Donald Trump három hónapja ura a Fehér Háznak. Letelik a száz nap, de eddig sem volt nyoma, hogy megkapta volna az ezen időszak alatt szokásos nyugalmat. Igaz, szemmel láthatóan nem is tartott rá igényt. Óriási elánnal vágott neki választási ígéretei teljesítésének – azaz egyes ígéreteit beváltotta (a TPP felmondása), másokat megpróbált teljesíteni (a bevándorlás korlátozása), megint másokat újból megfogadott (mexikói fal), és számos vállalását felülvizsgálta (az Oroszországhoz és Kínához fűződő viszony). Az összkép igen érdekes: egy még mindig önjáró, de a felesleges szélsőségeket szép lassan lecsiszoló, ugyanakkor újszerű, a megváltozott körülményekhez igazodó politika látszik kirajzolódni. Egyáltalán nem a félt bezárkózás, hanem az amerikai érdekek szinte durva előtérbe helyezése (a valós és néha vélt érdekeké), de ezzel együtt nem lett „elefánt a porcelánboltban”, hanem elkezdett kialakítani egy reális politikai irányvonalat.
Ennek a politikának talán a legérdekesebb elméleti jellemzése az lehet, hogy egy kísérlet tanúi lehetünk: hogyan egyeztethető össze a „realpolitik” az új világhoz történő alkalmazkodással, hogyan válik az „America first” az amerikai nemzeti érdekeket előtérbe helyező politikából egy ennél átfogóbb, összetettebb, a nemzeti érdekek érvényesülését, az Egyesült Államok vezető szerepének fenntartását és annak a nemzeti érdekek szolgálatába állítását célzó politikává.
Ennek a módosulásnak számos oka van. Nyilvánvalóan az egyik elsődleges indoka, hogy a világ másnak látszik az Oval Office-ból, mint a kampányvonatból. Közrejátszik ebben az is, hogy az elnökhöz legközelebb álló tanácsadók befolyása radikálisan megváltozott: Flynn nemzetbiztonsági tanácsadó lemondásra kényszerül, az ideologikus Bannon háttérbe szorul, és feljönnek a pragmatikusok: a vő, az új nemzetbiztonsági tanácsadó, a hadügyminiszter és szép lassan a külügyminiszter, a gazdaságot képviselő új emberek.
És végül, de nem utolsósorban Trumpot is utoléri az amerikai valóság: a fékek és ellensúlyok rendszere nagyon erős. Jelen esetben főleg a szenátus gyakorol erős hatást az elnökre.
Azt is fontos látni, hogy a változások nem jelentenek „idomulást”, visszatérést a korábbi irányvonalhoz, amely Trump szerint az előző korszak realitásait tükrözte – és azt sem mindig jól –, hanem folyamatban van az új érához alkalmazkodó irányvonal kialakítása, ami azonban nem mehet egyik napról a másikra, hosszú időt vesz igénybe: nem csodálkoznánk, ha az egész (első?) elnöki periódus ezzel telne el.
Trump impulzív, már-már narcisztikus személyiség. Gyakran hallgat a megérzéseire, kevésbé a hagyományos tanácsadókra, nem hagyja magát nagyon befolyásolni azáltal, hogy mit mond vagy ír róla a hagyományos média, de képes tanulni, akár meglepő módon is. Gondoljunk csak arra, hogyan reagált, amikor a kínai elnök „elmagyarázta” neki az észak-koreai helyzet összetettségét. Politikai vezetőktől szokatlan módon Trump ezt nyilvánosságra is hozta; mintegy büszke volt arra – nagyon helyesen –, hogy a helyzetet nyilvánvalóan igen jól ismerő vezetőtől „tanul”, még ha az vetélytárs is nagyon sok tekintetben.
Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a belső küzdelmek folytatódnak – főként a Republikánus Párton belül, mivel a demokraták nem nagyon képesek összeszedni magukat. Nem tudják, vagy nem akarják levonni a következtetéseket a választási vereségből, még inkább annak okaiból. Azok a forgatókönyvek, amelyek azt sugallták, hogy Trump nem lesz képes kitölteni az egész elnöki ciklust, ma már nem tűnnek reálisnak. Az egyetlen lehetséges veszély, hogy az orosz kapcsolatok vizsgálata – különösen, ha Flynn valóban vallomást tesz – olyan tényeket tár fel, amelyek ellehetetlenítik az elnököt. A valószínűbb szcenárió azonban az, hogy Trump nemcsak kitölti a teljes négy évet, de fokozatosan átformálja az amerikai politikát. Ez nem lesz egy „forradalmi” folyamat, de sok tekintetben lényeges változásokat hoz. Ezeket a változásokat, különösen a sikert hozókat a Republikánus Párt és az amerikai elit előbb-utóbb a magáévá teszi. Ez megkönnyíti Trump dolgát a következő közel négy esztendőben, de ha a demokraták elszánják magukat a szükséges módosítások végrehajtására, s képesek lesznek új, hiteles arcokkal előállni, akkor megnehezíthetik az elnök helyzetét a következő választásokon. 2018 végén, az időközi választások után erről többet tudunk majd.
Mindez azt is jelenti, hogy Amerika vezető szerepe a világban, bár folyamatosan gyengül, de továbbra is fennmarad. Trump erről nem szeretne lemondani, nem akar befelé fordulni. Retorikájában kevésbé mutat ugyan érdeklődést a világ dolgai iránt, mint Obama, de az előző elnök – retorikája ellenére – igazából a belpolitikával volt elfoglalva. Ebből csak az orosz agresszív politika zökkentette ki – tegyük hozzá, akarata ellenére. Obamának ehhez a felismeréshez hat év kellett, Trumpnak elég volt hat hét.
Az átfogó politika szintjén nem is igazán létező „trum-piz-mus” a választási retorikához és a várakozásokhoz – reményekhez és félelmekhez – képest megszelídített formában jelentős hatással lesz Amerikára s az egész világra. Nagymértékben az új körülményekhez való alkalmazkodás vagy annak kísérlete segíthet abban, hogy az Egyesült Államok és a demokrácia győztesen kerülhessen ki a múlt kísérteteivel folytatott harcból. Vannak azonban jelentős veszélyek is: a globalizáció elleni harc kudarcra ítélt – ezt, úgy tűnik, Trump már felismerte –, a túlzott reakciók korrigálása azonban ismét az USA-t teszi meg a globalizáció legfőbb haszonélvezőjévé.
