– mondta a taxisofőr, és legyintett. Őrület! Gyakran hallom ezt a szót, amikor németországi utazásaim során szóba elegyedem az ottani emberekkel, s a bevándorlókról faggatom őket. Mostanában már sportot űzök ebből, és szándékosan kérdezek mindenkit erről a témáról, legyen taxisofőr, bankár, vállalatvezető, recepciós, kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül. Ez a szó – amelyet legegyszerűbben a rossz értelemben vett őrületként tudunk lefordítani – fejezi ki leginkább a német társadalom, a német adófizetők véleményét kormányuk és az Európai Unió menekültpolitikájáról.
Napjainkban oda jutottunk, hogy Németországban, a szólásszabadság egyik európai fellegvárában ilyen kérdések feszegetésekor kicsit halkabban beszélnek a megszólítottak. Fojtottan káromkodnak, és szidják a maguk visszafogott, hűvös német módján a kormány bevándorláspolitikáját. Kivétel nélkül. Nem gondolom, hogy reprezentatív lenne az én kis személyes közvélemény-kutatásom, de azért árulkodó, hogy egyetlenegy emberrel sem találkoztam, aki helyeselte volna a hivatalos hozzáállást. Ha az átlagembernek ez a véleménye, akkor vajon ki az, aki felhatalmazást adott a kormányának, hogy ezt az álláspontot képviselje?
A politikai elit két egymásnak látszólag ellentmondó pólus mentén magyarázza stratégiáját. Egyrészről beszélnek humanitárius kötelezettségekről, amelyek alapján egy normális, békében és relatív jólétben élő társadalomnak erkölcsi kötelessége segíteni azokon, akik a háború és az erőszak elől menekülnek. Ez rendben is van, ezzel minden épeszű, magát európainak gondoló ember egyetért. A segítség technikájával kapcsolatban azonban, úgy tűnik, a szűk politikai elit véleményével szemben a többség más álláspontra helyezkedik. Társadalmi egyeztetés hiányában hiába is várjuk a más ügyekben oly gyakran hangoztatott konszenzus kialakulását, pedig a probléma kezelésének vagy félrekezelésének a költségeit az adófizetők állják. Elsősorban az ő meggyőzésük érdekében született a másik magyarázat, amely szerint a menekültek beáramlása majd megoldja a német és az európai munkaerőpiacon egyre markánsabban jelentkező emberhiányt.
INKÁBB A MUNKAERŐPIACRA KÖLTENÉK
Számomra nagy kérdés, hogy amennyiben Németország eurómilliárdokat költ a gazdasági menekültek ellátására és további súlyos milliárdokat későbbi társadalmi integrációjának a kísérletére, akkor ezt a pénzt és energiát vajon miért nem arra fordítja, hogy a jelenleg 2,7 millió regisztrált állástalant és kétmilliót meghaladó számú nem regisztrált munkanélkülit bevonja a munka világába?
Ennek a pénznek egy részét az óvodai és iskolai napközis kapacitások növelésére lehetne fordítani. Így a 2016 végi több mint 230 ezres férőhelyhiányt csökkenteni lehetne, ezáltal a munkaerőpiacon további több millió dolgozni tudó és akaró nőt lehetne elhelyezni. Érdemes lenne továbbá pénzt szánni arra is, hogy a német társadalom dolgozni akaró anyákkal szembeni megbélyegző beidegződésén változtassanak. Nyilván ez is több nőt motiválna arra, hogy gyereket, gyerekeket vállaljon. A természetes fogyás csökkenése, esetleg megszűnése előbb-utóbb a munkaerőpiacon is kedvező folyamatokat indíthatna el. Ennek ellenére az adófizetők pénzét inkább a kormány által támogatott gazdasági menekültek projektjébe öntik.
A német menekültválság kezelésének kimutatható költségei 2016-ban meghaladták a 22 milliárd eurót, és ennél kissé többet, majdnem 23 milliárdot irányoztak elő erre a célra az idei büdzsében is. Tegyük hozzá, hogy ezen felül több százmillió eurós nagyságrendben költenek nyelvtanfolyamokra (enyhén szólva is kétséges eredménnyel), amelyeket a munkaügyi hivatalok költségvetéséből finanszíroznak, hisz ez a munkaerőpiaci elhelyezkedést segíti. Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a német újraegyesítés kiadásai 1991 óta 15 milliárd euróra rúgtak évente. Ez utóbbi költség nyereség oldalán találunk egy majdnem 40 százalékkal nagyobb országterületet, negyedével több lakossággal, az ebben rejlő óriási gazdasági potenciállal együtt.
FELSZÁMOLJA ÖNMAGÁT
A multikulti párhuzamos társadalmakhoz vezet – mondta Angela Merkel még 2010-ben, amikor a jelenlegi bevándorlási válság még a láthatáron sem volt. Abban az évben jelent meg Thilo Sarrazin szociáldemokrata politikusnak, a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) akkori elnökségi tagjának a könyve: Németország felszámolja önmagát. A kötet, amelyet az európai liberálisok botránykönyvnek tituláltak, kíméletlenül lerántja a leplet a német bevándorláskezelési politika teljes csődjéről és a németországi muszlimok beilleszkedési szándékának hiányáról. Ennek ellenére azt látjuk, hogy évekkel később jelentkezik egy teljesen más jellegű, de a korábbi méreteket nagyságrendekkel felülmúló menekültválság, és a német politikai elit teljes mellszélességgel támogatja az illegális határátlépők korlátlan befogadását és beillesztését a társadalomba. Akár a társadalom kárára is. Wahnsinn – mondja erre a taxisofőr, és legyint.
Számtalan tanulmányt, újságcikket olvastam és nyilatkozatokat hallgattam arról, hogy kinek jó az elhibázott vagy szándékosan rossz irányba terelt európai menekültpolitika. Megmondom őszintén, nem akarok ezzel foglalkozni, mert egyszerűen nem érdekel, hogy ez kinek jó. Az sem érdekel, hogy kik mozgatják sátáni mosollyal gonosz arcukon a szálakat a háttérben, akár Soros György személyesen, akár a konteók gyíkemberei. Engem sokkal jobban érdekel az, hogy ez kinek rossz. Nekünk, európai átlagpolgároknak, és ha úgy tetszik, az ezen elhibázott társadalmi integrációs modell finanszírozásának a számláját álló adófizetőknek feltétlenül az.
TÁPTALAJ A SZÉLSŐJOBBNAK
Nem csak azért, mert akár Németországban, Magyarországon vagy bármelyik másik európai uniós tagállamban jelentős rétegek vannak, amelyeknek a felzárkóztatására és a munka világába történő integrálására lehetne költeni ezeket az összegeket. S nem csupán azért, mert a kontrollálatlan bevándorlási politika az európai átlagember számára felfoghatatlan és elképzelhetetlen típusú terrorcselekmények elterjedését és meghonosítását szolgálja.
Legfőképpen azért rossz ez nekünk, mert ez a helyzet Európa-szerte olyan politikai erők térnyerését eredményezi és szolgálja, amelyektől kiráz a hideg. Az öreg kontinens politikai színpadán nagyjából hasonló folyamatok zajlanak, mint az Egyesült Államokban. Van egy politikai elit, amely teljes mértékben elszakadt az őt megválasztó polgároktól, és hanyag eleganciával tudomást sem vesz arról, hogy azok mit akarnak, hiszen a képviseleti jogosultságát intellektuális és erkölcsi felsőbbrendűségi bizonyítványnak véli. A menekültválság kezelése az általános társadalmi elégedetlenséget szítja, amely kiváló táptalaj a szélsőséges erők, identitárius mozgalmak és az ebből masszív politikai tőkét kovácsoló szélsőjobboldal erősödésének. Nem sok idő választ el minket attól, hogy Európának is meglegyenek a maga Trumpjai, és senki se csodálkozzon azon, hogy ezt pontosan a mostani politikai elit teremti meg. Wahnsinn…
