LOPAKODÓ FÖDERALIZÁCIÓ
Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM). Kevesen ismerik ezt az intézményt, amely a közös valuta 2010-es megbillenésekor létrehozott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) jogutódja. A 750 milliárd eurós keretösszeggel életre hívott állandó mentőalap azonban igazi nehézsúly az uniós intézmények között, és jelentősége, ha lehet, tovább nő majd. Annak megértéséhez, hogy az ESM miként válik német csodafegyverré, előbb néhány közismert tényt kell sorba állítanunk. A német gazdasági csoda és jóléti állam egyik gazdasági alapja az export, amely az ország GDP-jének a felét adja. Ezt az állam (az adófizetők) és a cégek jelentős összegekkel finanszírozzák, így érthető meg, hogy a német közbeszédben miért nem vetődik fel az ország uniós nettó befizetői státuszának a megkérdőjelezése.
Az NSZK sokáig őrizte az exportvilágbajnok címet, amelyet az utóbbi években csak Kína tudott – hasonló módszerekkel – elhódítani. A Berlin által meghitelezett vagy uniós transzferek révén juttatott összegekből a kedvezményezettek jellemzően német termékeket vagy szolgáltatásokat vesznek, így a pénz németországi munkahelyeket biztosít, vagy postafordultával visszakerül a feladóhoz.
ELLŐTTE PUSKAPORÁT AZ EKB
Az eurózónán belül sincs ez másképp, ahol a magas megtakarítási rátájú északi országok bankjai vásárolták fel az eladósodott déliek államadósságát. Ebbe a jövedelmező és az euróövezet egésze által a nemfizetéstől biztosított rendszerbe akartak beszállni a 2008-as pénzügyi válság során az amerikai spekulánsok is.
A bankok és a befektetési alapok résztulajdonában lévő hitelminősítők lepontozták a zóna bajba jutott perifériáját, ami így a CDS-felár révén akár 10-14 százalékos garantált kamatot hozott volna. Az egyesült államokbeli és más nem európai befektetők tömeges megjelenésével az övezet északi országainak kisebb profit jutott volna, ezért hozták létre az EFSF-et, amely az amerikai Fed mennyiségi könnyítési politikáját követve elkezdte felvásárolni az eurózóna államkötvényeit. A kereslet lenyomta a kamatfelárat, a spekulánsok helyett így az európaiak kapták a legzsírosabb falatot.
Az EFSF azért is merült hamar feledésbe, mert 2011 novemberétől a korábbi Goldman Sachs-bankár, Mario Draghi lett az Európai Központi Bank elnöke, aki nagy ívű programokkal stabilizálta az övezet megroggyant bankjait, így az uniós valuta „megmentésének” herkulesi feladata átkerült az EKB-hoz. A Draghi 2012 júliusában megtartott „Whatever it takes” beszéde után eltelt öt évben az EKB legalább 2750 milliárd euróért vásárolt állami, tartományi, városi és vállalati kötvényeket.
Miközben az Európai Központi Bank az összes puskaporát ellőtte, az eurózóna sanyarú helyzete alig változott. A gazdasági növekedés továbbra is alacsony. A déli országokban alig csökkent a munkanélküliség. Ráadásul ott, ahol óvatos reformokba kezdtek, mint Franciaországban vagy Portugáliában, lakossági nyomásra vissza kellett venni a tempóból.
MINDEGY, KI LESZ AZ EKB ELNÖKE
Az Európai Központi Bank tehát elérkezett kemény korlátjához, és több halasztás után legkésőbb 2019 elején le kell állítania mennyiségi könnyítési politikáját. Ebbe az irányba tolja Frankfurtot az USA és Kína között kibontakozó vám- és devizaháború is, amelyben Peking másodpercnyi késéssel követi a Fed politikáját. Az amerikai kamatemelés ugyanis elszívja más földrészek szabad befektetési forrásait, és a kínaiak nem szeretnék, ha tőlük vándorolna el a pénz.
Az euróövezet tehát saját elhibázott politikájának a foglya. A bőség éveiben a közös pénzt nem a régóta szükséges strukturális reformok finanszírozására, hanem a status quo fenntartására fordították. Miközben az északi országok felkészültek a globalizáció korára, a déliek lemaradtak, euróért árult tömegtermékeik nem versenyképesek a feltörekvők olcsóbb devizában gyártott termékeivel.
Ez a háttere a lisszaboni szerződés 7. cikkelye szerinti „demokráciaeljárásnak”, amelynek a segítségével a még kimaradó tagországokat Berlin és Brüsszel beterelné az eurózónába. Az új elitklub ugyanis már nem az EPP lesz, hanem a közös valuta övezete.
Az már kiderült, hogy a déli eurózóna-tagok többsége nem Jens Weidmannt, a Bundesbank elnökét szeretné az EKB következő elnökének. Draghit egy déli országból érkező bankár váltaná. Mivel az Európai Központi Banknak idővel fel kell hagynia a mennyiségi könnyítéssel, szinte „mindegy is”, ki vezeti az intézményt.
BERLIN VÁLASZÚT ELŐTT
A történet itt érkezik el az Európai Parlamenthez (EP) és Bizottsághoz (EB). Merkel kancellár támogatja a bajor Manfred Weber EB-elnöki ambícióit, ahogy 2002-ben is támogatta Edmund Stoiber akkori CSU-elnök kancellári terveit. Igen ám, csak a bevezetőben már említett ESM-nek is német ügyvezetője van Klaus Regling személyében, aki szívesen maradna. Az ESM-et ráadásul az alapszerződés módosítása nélkül alakítanák át egy Európai Valutaalappá (EMF), amely az IMF mintájára „menthetné” meg a bajba került eurózónatagokat.
Mivel az övezet szinte összes déli országa úszik az adósságban, az EMF jó és „objektív” eszköz lenne az ötszázmilliós EU mint német házi felvevőpiac egyben tartására. Amennyiben a még kimaradó tagállamok is bevezetnék az eurót, ők is viselnék annak terheit, és a valutaunió harmadik fokozatának elindításával (például a közös betétbiztosítással) végleg elveszítenék monetáris szuverenitásukat. A Sargentini-jelentés elfogadásának másik indoka a közös (német) migránspolitika keresztülverése, amely, ha uniós szintre emelkedik, a szuverenitás további jelentős részét vonja el a tagországoktól, hiszen a bevándorlók letelepítése és „integrálása” az élet szinte minden területét érinti. Így a lopakodó föderalizáció olyan szintet érne el, ahonnan nincs visszaút. Berlinnek tehát választania kell, mert aligha állhat két ilyen fontos EU-s intézmény élén német politikus. Várhatóan az ESM-et választják, mert az a leghalkabb, de hatásosabb német csodafegyver.
Borítófotó: A Perseidák meteorraj Berlin fölött. Hullanak majd az uniós csillagok is
