BECSEY ZSOLT
Közgazdász, volt EP-képviselő
Az elmúlt napokban slágertéma lett a hazai sajtóban az a lista, mely nemcsak a tagállamoknál 2016-ra vonatkozóan mért relatív fejlettségi színvonalat adta meg az EU átlagához viszonyítva, de ugyancsak ebben az összehasonlításban az Eurostat (az unió statisztikai hivatala) által kiszámított, az életszínvonal tekintetében mérvadó ún. aktuális egyéni fogyasztási (AIC) mutatót is közölte. Ebben a tagállamokban élő magánszemélyek által elfogyasztott javak ugyancsak az EU-átlaghoz mért szintjét tárták a közvélemény elé. Szinte csak az a kiragadott információ érte el a magyar média és a szakértői hírmagyarázók egy részének a kommunikációs szintjét, miszerint Magyarországon a polgárok fogyasztása az EU-átlag 63 százalékán áll, és hátulról a harmadik helyen állunk, holtversenyben Romániával, s csak horvát, valamint bolgár barátaink vannak mögöttünk. Nézzünk kicsit a számok mögé, ne ragadjunk le a felületen.
Először is azt kell megvizsgálni, hogy miért ezeket az úgynevezett relatív mutatókat nézzük, miért nem egy főre jutó euró-kat hasonlítunk össze egymással akár az egy főre jutó nemzetgazdasági teljesítményt, akár a magánszemélyek fogyasztását tekintve. A válasz egyszerű: annyira eltérő az árszínvonal – és a bérszínvonal – az egyes tagállamokban, hogy ennek a kiszűrésére van szükség az összevetésnél. Ez a valós, létrehozott vagy fogyasztott javakat mutatja be nekünk egy matematikai modell segítségével, vagyis nem csak árucikkben – mondjuk búzában vagy hamburgerben – fejezi ki a teljesítményeinket és azok tagállamok közötti arányát. Így látjuk, hogy hol tartunk a valós felzárkózásban, hiszen egyébként az ár- és bérszínvonalban – a belső piac hatására is – van egy természetes közeledési tendencia. Nyilvánvalóan a gazdasági hatékonyságunk és versenyképességünk adja meg azt, hogy mennyire tudunk például az árak nyugati felzárkózásával párhuzamosan olyan béreket fizetni, amelyek növelik a vásárolható javak – áruk és szolgáltatások – mennyiségét. Azt is érdemes figyelembe venni ezen statisztika kapcsán, hogy a GDP a nálunk megtermelt és nem csak a mi jövedelmünket képező javakat – ez a valójában elfogyasztható úgynevezett GNI mértéke – jelenti. Hiszen itthon elég sok külföldi befektető van, aki hazaviszi a profitját, amit nem kompenzál a magyar külföldi befektetések hazaküldött profitja vagy a kint dolgozók hazautalása – ha azt itthon el is költjük. Így tehát Magyarország esetében elmondható, hogy most – ha pontos az Eurostat fogyasztási felmérése – hazánk a GNI-nak nagyságrendileg megfelelő módon a háztartási fogyasztásokban is az EU 63 százaléka körül áll.
A korábbi statisztikai adatokat is elővéve látható, hogy a válság utáni első békeévben (2010-ben) hazánk az egyéni (vagy pontosabban meghatározva: a háztartási) fogyasztásban az EU-átlag 60 százalékán állt, míg a GDP terén 65 százalék volt ez a mutató. Tehát mostanra sikerült mindkét területen némi felzárkózást is elérnünk az évtized eleje óta. Az kétségtelen, hogy papíron a többi rendszerváltó tagország ezen a téren – a horvátok kivételével – némileg jobb eredményeket ért el – a baltiak és a románok főleg –, de az is a valósághoz tartozik, hogy a déli periferikus EU-tagállamok nemcsak a GDP-re vonatkozó relatív szintjükkel, hanem a fogyasztási teljesítményükkel is leszakadást és nem felzárkózást mutattak az uniós átlaghoz képest. A görögök, olaszok és spanyolok fogyasztása 2010-ben még az európai átlag körül mozgott, de mára a válság és a versenyképességet helyreállító intézkedések hatására ez az érték az előbbi kettőnél már csak 77, de a spanyoloknál is 89 százalék. (A múltban is ennél szerényebb Portugália fogyasztási mutatója 84-ről 82 százalékra zsugorodott ebben az időszakban.) Különleges eset Írország, mely ugyancsak az EU átlaga körüli fogyasztást mutat most, akárcsak a válság idején, miközben az uniós középértékhez képest rakétaszerűen, 177 százalékra emelkedett GDP-jének relatív szintje. Az íreknél azonban ennél több mint 20 százalékkal kisebb az elosztható jövedelem, a GNI mértéke, arról nem is beszélve, hogy a válság után jelentősen nőtt az államadósság a banki konszolidációk kényszere miatt. Az is figyelemre méltó, hogy az írek Európában szokatlan módon nagyon kicsi közteher-beszedési hányaddal és így állami újraelosztási rátával rendelkeznek – a GDP 30 százaléka alatt van ennek értéke –, vagyis ők nagyon minimális – vagy hatékony – közösségi felajánlású szolgáltatást adnak polgáraiknak. Látszik, hogy náluk az állam életszínvonalat javító közvetlen szerepe kicsi, a munkáltatók pedig kordában tartják pont a sajátos helyzet – iszonyúan erős a külföldi tőke szerepe, a nemzeti hozzáadott értékben meglévő aránya – miatt is.
Felmerül még természetesen az a kérdés is: akkor az átlag román állampolgár ugyanúgy él, a balti pedig jobban, mint a magyar? Ez egy nagyon csalóka kép, nem lehet leegyszerűsíteni. Először is élesen meg kell egymástól különböztetni a konkrét egyéni, ténylegesen háztartási jellegű fogyasztást és az életminőséget is befolyásoló közösségi felajánlású lehetőségeket, melyeket ezek a statisztikák nem mérnek. Magyarország például a többi perifériaállamhoz képest nagyon fejlett közlekedési infrastruktúrát épített ki, autópályáink hossza akkora, mint a négyszer nagyobb Lengyelországéinak, kétszerese az írekéinek és többszöröse a románokéinak. Emellett van nálunk – mint fogyasztói alternatíva – egy hatalmas vasútrendszer is, amely hosszát tekintve négyszeresen meghaladja az ipari forradalomból annak idején kimaradt periférián például az írekét, de ugyanúgy fenntartjuk ezt is az állam részéről. (Magyarországon jóval nagyobb a fajlagos gépkocsisűrűség is, mint például keleti szomszédunknál.) Nyilvánvalóan a párhuzamosságok és a kihasználtság létező foka miatt a bőség költségét is viseljük ahhoz a helyzethez képest, ahol ezek egyike sincs másik perifériaországokban, de más államokhoz képest erős közszolgáltatást adunk a hírközlésben, a szórakozatóiparban, a közbiztonság-határvédelem területén stb. is. (Megjegyezném, hogy a fürdőhelyiség nélkül élő lakosság aránya az Eurostat szerint például Magyarországon szűk 4 százalék, míg Romániában több mint 30 százalék.) Jelentősen erősítettük a közbiztonságot és a határvédelmet a közelmúltban, s vállalataink pénzügyi támogatása is igen nagy. Összességében az állami újraelosztási arány nálunk szűken 50 százaléka a GDP-nek, míg például Romániában ez 40 százalék alatti, tehát ott relatíve kevesebbet is kap a polgár ilyen értelemben, anélkül, hogy ennek hatékonyságát itt vizsgálnánk. A magyarázatok kapcsán azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarország 2002 és 2010 között 80 százalék fölé emelte az adósságrátáját, s ennek következtében az utóbbi időkben a GDP 4 százaléka fölött volt a kamatfizetésünk. A dicséretes stabilizációs intézkedések hatására ez most csökken 3 százalék alá, míg Romániában, de a többi regionális társunknál is (a horvátok kivételével) ez jóval kevesebb. Ennyivel több jut most például fogyasztásra és beruházásra, hiszen a lengyelekkel együtt ők az alacsony adósságráta miatt a növekedés érdekében elengedhették az utóbbi években az adósságot, vagyis az éves költségvetési hiányt. Az is természetes, hogy a tíz-tizenöt évvel ezelőtti jelentős digitális lemaradást a románok több aspektusból ledolgozták velünk szemben, a mobiltelefonok sűrűsége például meghaladja néhány fejlett nyugat-európai államét.
Ezek fényében kell azt értékelni, hogy az életminőségi elemekben jelentős felzárkózás mellett értünk el 2010 óta 2 százalékos közvetlen életszínvonal- (fogyasztási) közeledést, de azt is látjuk, hogy a következőkben a két tényezőnek is együtt kell javulnia, ami remélhetőleg még nagyobb ütemben válik valóra.