Az utóbbi években jelentősen átalakult az európai munkaerőpiac: a munkahelyek egyre nagyobb hányada részmunkaidős jellegű, s ezzel párhuzamosan a hosszú távú és a határozatlan idejű foglalkoztatási formák aránya csökkent. A hosszú távú állástalanság (legalább egy éve tartó munkakeresés) tekintetében is érdekes kép rajzolódik ki: inkább a régebbi, számos tekintetben fejlettebb nyugati EU-s tagállamokat sújtja jobban ez a gond jelenleg, és körükben – gyakorlatilag Németországot leszámítva – mindenhol romlott ez a mutató az utóbbi tíz évben. Mindeközben az iskolai lemorzsolódás is tartós probléma maradt, mivel átlagosan minden tizedik európai idő előtt hagyja el az oktatási rendszert. (Magyarország az európai középértéket hozza e tekintetben.)
Ha egy pillanatra az Egyesült Államokra tekintünk, az állásteremtés kihívásai kapcsán Martin Ford, a Financial Times 2015. évi díjnyertes szerzője (The Rise of the Robots) az amerikai szövetségi bankok közel fél évszázadot átölelő elemzéseire alapozva arra a következtetésre jutott, hogy az 1960-as évektől kezdve az USA-ban minden egyes évtizedben csökkent az újonnan létesült munkahelyek aránya, méghozzá úgy, hogy 2000–10 között már egyáltalán nem jött létre többletmunkahely. Miközben, tegyük hozzá, a magyar kormányzat eddigi „unortodox” intézkedései révén 2010 óta közel félmillióval több munkahely jött létre a versenyszférában az ún. közmunkarendszer mellett.
Akkor mégis hogyan értelmezhetők ezek a trendek a múltból kiindulva? Gregory Clarknak, a Kaliforniai Egyetem közgazdászának a brit Economist hasábjain nemrég megjelent egy olyan írása (What history says about inequality and technology), miszerint az első ipari forradalom óta a nagyobb szakmai tudással és gyakorlattal rendelkező (szak)munkások és a képzetlen munkások bérei közti különbség folyamatosan csökkent, mintegy 30 százalékkal. Nyugaton az 1960-as években volt ugyan egy kisebb javulás a képzettek vonatkozásában a globalizáció és az egyre magasabb fokú integrációs trendek erősödésével, de ez inkább átmenetinek tekinthető a szerző szerint. Clark úgy látja, hogy a képzetlen foglalkoztatottak aránya jelentősen megugrott az iparosodás alatt Angliában: 20-ról közel 40 százalékra nőtt 1700 és 1850 között. Ezt a trendet támasztja alá az Oxfordi Egyetem és a Citi közös, 2016. januári átfogó elemzése is: az USA-ban 1984 és 2014 között éppenséggel a közepes végzettségű, vagyis az ún. rutinkognitív (rutinkétkezi) munkaerő iránti kereslet csökkent a legdrasztikusabban. Mi több, a 2008-ban kitört pénzügyi válság óta (és az arra adott racionalizációs intézkedések hatására) a „hagyományos” szolgáltatói és termelői szektor termelékenysége olyannyira leromlott, hogy az OECD 2001–10-es adatai szerint a legproduktívabb és leginnovatívabb szolgáltatások már 50 százalékkal javították a sajátjukat.
Ha már innováció, akkor most nézzük a találmányok helyzetét is! Az EU-ban sokkal több eladható, hasznos találmányra és gyorsabban alkalmazható tudományos eredményre lenne szükség, mert Európa egyre rosszabbul teljesít ebben a versenyben. Az ENSZ genfi székhelyű Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) szerint Kína már több szabadalmat védetett le 2015-ben, mint az USA és Japán együttvéve. Az Európai Beruházási Bank tavalyi jelentése is arra enged következtetni, hogy az EU már a jóval kisebb méretű Dél-Korea mögött áll az egy főre eső szabadalmak tekintetében, és közel egyharmad aránnyal marad el magától az Egyesült Államoktól is ezen a téren.
S mi lesz a helyzet a vállalkozások és vállalatok fejlődése tekintetében? Nem világos, hogy a multinacionális és globális társaságok, valamint az innovációban élenjáró, úgynevezett startupcégek kapcsolata s azok felvásárlási piaca miképpen alakul a jövőben egy szinte sosem látott tőkebőség mellett, amelyet egyébként a lazább monetáris politika várhatóan fent is tart majd. Talán az sem véletlen, hogy egy olyan óriásvállalat, mint a Google, már konglomerátumba szervezi magát, hogy az egyes egységei rugalmasságát az innováció terén (is) megőrizhesse. Mindeközben Richard Foster, a Yale Egyetem professzora szerint például az USA-ban a vezető cégek (S&P 500 index) átlagos élettartama folyamatosan csökkent az elmúlt egy évszázad alatt, 67-ről 15 esztendőre. Ez nemcsak egy hihetetlen dinamikát jelez, hanem azt is, hogy egyre olcsóbb vállalkozást indítani és belépni a piacra, mert mind több olyan technológiát fejlesztenek ki és alkalmaznak gyorsan, amely nagyságrendekkel csökkentheti a termelési és szolgáltatási költségeket. Így az innováció mint fejlesztés is egyre inkább kettéválhat: az óriáscégek tőkeerejüknek köszönhetően mind drágább és összetettebb fejlesztési irányok felé fordulhatnak (pl. gyógyszergyártás), míg a garázsvállalatok az olcsó ötletekre (pl. mobilapplikációk) építve léphetnek piacra.
A tudomány és az európai politika is a sötétben tapogatózik jelenleg az automatizáció mértékét, ütemét s a várható következményeit illetően. A patinás McKinsey elemzőház egyik idei, májusi elemzése szerint a digitális gazdaságra történő átállásnak még csak a kezdetén vagyunk, hiszen az Egyesült Államokban is legfeljebb 20 százalékosnak tekinthető a digitalizáció általános szintje a potenciális lehetőségekhez képest. (Ez az arány az EU-ban még kisebb: 12 százalékos.) Az automatizáció várható fejlődése az USA-ban egyfelől a munkahelyek mindössze 5 százalékát válthatja ki teljesen, a varrógépkezeléstől az összeszerelő munkálatokig. Másfelől a munkahelyek 60 százalékánál minden harmadik állás részben automatizálható lesz. Ez azt jelenti, hogy szinte minden második munkakörnek vagy tevékenységnek legfeljebb a 70 százaléka maradhat meg. Sőt, az elmúlt 25 év adatai alapján az új munkahelyek 33 százaléka olyan állás volt, amely korábban egyáltalán nem létezett, különösen az informatikával kapcsolatos területeken.
Így nem teljesen elrugaszkodott gondolat az, hogy önmagában arányaiban nem még több, s főleg nem a hagyományos és merev struktúrában működő egyetemeken végzett fiatalra lesz szükség, hanem valami egészen másra: olyan alkalmazkodni tudó emberekre, akik képesek mintegy szimbiózisban együtt alkotni és együttműködni a mesterséges intelligenciával, s akik folyamatosan képezni tudják magukat. Ezért a jövőben mind több egyre inkább „posztreneszánsz polihisztorra” is szükség lehet a foglalkoztatottak 80 százalékát adó szolgáltatói szektorban is, akik gyakorlatilag az egykori, helyi piacra termelő manufaktúrák tőkéseinek lennének a kései utódai. Ők már a bérmunkások helyett egyre fejlettebb mesterséges intelligenciával irányított robotokkal és algoritmusokkal termelnek majd (akár egy nagyobb, globális cégcsoport részeként) és/vagy nyújthatnak jóval individualizáltabb, személyre szabottabb szolgáltatásokat.
