Az európai integráció és a sebességek

Várható-e a volt szocialista országoktól például, hogy ugyanabban az ütemben, ugyanazokat a célokat követve fejlődjenek, mint az egész más történelmi hagyományokra épülő nyugati térség?

A mai Európában időről időre felbukkan az a kérdés, hogy vajon egy- vagy többsebességes legyen-e az unió további fejlődése. A migrációs kérdés kezelése és megoldása témájában tornyosuló hatalmas ellentétek miatt a vezető tagállamok egyre inkább azt szorgalmazzák, hogy az EU-ban nyerjen polgárjogot a kétsebességes haladás, röviden szólva jöjjön létre valamiféle új centrum-periféria elmélet. Ennek lényege az lenne, mint volt a 70-es és a 80-as években: vannak a magországok, amelyek gyorsabban fejlődnek, és vannak azok az államok, amelyek lassabban. Persze a 80-as évek végén a két régió „egyesült”; a mag- és a perifériaországok ugyanarra a fejlődési pályára álltak rá. Vagy mégsem? Lehetséges-e az egysebességes Európa? Vagy másképpen: nem törvényszerű-e, hogy különböző fejlettségű országok eltérő tempóban érjék el ugyanazt a célt? Ebben az írásban ez utóbbi álláspont mellett szeretnék érveket felsorakoztatni.

A centrum-periféria elmélet 

1990 körül, Kelet-Közép-Európa demokratizálása idején mindenki fellélegzett és úgy vélte: egy hosszú időn át uralkodó elméletet boldogan át lehet adni a múltnak. Ezt a teóriát Immanuel Wallerstein amerikai gazdaságtörténész képviselte a leghatásosabban, s az volt a lényege, hogy a gazdasági világrendszert nem egyforma fejlettségi fokon álló országok alkotják. Vannak egyfelől a gazdag és szerves történelmi fejlődésen átmenő államok (a centrum), és vannak, amelyek kevésbé szerencsés fázisokon estek át, és sok mindenben csak szervetlenül sikerül a világgazdasághoz kapcsolódniuk. Ők a periféria országai. Mi, magyarok a kettő között, a félperiférián kaptunk helyet; nem kevés keleties/periferikus vonással, de a nyugatos/centrumos értékrendhez közelebb. 

1990 azonban – akkor úgy tűnt: véglegesen – eldöntötte ennek a teóriának a sorsát, ugyanis a demokratizálás egy csapásra „felemelte” a félperiféria országait, s az lett az uralkodó elmélet, hogy bármilyen múlt után lehetséges demokratikus fejlődés és szerves kibontakozás. Az elmúlt 27 év nagy részében a Nyugat is úgy nézett ránk, s mi is saját magunkra, hogy Magyarország egy kivételesen jól demokratizálódó ország, amelynek a régióban talán a legnagyobb esélye van arra, hogy olyan legyen, mint a nyugati mintaállamok. Mi pedig elhittük, hogy lehetséges a félperifériáról a centrumba kerülni.

De már a 90-es évek végén kezdtek megmutatkozni a demokratizálódás árnyoldalai. Nálunk más jellegű folyamatok indultak el, mint amelyeket az EU vezető hatalmai kedvezőnek ítéltek volna. 2010 után pedig egyértelműen azt láthatjuk, hogy a centrum-periféria megkülönböztetés nemhogy eltűnt volna, de mintha ma is erősen lenne jelen. 

A központ sebessége 

Az Európai Unió vezető országai nem tesznek mást, csak a saját fejlődési ritmusuknak megfelelően kívánják élni mindennapjaikat. Ezért nem lehet kárhoztatni őket. Sok száz éves hagyományról van itt szó. Ebben a tradícióban két dolog párhuzamosan fejlődött ki. Az egyik a nemzetállamiság, a másik az európaiság. A mai EU legnagyobb tagállamai idejekorán megtanulták, hogyan kell saját nemzeti kereteik között saját nemzeti érdekeket megvalósítani. De azt is, miként lehet a nemzeti kereteken túlterjeszkedni és egy átfogóbb, összeurópai perspektívából is szemlélni politikát, társadalmat, gazdaságot. A Wallerstein kapcsán már említett világgazdaság voltaképpen nem csupán egy gazdasági, hanem egy szellemi konstrukció is volt. 

E kettős szerkezet kialakítása, fenntartása és továbbfejlesztése ennek a nyugati, az unió világába átkerülő hagyománynak a folyománya. S nem kétséges, hogy az európai civilizáció előrehaladását ennek a régiónak a fejlődési ritmusa határozza meg leginkább. 

A nemzetállamiság keretei között alakult ki Nyugat-Európában a liberális demokrácia. Nem kétséges, hogy bár az Európa-gondolat végig jelen volt a 19. és a 20. században, de Nyugat-Európa ekkor még nem globális, hanem nemzeti keretek között fejlődött. A nemzetállam egy „gránitszilárdságú” fejlődési alap, amit még akkor sem lehet megkérdőjelezni, ha manapság a nyugati országok többsége már ki akar lépni a nemzeti keretek közül, és egy föderális európai eszményben hisz.

A centrum sebességét tehát saját történelme adja. Ez nem egy „bevárós” ütem, hanem a mindenkori élenjárók sebessége: „tessék, lehet követni minket”. De vajon tudja-e követni ezt a tempót a másik régió? Várható-e a volt szocialista országoktól például, hogy ugyanabban az ütemben, ugyanazokat a célokat követve fejlődjenek, mint az egész más történelmi hagyományokra épülő nyugati térség?

Az új demokráciák és magyarország

Természetesen elvi szinten ez lehetséges. Hiszen az Európai Uniónak (Európának) vannak alapértékei. Ezeket elvben minden tagállam osztja, s innét már csak egy ugrás, hogy be kell tartani őket. Magyarországgal szemben azért követel szankciókat ma már számos EU-tagállam, mert állítólag sérti a közös értékek szellemét. 

Közelítsük meg a dolgot itt is a történelem felől. Ha így teszünk, két körülmény nagyon is megkülönböztet minket a nyugati centrumtól. Az egyik, hogy nálunk – sok okból – nem volt lehetséges nemzetállami fejlődés. A másik: közös európai haladásra, az Európa-gondolat hazai kiérlelésére sem volt úgy mód, ahogy a fejlettebb régióban. 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia kereteiben létezett Magyarország, utána német, majd orosz érdekszférába került. 

1956 után, a szovjetrendszerben pedig sem arra nem volt mód, hogy nemzetállami, sem arra, hogy valamilyen nemzeten felülemelkedő, tágabb szövetségi struktúrában fejlődjön. A szovjetrendszer látszólag egy szoros szövetségi alakulat volt, valójában azonban éppen ott volt a leggyengébb ez a szövetség, ahol versenyben kellett volna lennie a Nyugattal: hiányzott a közös szellemiség. Miközben az Európai Gazdasági Közösség (EGK) indulásától fogva egy kollektív ethoszt is jelentett a nemzeti érdekek érvényesítésén túl, a szovjet KGST éppen ilyen csoportos szellemiséget nem tudott felmutatni. A Szovjetunió pont azért veszítette el az Egyesült Államokkal és az EGK-val folytatott versenyt, mert a nyugati közös Európa-képpel szemben képtelen volt egy másfajta, de kollektív ethoszt kialakítani.

Ami persze szerencse számunkra, hogy így történt, mert amikor viszont a Szovjetunió az 1970-es évektől erőltetni kezdte ezt az együttes fellépést, az erősebb szövetség megteremtését, rögtön kiderült, mennyire instabil és fejleszthetetlen ez a rendszer. Magyarország válasza is az volt, hogy ezzel a közös KGST-identitással szemben egy saját, egy nemzeti identitás felé mozdult el. S ebből a 80-as évek második felére egy nyugatos azonosságtudat alapjai formálódtak ki.

A különbségek elfogadása

A két régió történelmi és mostani fejlődésének rövid felvázolásából nem csekély tanulságok adódnak. Az egyik: bármennyire is az lenne elvontan kívánatos, hogy Európa egy egysebességes fejlődési pályára álljon, ennek a feltételei nincsenek meg. Egyszerűen azért, mert az a tanulási folyamat, amely 1989–90-ben indult el itthon, nem pótolhatja be évszázadok mély különbségeit. Ezt érdemes lenne nagyon komolyan és nagyon tudatosan bekalkulálni a jövő tervezésébe.

Az Európa-projekt erejét ugyanis nem az adja, hogy mindenki egyforma. Ez az 1989–90-es illúzió ma már nyilvánvalóan a múlté. De az, hogy a múlté, nem kell, hogy letörjön minket, s különösen nem kell félnünk attól, hogy sokfajta társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tradíciójú ország akarja együtt építeni Európát. Természetesen ennek az új helyzetnek a megemésztése óriási lecke mindegyik fél számára. A centrumországok leckéje az, hogy megértsék: ami az ő számukra evidencia (a föderalizmus), az az ő történelmi tapasztalatukból következik. Ugyanakkor a mi számunkra is vannak feladatok. Magyarországnak nem szabad pusztán arroganciát, lenézést látni a nyugati magatartásban, s főképpen nem célszerű egyoldalúan erősíteni a konfrontációt. A nyugati politika és a miénk ugyanis együttesen alkotja az unió hivatalos politikáját.

Nem kétséges, hogy az EU fejlődése nem többsebességes lesz, hanem már most is az. Az lesz a konstruktív európai politika, ha ezt nem eltévelyedésként, hanem a történelmi fejlődésből következő logikus fejleményként élik meg a felek, ezért nem valamiféle álegységet erőltetnek, hanem lehetővé teszik, hogy mindenki a saját ritmusához igazodjon, miközben a közös Európáért is dolgozik.  

Ezek is érdekelhetnek

További híreink