmehessenek a tengerpartra vagy egy magyarországi körutazásra. Nagyobbik fia mindenesetre már tanulja a gazdálkodást, a nyári szünetben az apjával tart a mezőre. A családapa egyébként nyolc osztályt végzett, a nagyapjától tanulta a földművelést. Ám érdeklődése sokrétű: követi például a szerbiai és a magyarországi közéletet. Ottjártunkkor is hangosan szólt az udvaron a szabadkai magyar rádió adása. Azt mondja, mindegyik magyar tévécsatornát figyeli, az M1-től az RTL Klubig. Most, hogy magyar állampolgár lett, természetesen élni fog szavazati jogával, mint ahogy minden alkalommal megteszi a szülőföldjén is a helyhatósági, a vajdasági tartományi és a szerbiai köztársasági választásokon. „Nem is értem Gyurcsány Ferencet, miért riogatja velünk anyaországi testvéreinket. Egyszer már egymás ellen ugrasztott minket, mindenki nagyon szomorú volt Gunarason és a környéken a 2004. december 5-i kudarcos népszavazás után. Persze, hogy szavazok, és erre biztatok mindenkit az anyaországban és a határon túli magyarság körében” – nyomatékosítja Miklós. „Remélem, nem lesz már olyan politikus Magyarországon, aki visszavenné az állampolgárságot” – aggódik a mama. „Dehogyis – nyugtatja meg Elvira –, ezt már nem veheti el tőlünk senki. Becsületes emberek vagyunk, s bár a határokat elmozdították, mi megmaradtunk magyarnak a szülőföldünkön, és itt is maradunk, itt akarunk boldogulni.”
