A Jobbik EU-s népszavazást kezdeményezett a bérunió létrehozására. Az ötlettől az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének érvényesülését várnák. A javaslattal az a probléma, hogy közgazdaságilag nem értelmezhető. Ennek sok oka van. Emeljünk ki néhányat! A kereseteket az egyes országokban befolyásolja a gazdaság ágazati szerkezete, a fizikai és szellemi munkát végzők, illetve a teljes és részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya. Hat rájuk továbbá az adott ország adórendszere, valamint az ott tevékenykedő cégek működési területe. Az is befolyásoló tényező, hogy az adott gazdaság éppen az üzleti ciklus mely szakaszában van.
Vizsgáljunk meg párat ezen tényezők közül részletesebben is! A gazdaság ágazati szerkezete jelentős hatással van az átlagbérekre. Gyakorlati tapasztalat, hogy például az agráriumban, az élelmiszer- és az építőiparban általában alacsonyabb, a tudományos, tervező-fejlesztő területeken és jellemzően a nagy hozzáadott értéket létrehozó ágazatokban pedig magasabb béreket fizetnek.
Ebből kifolyólag egy olyan gazdaságban, amelyben nagy a mezőgazdaság aránya, nagyobb lesz az alacsonyabb keresetűeké is, ami lefelé húzza az átlagbéreket. Az egyes országok üzleti ciklusa sem ugyanúgy alakul. Utóbbi sok mindentől függ, többek között a gazdaság és az export szerkezetétől, a beruházási tevékenységtől, valamint az állami beavatkozásoktól. Üzleti cikluson értjük a gazdasági teljesítmény alakulását, illetve annak ingadozását. Egy gazdaság – egyszerűsítve – lehet a körfolyamat élénkülő, fellendülő, hanyatló és pangó szakaszában. A hanyatlót nevezzük recessziónak.
Általában az élénkülő, fellendülő fázisban bővül a gazdaság, nő a munkaerő iránti kereslet, ami a bérek emelkedésével jár együtt. A hanyatló és pangó szakaszt az elbocsátások jellemzik, ezért megnő a munkanélküliség. A munkavállalók ebben a helyzetben kevesebbért is hajlandók dolgozni. A ciklusba az állam természetesen be tud avatkozni, például azzal, hogy állami beruházásokat indít. Mivel az egyes EU-s országok gazdasági szerkezete jelentősen eltér egymástól, továbbá az állami beavatkozással kapcsolatos gazdaságpolitikai ideológiák szintén különböznek, ezért a külpiaci hatások is eltérően befolyásolhatják az üzleti ciklusok alakulását.
Végül meg kell említeni: az is jelentős hatással van az átlagbérekre, hogy a nemzetközi cégek értékláncainak mely szakasza települt egy adott országba, azaz tipikusan milyen tevékenységeket végeztetnek a társaságok. A sok egyszerű, összeszerelő munkahely például rontja az átlagbérek szintjét. Ráadásul ezek az állások vannak leginkább kitéve a robotizáció veszélyének, mivel a mechanikus, ismétlődő munkát váltják fel legkönnyebben a gépek.
Viszont a munkájukat elvesztő alacsonyabb bérű összeszerelő munkások átképzéssel igényesebb, nagyobb tudást igénylő munkahelyekre kerülhetnek, s ezzel a bérük is nő. Az unió egyes államai eltérő helyzetben vannak a tekintetben is, hogy mennyire vannak felkészülve a robotizáció által kikényszerített változásokra. Németországban már ma is több szinte teljesen gépesített cég működik. A robotokkal együtt dolgozó, azokat irányító és felügyelő munkavállalók pedig jól kereső tudásmunkások. Tovább is lehetne sorolni, hogy piacgazdasági körülmények között, közgazdaságilag miért nem értelmezhető a bérunió fogalma. Talán egy módon az lehetne: egy teljesen központilag irányított, tervgazdasági rendszerben, amelyre egyébként kicsit emlékeztet is az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szlogen.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy nem kellene keresnünk piaci viszonyok mellett is a béremelés reális forrásait. Tudjuk, hogy Magyarországon az utóbbi években jelentősen nőttek az átlagkeresetek. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg lehetünk elégedve. Az EU-s statisztikai adatok szerint ugyanis jelenleg is csak négy országban alacsonyabbak a havi és az órabérek egyaránt, mint nálunk. További probléma, hogy a regionális és a szakmai különbségek is jelentősek. A legmagasabb nettó átlagkereset a pénzügyi, biztosítási tevékenységeknél található, a legalacsonyabb pedig a szociális ellátást jellemzi. Másrészt jobbak a fizetések a versenyszférában, mint a költségvetési szektorban. Ami pedig a bérek regionális alakulását illeti, itt is jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. A rendelkezésre álló legutolsó adatok szerint a bruttó és a nettó átlagkeresetek tekintetében egyaránt Budapest vezet, a legalacsonyabb értékek pedig Békés megyében találhatók.
Az elmondottak alapján a bérek egységesítése, vagyis a „bérunió” piacgazdasági körülmények között csak egy jól hangzó ígéret, amelynek nincs közgazdasági alapja. Hiszen az aktuális bérszínvonal nagyon sok egymásra ható tényezőtől függ, amelyeket nem lehet központból, leegyszerűsített módon meghatározni. Viszont nemzeti szinten vannak az emelésnek további lehetőségei. Ennek legfontosabb eszköze a gazdasági szerkezet korszerűsítése, a nagy tudást és hozzáadott értéket tartalmazó termékeket és szolgáltatásokat nyújtó ágazatok arányának növelése, valamint a tudásfelzárkóztatás – különös tekintettel a felnőttképzésre – lehetne. Fontos az is, hogy az egyes termékek előállításához szükséges teljes értéklánc minél nagyobb szakasza legyen Magyarországon. Jelentősen növelné ugyanis a kereseteket, ha nemcsak a legalacsonyabb béreket fizető összeszerelő tevékenységek, hanem a kutatás-fejlesztési, értékesítési, szolgáltatási szakaszok is nálunk lennének, mivel ezekben az ágazatokban jelentősen több a kereset. A tudás felzárkóztatása pedig azért lényeges, mert az igényesebb, jól fizető munkahelyek nagyobb tudást, állandóan frissített ismereteket követelnek meg a kollégáktól.
Az is fontos, hogy a képzett munkaerő rugalmasabb, ezért többféle feladat elvégzésére alkalmas. Ezeket a változtatásokat a nemzeti kormányok kezdeményezhetik. A bérekre végül nagy hatással vannak az azokat terhelő adók és járulékok is. Ezek miatt, egyenlő béreket feltételezve, továbbra is nagyon eltérő nettó fizetéseket vihetnének haza az egyes országokban a munkavállalók. Az egyenlő jövedelmekhez ezért egységesíteni kellene az szja-rendszert, illetve a különböző fizetendő járulékok szintjét is. Ez pedig ismét nemcsak teljesen idegen lenne a piac-gazdaságtól, de jelentős társadalompolitikai eszközt venne ki az eltérő fejlettségű és életszínvonalú országok kormányai kezéből, megnehezítve az egyenlőtlenségek csökkentését.
Összefoglalva a gondolatokat: a béremelés indokolt és szükséges, de annak útja nem egy valamilyen központból megvalósított egységesítés, hanem a nemzetgazdaságok fejlesztése és a világgazdasági versenyben tudással történő részvétele.