Néhány évvel ezelőtt folyamatosan aggódott a piac az államadósság magas szintje miatt. Sok esetben a fizetésképtelenségtől való félelem bénította meg a befektetőket, ez az eurózóna szétesésével is fenyegetett. Reformokért kiáltott mindenki annak érdekében, hogy fenntartható pályára kerüljön az eladósodás. Ezzel szemben, ha visszatekintünk az elmúlt hónapokra, szinte a félelem legapróbb csírái is kiszáradtak. A piac gyakorlatilag euforikus állapotban volt, mindent megvettek, amit csak találtak. A kérdés az: mi lehet ennek az oka, illetve, hogy Magyarország adósságát és finanszírozását miként érinti a jelenlegi környezet.
A tartozás esetében a fő kérdés a bizalom, amely abból táplálkozhat: hiszünk-e a másikban, abban, hogy vissza tudja fizetni a kölcsönadott pénzt. Nincs ez másképp abban az esetben sem, ha az államnak adunk kölcsön. Van-e megfelelően nagy gazdasági ereje, értékteremtő képessége a törlesztéshez? Amennyiben körbenézünk, az elmúlt években nem sikerült csökkenteni az államadósságok mértékét, sőt sok esetben növekedést mutatnak a számok. Itt a bruttó adósságok szintjére gondolok a bruttó nemzeti össztermék (GDP) arányában. Azaz a gazdaság termelőképességéhez mérten bővül a hátralék mennyisége, mégis bízunk benne, hogy nem lesznek fizetési problémáik az országoknak.
Három módját különböztethetjük meg a tartozáscsökkentésnek: az adósság kinövése, elinflálása, illetve leírása. Ezek közül a legkedvezőbb a kinövés, míg a legfájdalmasabb a leírás. Az utóbbi esetében az állam nem fizeti vissza az összeg egy részét, ezzel tényleges, azonnali veszteséget okozva a hitelezőinek. A kinövés azt jelentené, hogy a gazdaságban megtermelt termékek mennyisége gyorsabban nő, mint a tartozás mértéke. Azt az optimális, hosszú távon fenntartható kombinációt kell ilyenkor kialakítani, amikor az állam a költségvetés egyensúlyban tartására törekszik, de eközben nem fojtja meg a gazdaságot, sőt lehetőség szerint segíti annak gyarapodását. Erről az optimális struktúráról szoktak óriási viták folyni, s a reformok szükségessége hangoztatásának és alkalmazásának is ezt a végső célt kellene szolgálnia. Azaz a gazdaság gyorsabban bővüljön, mint az adósság, s ezáltal az életszínvonal emelkedését vagy a meglévő fenntartását ne újabb és újabb kölcsönökből fizessük ki. Azokban a gazdaságokban, ahol a népesség, elsősorban a munkaképes korú, aktív népesség növekszik, könnyebb megvalósítani a gazdaság felpörgetését, hiszen több ember többet tud termelni, többet is fogyaszt, ugyanakkor nagy valószínűség szerint kevesebbet kell az államnak költenie rá, így nettó adóbefizető. Ezzel szemben egy idősebb nyugdíjas, aki már vélhetőleg jobban rászorul az egészségügyi ellátórendszerre is, többet kap az államtól, mint amennyit befizet. Az elöregedő társadalmakban, így az európai országok többségében ezért is jelent nagy kihívást a gazdaságok felpörgetése. És idetartozik az európai országok többsége. A harmadik lehetőség az elinflálás, ami azt jelenti, hogy nem a GDP növekedését pörgetjük fel, hanem az inflációt. Azaz az adósságot és természetesen ezzel egyidejűleg a megtakarításokat is elértéktelenítjük. Ez is egy vagyoni átrendezés a megtakarítóktól az adósok irányába, csak lassabb és kevésbé fájdalmas, amennyiben ellenőrzött keretek között zajlik (azaz mérsékelt infláció mellett).
Ezek után visszatérve az eredeti kérdésre: miért érezhetik most biztonságban magukat a piaci szereplők? Egy sajátos, kedvező „szentháromság” alakult ki az elmúlt hónapokban. A gazdaságok növekedésnek indultak, a lakosság mer fogyasztani, a foglalkoztatás bővül, ami fenntarthatóbbá teszi a kilátásokat. Az infláció elkezdett felpörögni, a tartósan stagnáló ütem veszélye elmúlni látszik. A jegybankok rendkívül alacsonyan tartják a kamatokat, s elárasztják a piacokat pénzzel.
Itt jön be a kérdés, amely Magyarország számára is nagyon fontos. Vajon tényleg kialakult egy teljesen új világrend az elmúlt évek során, amelyben a jegybankok szinte korlátok nélkül, akármennyi ideig finanszírozhatják az államokat anélkül, hogy ez magas inflációs szintet gerjesztene? Hosszú távon is elhisszük, hogy egy ország a GDP-arányos 100-150, vagy akár 200 százalékos államadósságát képes lesz törleszteni? Egyelőre igen. A kiábrándulás akkor jöhet, ha a növekedési dinamika visszafogott marad, hiszen akkor kiderül, hogy nem lehet kinőni a tartozást. Ez addig nem probléma, amíg a kamatok szintje ultraalacsony marad, hiszen akkor a kamatteher nem nő elviselhetetlenül nagyra. Kis kamathoz kis inflációra is szükség van, amelyre szintén mutatkozik esély, hiszen az elmúlt 15-20 évben általában az alacsony fogyasztói árindex volt a jellemző.
Ugyanakkor kis inflációval csak nagyon lassan tudjuk elinflálni az adósságot, és a rendkívül laza monetáris politika olyan csatornákon okozhat gondokat, amelyeket most még nem ismerünk. Sajnos nem tudom, hogy fenntartható-e a jelenlegi rendszer, és ha igen, akkor meddig, de annyit szerintem lehet látni, hogy törékeny egyensúly alakult ki az elmúlt években, és ha egy láb kibicsaklik, akkor összeomolhat az egész. Ezért lenne szükség még a mostani jó években egyes pontok megszilárdítására. Ilyen például a munkaerőpiaci helyzet, a jóléti rendszerek, az állam takarékoskodása vagy a jegybanki mérlegek leépítése.
Ebben a környezetben Magyarország megítélése kedvezőnek mondható, de hozzá kell tenni, hogy kétéves időtávon. Ez jó, mert a piac jelenleg nem kíván hosszabb távra tekinteni. Amíg jönnek az EU-s források, addig biztosítottnak látják a viszonylag nagy gazdasági növekedést. Addig a költségvetés is rendben lehet, és az államadósság is mérséklődik. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar adósságszint a fejlődő piacok között még mindig a magasak közé tartozik, noha már kevésbé kirívó, mint 7-8 évvel ezelőtt. Mindenképpen pozitívumként említhető meg, hogy a külföld felé fennálló eladósodottságunk mérséklődik. Ugyanakkor ennek ára is van.
Továbbra sem tudjuk érdemben növelni a tartozás átlagos futamidejét, így egy romló piaci környezetben a refinanszírozási kockázatunk nagyobb lehet. Emellett nem tartom egészségesnek hosszú távon azt a rendszert, amely egész Európára és most már Magyarországra is jellemző, miszerint a pénzügyi szektor akár 30-40 százalékát is tulajdonolja az államadósságnak. Ez túl nagy fertőzési kockázatot jelent mindkét irányban. Ugyanakkor kedvező, hogy a lakosok kezében lévő állampapír-állomány növekszik, hiszen ők hosszú távon is stabil finanszírozói tudnak maradni az államnak. Összességében a magyar államadósság és finanszírozása rövid távon abszolút fenntartható és kis kockázatokat hordoz, mindaddig, amíg a fent említett globális kérdésekre nem kapunk választ. Néhány gondolat arról, mit tehetne Magyarország az egyes pontok megerősítésében. Például kisebb államháztartási hiány szükséges elsősorban a kisebb bürokrácián keresztül, elengedhetetlen a humánerőforrás képzése, az átláthatóság javítása annak érdekében, hogy a tőkeberuházások növekedjenek. Finanszírozás szempontjából az öngondoskodás erősítése kell, hiszen a hosszú távú megtakarítások térnyerése segíthet abban, hogy az államadósság finanszírozásán belül nagyobb szerepet kapjanak a hosszú lejáratú állampapírok.
