Az értelmiségi kifejezés meglehetősen új keletű. A XIX. század közepén kezdték használni a szót. Németországban a kritikus beállítottságú embereket, Oroszországban pedig a rendszerrel szembeforduló réteget nevezték értelmiséginek. Kicsit később, a századfordulón Franciaországban is elterjedt e kifejezés, ahol a dreyfusard-okat hívták így. Bár a Magyarországon elfogadott nézet szerint mindenki értelmiségi, aki diplomát szerzett, a szó nem ezt jelentette. Az értelmiség egy gondolkodásmódot és magatartásformát jelöl, nem pedig egy iskolázottsági fokot.
Az értelmiségieknek nevezett csoportok központi jellemzője az, hogy elutasítják a nép szokásait, normáit és tudását. Az ilyen beállítottság meghatározó része a mai napig a társadalomban általánosan elfogadott nézetek megvetése és emiatt a társadalomba való be nem illeszkedés – a „kiilleszkedés mérge”. Minél radikálisabbak, annál inkább kiilleszkedők, annál hajlamosabbak az elmélet-, dogma- és programalkotásra. Az értelmiség viszonya a néphez ambivalens: a létezőtől ugyanis fél, hisz’ idegenkedik hitétől és életfelfogásától, viszont szívesen hivatkozik egy átnevelt, megfelelően felvilágosított népre. A környezetükkel szembeni idegenséget szeretik kritikainak nevezni, bár Hegel boldogtalan tudat kifejezése jobban leírja a lényeget.
Az értelmiségre jellemző tevékenységnek szerepe van e boldogtalan tudat kitermelésében. E réteg képviselői megpróbálják feltárni a világ végső lényegét, értelmét. Véleményük szerint a hagyományok torzítják a tiszta megismerést, a szokások pedig esetlegesek és változékonyak, tehát ezektől lecsupaszítva szeretnék megfigyelni az emberi világot. Gondolkodásukat megpróbálják teljesen felszabadítani a hétköznapi élet, annak előítéletei, szokásai, apró örömei alól, melyek csak leláncolják a tiszta értelmet. Igyekszenek a végső valóságot, a rejtett struktúrákat megragadni, ezzel leleplezni a szokások világát, felhívni mindenki figyelmét ennek felszínességére, hamisságára és igazságtalanságaira. E tevékenység sikeressége jelének közös, jól ismert világunk elutasítását tekintik, amely azonban már jelen van a tevékenység kezdetén is, hiszen a hétköznapi élet megtagadása miatt törekszenek megtalálni a végső, igazi és felszabadító valóságot. Az igazi, a kritikai értelmiségi megszűnik a hétköznapi élet és előítéletek részese lenni, s azt képzeli magáról, hogy ezek felett álló megfigyelő. Az értelmiség önképe szerint a világ vezetésére hivatott, mivel az eszméi által berendezett mindenség mindig tökéletesebb a megtapasztalhatónál. Az eszméi világát pedig mindenkor korlátlanul uralhatja az értelmiségi, ezért szeret oda menekülni.
Tevékenységét hősiesnek érzi, mivel bizonyos bátorságot kíván a környezetétől való elidegenedés. Az értelmiség a környezete hősies elutasítása után megalkotja a maga világát, és szembeállítja e reményteli valóságot a létezővel.
A maga alkotta, önmeghatározó világa elválasztja a többiektől, teljesen elszigetelődik, s e magányosság észlelése a környezetével szembeni félelemre, elutasításra és öngyűlöletre ösztönzi. Bár hősnek érzi magát, emellett sértetté válik, hisz’ az őt körülvevő világ nem érti meg fennkölt gondolatait, és nem akar feltétel nélkül felsorakozni mögé. A hagyományoktól, a köznapi élet egészétől való elidegenedettségből fakad az értelmiség sértődöttsége, amelyre a szokások lerombolásának még dühösebb szándékával válaszol.
E réteg emberképe optimista: az alapjában jó embert csak a romlott hatalom, a romlott intézmények és törvények rontották meg, ezért az egyén nem vagy alig felelős bűneiért. Hatalomra kerülve viszont ugyanezen értelmiségiek a legkegyetlenebb zsarnokságokat működtették. Az értelmiségi helyzet frusztrál: mivel meg vannak fosztva a cselekvéstől, ezért ha mégis cselekedhetnek, akkor hajlamosak elméleteik, dogmáik nevében könyörtelennek, diktatórikusnak lenni. A türelmetlenség az utópikus attitűd része. Az utópia hívei a nép támogatásának a hiányára rendszerint dühvel, a nép elítélésével válaszolnak. Utóbbi lesz mindig a hibás: ugyanazokat, akiket az utópia állítólag boldogítana, annak kudarcáért felelősnek tekintik. Ragaszkodik a dogmáihoz, akármilyen vacakok is azok.
Reménye szerint képes a kívánatos hatásokat létrehozni és a nem kívánatosakat elkerülni. Kudarcaira pedig szerinte a még több tudás és a tudásának adott még nagyobb hatalom a gyógyír.
A modern korban az általános választójog következtében az állam és a politika legitimitása nagyban függ az értelmiségi ideológiatermeléstől: mit hogyan értelmeznek és magyaráznak meg e csoport tagjai a hatalom birtoklását eldöntő szavazóknak.
Ugyanakkor az értelmiség a jövedelme miatt növekvő mértékben függ az államtól és a politikától. Azért is vonzódik a hatalomhoz, mivel az államot és általában az uralmat tekinti tervei, reményei elérése eszközének.
Ha nincs a hatalom közelében, hogy a valóságot alakíthassa, akkor az el nem ismertség miatt dühös, ha viszont a közelébe kerül, akkor a valóság jobbító szándékainak ellenálló konoksága miatt, amit kiegészít a hatalom elvesztése miatti szorongása.
Gondolkodásukban nincs alázat, uralomra méltónak tartják magukat, akár hatalomban vannak, akár nincsenek. Emellett felsőbbrendű elkötelezettségük miatt, mint a végső tudással rendelkezők, kötelességüknek érzik a hatalom számára felajánlani ezt a tudást. Gondoljon bele az olvasó, mekkora önhittséget tételez fel, ha egy ember vagy egy foglalkozási csoport azonosítja magát minden ember Istentől, a természettől kapott képességével, az értelemmel!
