– Az idén volt 55 éve, hogy pappá szentelték. Szép jubileum, gratulálok.
– Ötvenöt év önmagában is sok, de ez nem feledteti, hogy szép is az élet, csak ne csupán a fiatalságunkhoz kössük. Bizonyos értelemben jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Fiatalságom kommunista évtizedei izgalmas terepet kínáltak. Harcos embernek tartom magam. Még a vallató-, kihallgatótisztekkel szemben is, a kezdeti gyomorgörcsök múltával, náluknál biztosabb talajt éreztem a lábam alatt. Még az állandó utcai „nyomkövetők” iránt is inkább szánalmat éreztem. Megengedte, vagy inkább megadta az Úristen, hogy megismerhettem a lelkierő eseményekfölöttiségét.
A talán elégséges önismeret birtokában mondhatom, hogy ambivalens érzéseim vannak a különböző élethelyzetekben. Ha minden „jól megy” körülöttem, egy kicsit mindig nyugtalan vagyok: jól van ez így? Ha gondjaim vannak, békesség tölt el, s elhatalmasodik az érzés, mely szerint a megoldás nem csupán az én kezemben van. Igaz, általában nem egyéni sorskérdésről van szó, mondhatom, ilyen nincs is az életemben, együgyű ember vagyok. Ilyen lélekkel szegődtem a Gazdámhoz.
Mostanában sokat eszmélődöm azon, hogy mily sok szó esik a megmámorosodott emberi világban fejlődésről, haladásról, sikerről, s növekedésről alig. Egy profán világban talán érthető is ez, hisz a növekedés lelki fogalom. Csak hát mit ér a siker, az eredmény lelki értékek nélkül? Éppen ez az, ami az embert az értékek felé irányítja.
– Ezt üzenné az 55 évvel ezelőtti önmagának? Vagy a mai fiataloknak is?
– Ó, sok minden mást mondanék nekik. A „művet” állítanám a középpontba, az ember életművét. Az ember fölismerte a lehetőséget, hogy maga formálhatja személyiségét, sok mindent alkothat, de a legfontosabb műve önmaga. Ez csodálatos lehetőség és óriási felelősség. Azt látom, hogy az építkezés során mintha nem számolnánk az örökségünkkel, talán el is felejtettük. A görög örökséggel, amely az önismeret világát tárja fel, a római (latin) örökséggel, amely az önnevelés nélkülözhetetlen voltát hangsúlyozza, a keresztény örökséggel, amely az önismerettel bírót, vállalót közösségi emberré formálja. Ezen a területen ijesztők a hiányosságok. Ezek a családért, az iskoláért, az egyházért kiáltanak.
– De a mai világ éppen a közösség ellen próbál mindenkit terelni. A kozmopolita létre. E felé haladunk társadalmilag és politikailag is.
– Ez életellenes magatartás. Ezek az értékek csak megfelelő közegben tudnak kiteljesedni: a családban és a nemzetben. Igaz, ma nem szeretik ezt a fogalmat sem, hogy nemzet. Hát helyettesítse a gyakorta ismételt fogalom, a patria, amely a patres (az atyák) örökségét hordozza. Ez az örökség elsősorban az életszemlélet kialakításában jelentős. Ha ezt elveszik, az ember öntudata megtörik. A cél ezzel éppen az, hogy jellegtelen tömeggé gyúrják össze az öntudatukban megzavart, meggyengült személyeket. Néha nem várt módon törnek ki az emberek ebből a helyzetből, máskor önpusztító szituációkba sodródnak.
Amikor 1989-ben a hazánkat elárasztó – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által befogadott – keletnémeteket kérdezgettem a miértről, akkor egymástól függetlenül többen is okként a következő kijelentéssel éltek, ami a szívükből szakadt föl: „Elvették tőlünk atyáink örökségét, és idegen ideológiával győzködték agyunkat. Ez elviselhetetlen és kibírhatatlan volt. Elvették a hazánkat, s ezzel az otthonunkat is.”
Bajban vagyunk, mert ez a szemlélet a legnagyobb veszélybe sodor bennünket. Veszélyben vagyunk, de leginkább Európa, mint az a kontinens, amely a kereszténységben született, amelynek értékrendje keresztény alapokon nyugszik. Ettől a földrésztől a legidegenebb ez a szemlélet. Nem véletlen, hogy az elkereszténytelenedett világ célpontja az öreg kontinens, mint az utolsó ellenség a természetfeletti értékeket megtagadó világban.
– De éppen arra szoktak hivatkozni – például a migrációs válságnál is –, hogy a keresztényeknek kötelessége segíteni, befogadni a migránsokat.
– Ez természetes, de más a segítés és más a befogadás. A keresztény embernek kötelessége a segítségnyújtás a bajban lévőnek, még az ellenségének is. Krisztusi parancs is megerősíti ezt. Ez személytől személyig tartó etikai kérdés, de ez nem lehet irányadó, amikor hívatlanul hatalmas tömeg áramlik egy országba. Ebben az esetben az egyes emberek személyi felelőssége nem alkalmazható, hanem a választott vezetők a saját népükért, nemzetükért vállalt kötelessége a mérvadó.
Élő az emlék a szívemben 2015-ről. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai hősies helytállással végezték feladatukat a migránsok – elsősorban egészségügyi és más szükségleteik – ellátásában. Mint a szervezet vezetője, nyomatékot is adtam az elhivatottságunkból származó helytállásunknak: ez a szolgálat nekünk nem csupán feladat, hanem küldetés! Tettem ezt annak tudatában, hogy ismertem a kis-ázsiai helyzetet, és azt is tudtam, mire kell számítani. Egy Belgiumból Szíriába visszatért, harmadik generációs, radikalizálódott húszéves fiatal mondta: „Hamarosan indulunk, mert Európa olyan gyenge, hogy elfoglalható.” S még hozzátette: Európa olyan önző, hogy már önvédelemből sem hajlandó áldozatot hozni.
2015-ben mi, máltaiak mint egy keresztény szervezet, sok más keresztény közösséggel, civil szervezettel, egyes emberekkel karöltve segítettünk, hivatástudattal és emberi együttérzéssel, ám a befogadás vagy annak elutasítása a mi küldetésünkön kívül esik.
– De a nemzeti érdek helyett inkább azt láttuk, hogy le van öntve az egész a jóemberkedés mázával.
– A jóemberkedés kiüresített fogalom. Inkább ragyogjon elénk az igazság fogalma. Kérdezhetjük: mi az igazság? Isten szeretete az igazság, aki szereti a világot és az embert. Ez az igazság Jézus személyes szeretetében jelent meg. Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen erről. Ő az isteni igazságot igazoló tanú „modellje”. Erről ő maga így vallott: „Úgy vagyok köztetek, mint szolga.” Jézus a szolgálatot megszentelte, az elsőség karizmáját adta neki, és a szolgálatban rejlő természetes fensőbbséget magasba emelte.
Ez ébreszt rá arra is: nem azt akarta, hogy mi, keresztények az utolsók legyünk, hanem az elsőbbség ambícióját lopta belénk, sőt biztat, hogy akarjunk elsők lenni, s egyben megjelöli az utat, miként lehet elérni ezt az elsőséget. Válasza, példája igazolja: úgy, hogy szolgálatot teljesítünk, a szeretet szolgálatát.
Ez a vállalás adja meg a léleknek királyi öntudatát, amellyel az egész világot magunk alatt érezhetjük akkor is, ha az egész mindenség fölöttünk lévőnek látszik.
– Télen, karácsonykor mindenkinek eszébe jutnak a hajléktalanok, sajnáljuk őket. De a meleg szobából könnyű arról diskurálni, hogy milyen jogokat kellene nekik biztosítani.
– A budapesti hajléktalanellátás részben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felelősségi körébe tartozik. A tenyeremnél jobban ismerem a helyzetet. Az otthontalan emberek kisodródtak a társadalomból, talán ők maguk is menekültek onnan, s mintha nem is akarnának visszajönni. Az illeszkedés, az alkalmazkodás nehéz. Egy hajléktalanná vált ember esetében ez fájdalmasan igaz. Csak hát az ember közösségi lény.
Néha kiszolgáltatottságuk miatt az őket körülvevő szeretetlenség elegendő érvnek tűnik számukra, hogy kívül maradjanak. Akár egy éjszakai befogadó szállásról vagy egy hajléktalanellátó intézményről van szó. Ebben emberségük igazolását vélik, „a magam életét élem” szabadságát, „a magam önállóságát”. Végül is ugyanazt a bűnt hordozzák, amelyet mi is. Mindegyikünk azt szeretné, hogy minden úgy történjen, miként akarjuk. Mindezek ellenére nem mondhatunk le arról, hogy közösségben élő emberekké váljunk, s a hajléktalanok integrálódásáról sem.
– Karácsonyi üzenetében arról ír, hogy jelt adott az Isten. Ezeket a jeleket az ünnepek közeledtével könnyebb észrevenni, nyitottabbak vagyunk rájuk. De a hétköznapokban hogyan találhatjuk meg őket?
– Szent karácsony éjszakáján megjelent a jel, az értünk gyermekké lett Isten. Nincs többé kilátástalan sötétség, ez a világ az Örök Fény ölén pihen.
Nem hagyott el minket az Isten. Velünk jár utainkon, a fiatalok szerelmében, a megszületett gyermekekben, a dolgos munkával épített mindennapokban, az egymást hordozó családi szeretetben, az időskor békés napjaiban.
Mindegyikünket erre az útra hív az Úr.
NÉVJEGY
Római katolikus pap, irgalmas rendi szerzetes
1963-ban szentelték pappá
1997-ben a Betegápoló Irgalmasrend tagja lett
1989-ben megalapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot
2000-től a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője
Fotós: Kőhalmi Péter
