A multikulturalizmus ma megkérdőjelezhetetlen doktrína Nyugat-Európában, holott nincs valós társadalmi támogatottsága – állítja John O'Sullivan, a budapesti Danube Institute elnöke, aki hazánk érdekében végzett munkájáért a minap vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrendet. Margaret Thatcher egykori tanácsadójával Európa kelet–nyugati megosztottságáról, az elitellenes populizmusról és Orbán Viktor újszerűségéről beszélgettünk.
– Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal?
– Tizennégy éves voltam 1956-ban, épp kezdtem a foci helyett a világpolitika iránt érdeklődni, amikor a rádióban hallottam a BBC tudósítását a budapesti forradalomról. Emlékszem Nagy Imre utolsó beszédére, amelyben segítséget kért a Nyugattól. Politikai esemény sem előtte, sem utána nem érintett meg ennyire. Csodáltam a fiatal magyar forradalmárokat, akik az utcán a tankok ellen harcoltak, és szégyelltem az elmaradt nyugati segítséget. Ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem Magyarországba.
– A nyolcvanas években Margaret Thatcher mellett dolgozott, aki a hidegháború után erősen támogatta Kelet-Európa integrációját.
– A 90-es években azon konzervatív gondolkodók közé tartoztam, akik úgy vélték, a volt szocialista államokat a lehető leggyorsabban fel kell venni a NATO-ba és az EU-ba. Ekkor született meg az Új Atlanti Kezdeményezés (New Atlantic Initiative), melynek alapítója voltam. Margaret Thatcher, Henry Kissinger és Václav Havel támogatásával ez a kezdeményezés készítette valójában elő a kelet-európai országok NATO- és EU-csatlakozását.
– Ebben az időben találkozott először a fiatal Orbán Viktorral is.
– 1994-ben jöttem legközelebb Budapestre, amikor kapcsolatba kerültem Jeszenszky Gézával és a fiatal Orbánnal is. Később megkeresett Granasztói György és Kodolányi Gyula, hogy csatlakozzak a Hungarian Review-hoz, ahova aztán elkezdtem írni. Az ő szorgalmazásukra alapítottuk meg 2013-ban a konzervatív think-tanket, a Danube Institute-ot, amire nagy örömmel vállalkoztam.
– Mit szántak az intézet feladatának?
– Thatcher mellett nagy tisztelője vagyok Ronald Reagannek, írtam is egy könyvet kettejükről. Politikai nézeteimet leginkább a thatcheri és reagani jelzőkkel lehetne leírni: társadalmi, kulturális kérdésekben konzervatív, gazdasági téren klasszikus liberális, a külpolitikában pedig atlantista vagyok. A Danube Institute ezen értékek terjesztésére jött létre, mintegy közvetítőként Közép- és Nyugat-Európa között. Célunk, hogy összekapcsoljuk Közép-Európa és az atlanti világ konzervatív szellemi központjait.
– Az elmúlt években számos neves előadót hoztak el Budapestre. Meg tudna nevezni párat?
– Douglas Murray, az Európa különös halála című, azóta bestsellerré lett könyv szerzője nálunk beszélt elsőként a migráció témájáról. Roger Scruton brit filozófus előadását is nagy érdeklődés övezte, bár őt már jól ismerték errefelé. Aztán ott van Norman Lamont volt brit pénzügyminiszter, aki a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság okairól és következményeiről adott elő az intézet első nagyobb rendezvényén. Sorolhatnám még, de nehéz válogatni a sok név között.
– Hogy látja ma Magyarország és a közép-európai térség helyzetét az unión belül? Egyre nagyobb a földrész kelet–nyugati megosztottsága, régiónk országai a főbb közösségi kérdésekben szemben állnak Brüsszellel: határozottan ellenzik a föderális EU elképzelését és a tömeges migrációt.
– Közép-Európa több szempontból is különbözik a kontinens nyugati felétől, egyfelől a szovjet megszállás következményeként, másfelől a fogyasztói kapitalizmus nyugati fejlődése miatt. A keleti országok az idegen megszállás évei miatt sokkal érzékenyebbek, ha a nemzeti szuverenitásukról van szó, nyugati társaik mára elkényelmesedtek. Ráadásul Európa ezen fele nem csupán idegen megszállás alatt, hanem a kommunizmus ideológiai terrorjában élt, amely után végre valódi demokráciát akar. Csakhogy épp ezt látja sérülni az unióban.
– A liberális demokrácia kritikájára utal?
– A demokrácia eredetileg a szabad választásokon való részvételt, a győztes többség kormányalakítását és e hatalom elismerését jelentette. A nyugat-európai politikai elitek azonban időközben újradefiniálták a fogalmat. A valódi demokráciához szerintük egy sor független liberális intézmény is szükséges, bíróságok által felügyelt jogrendszer, önálló központi bank stb. Ezek az intézmények azonban definíció szerint nem állnak a szavazók ellenőrzése alatt, vagyis nem elszámoltathatók. Szerintem ez egy elhibázott felfogás; nem demokratikus kormányzás, hanem a liberális oligarchia egy fajtája.
– Bernard-Henri Lévy francia politikai aktivista nemrég azt írta: az illiberális demokrácia egy pestis, amely Budapestről terjed; ha végigsöpör, Európa összeomlik.
– A nyugat-európaiak rendszerint két dolgot mondanak a közép-európaiakra: hogy ezek a nemzetek nacionalisták, mert nem ismerik el az EU fennhatóságát, például a migráció kérdésében, és populisták, mert le akarják bontani a demokrácia védőkorlátait. Csakhogy amit ma populizmusnak hívnak, az valójában a liberális intézmények túlkapásaira adott demokratikus válasz. Ma már egyre több nyugat-európai és különösen sok brit ért egyet a közép-európaiakkal, s számos párt lázad fel a mainstreammel szemben.
– Mi a véleménye Magyarország nemzetközi megítéléséről és az intenzív negatív sajtónkról? A minap a Euronews egyik műsorában a magyar külügyminisztert azzal a kérdéssel támadták, hogy a Nagy-Britanniában élő magyarok vajon nem éppolyan migránsok-e, mint az unióba igyekvő bevándorlók, akik ellen magyar kormányzati plakátkampány folyik.
– A rossz sajtó ott kezdődik, hogy nincs is elegendő híradás Magyarországról. Az embereknek Európa nyugati felén általában fogalmuk sincs arról, hogy milyen az élet Budapesten. Ilyen értelemben a nyugati sajtóban a legjobb anyagokat az utazási oldalakon találhatjuk. Ott elolvashatjuk, micsoda élettel teli, lendületes a magyar főváros, fantasztikus konyhája van, remek éttermei, nagyszerű múzeumai stb. A pénzügyi-gazdasági témájú cikkek ugyancsak pozitívak. Az elmúlt két évben a magyar gazdaságról és a kormány gazdaságpolitikájáról elismeréssel írtak a nemzetközi sajtóban, mert alapvetően sikeres volt. A politikai híradások azonban a balra húzó nyugati médiavilág termékei, melyek az európai és globális nemzetközi szervezetek ágendáját követik. Támadják Magyarországot, mert nem fogadja el Brüsszel álláspontját olyan alapvető kérdésekben, mint a bevándorlás, a multikulturalizmus vagy a brexit.
– Ön is a kilépésre szavazott. Egy éve úgy nyilatkozott, csak idő kérdése a megegyezés, hiszen a megállapodás mindkét fél elemi érdeke. Most, alig egy hónappal a határidő lejárta előtt teljes a káosz, sőt mára az is kérdéses, hogy Nagy-Britannia valóban kilép-e az unióból. Hogyan látja az esélyeket és egykori túlzott optimizmusát?
– Először is, amit nem láttam előre, az a népszavazás eredményének nyílt elutasítása olyan vezető politikusok részéről, mint Tony Blair és a legtöbb munkáspárti képviselő. A referendum után azt mondták, elfogadják a kimenetelét, mégis folyamatosan blokkolják. Gyalázatos, hogy a politikai elit – a baloldalon, középen és részben a jobboldalon is – egyszerűen figyelmen kívül hagyja Nagy-Britannia történetének egyik legfontosabb demokratikus döntését.
– Elképzelhetőnek tart egy újabb referendumot?
– Nem hiszem, hogy sor kerülne erre. Sokkal inkább egy újabb választás kiírását tartom valószínűnek, azon pedig súlyos vereséget jósolok a maradáspárti erőknek, s újabb masszív győzelmet a kilépéspártiaknak.
– Addig is elhagyják egyáltalán a britek az uniót?
– Jelenleg két forgatókönyvet látok: vagy későbbi időpontra halasztják a kilépést, vagy az utolsó pillanatban mégis megszületik a megállapodás. De az csak névleges brexit lesz, ami köszönő viszonyban sincs a kinyilvánított népakarattal.
– Amolyan kint is, bent is?
– Azt mondani, hogy kilépünk az EU-ból, de maradunk az unió lényegét jelentő közös piacon belül és a vámunióban, nem brexit. Ez egy nagy mértékű hazugság, amiért majd fizetniük kell a politikusoknak. A szavazók egyszer már elmondták a véleményüket, nem lehet ennek ellenében politizálni. Ez nem egy olyan ügy, amelyet a színfalak mögött el lehet intézni. Az emberek pontosan értik és nyomon követik, hogy mi történik. Rendkívül szenvedélyes társadalmi vita kíséri az egész kérdést Nagy-Britanniában.
– Egyetért Nigel Farage-zsal, aki szerint a miniszterelnök az oka az egésznek, mert soha nem hitt a brexitben?
– Igaza van. Theresa May elszámította magát, és a nagy nyomás alatt szembefordult a pártján belüli többséggel. Ez óriási könnyelműség egy politikus részéről. Ma a túlnyomó többségben kilépéspárti konzervatívokat szinte kizárólag maradáspárti emberek vezetik, ők tartják fogva Mayt is. Ez pedig komoly válságot okoz a párton belül és a brit politikában.
– Hogy látja, a britek kiválásával mi vár az unióra a következő tíz-húsz évben?
– További politikai lejtmenetre lehet számítani még egy jó ideig. 2019 minden valószínűséggel az „establishmenten” kívüli pártok éve lesz, a májusi EP-választásokon az elit ellen állást foglaló bal- és jobboldali pártok várhatóan tovább erősödnek, de előreláthatólag nem szerzik meg a többséget. Vagyis tovább fog eszkalálódni a válság az EU-ban, még nagyobb lesz az ellenállás Brüsszellel szemben. Egészen addig, amíg el nem jön egy fordulópont, ami hirtelen kikényszeríti a változást. Nehéz előre megjósolni, pontosan mi jön utána.
– Mit gondol, a visegrádi országok képesek lesznek hatást gyakorolni Brüsszelre, vagy végérvényesen kettészakad a kontinens?
– Európát ma a multikulturalizmus kérdése osztja meg leginkább. A multikulti immár megkérdőjelezhetetlen doktrína Nyugat-Európában, holott nincs valós társadalmi támogatottsága. Ez feszültséget szül. Ezt ismerte fel idejében a miniszterelnökük. Orbán Viktor ma kétségtelenül az európai politika egyik meghatározó szereplője, és bár egy viszonylag kis ország miniszterelnöke, merész hozzáállásával és növekvő népszerűségével megvan az esélye, hogy befolyásolja az európai politikát. Újszerűsége abban rejlik, hogy a második világháború óta először van egy politikai vezető, aki azt meri mondani: „Mi nem akarjuk megváltoztatni az országunk karakterét.” Az ajtó nyitva áll azok előtt, akik alkalmazkodnak az életmódunkhoz és elfogadják a szabályainkat. De az nem észszerű, hogy egy ország alkalmazkodjon az újonnan érkezőkhöz, ráadásul veszélyes is, ha a számok emelkednek. Amennyiben a népesség két százaléka jön külföldről, még nincs gond, de ha ez az arány húsz százalék, már elkerülhetetlen a fordított helyzet. Elfogadhatatlan, hogy nagy számban hozzunk be embereket, akik aztán mesterséges kisebbségekké válnak, és változásokat követelnek a társadalmainkban. Az elkövetkező tíz évben dől el Európa jövője.
– A demográfiai válságot is orvosolni kell. Mi a véleménye az új magyar családpolitikáról?
– Egyetértek a magyar kormánnyal, hogy nem helyes a megszületendő gyermekek helyett kívülről pótolni a népességet, hiszen ha nagy számban kerül erre sor, többé nem fogjuk a sajátunknak érezni a hazánkat. Ez az érzés fogalmazódik meg az utóbbi időben egyre több nyugati emberben is, de a politikusok eddig nem vették elég komolyan. A születési ráta növelése ugyanakkor az egyik legnehezebb dolog, amire egy kormány vállalkozhat. David Coleman, a kiváló angol demog-ráfus, aki kétszer is járt meghívásunkra Budapesten, rámutatott: ha családbarát irányba változtatják a munkahelyeket, az radikálisan megnöveli a nők munkavállalását és ezzel összefüggésben a szülési hajlandóságot is. Ő és Demény Pál magyar származású demográfus hasonló következtetésre jutott. Meglátjuk, hogy egy olyan nagy ívű program, mint a magyar kormány új intézkedéseinek a projektje, vajon milyen eredményt hoz. A puding próbája az evés, ahogy a szólás mondja.
