Ahogyan Anasztasz Mikojan, a ravasz szovjet politikus fogalmazott 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán: „A lenini elvszerűség és a lenini egység alapján a kommunista párt kollektív vezetése a záloga annak, hogy a párt még biztosabban, még sikeresebben haladjon a kommunizmus felépítésének útján.” Vagyis az 1917-től megnyíló szakasz lett volna a tökéletes emberi társadalom felépítésének időszaka.
Tisztázni kell ezzel a periódussal kapcsolatban egy problémát, amely magának a jelenségnek az elnevezését illeti. Előre szeretnénk bocsátani: ezzel a kommunizmus fő örökségét fogjuk megragadni.
A mai napig előkerülő, berögzült hiedelem, hogy úgymond „Magyarországon nem kommunizmus volt, hanem szocializmus”. De itthon például csak a téeszesítés után állapították meg: befejeződött a szocializmus alapjainak a lerakása.
Tehát ha onnantól kezdve volt szocializmus, akkor mi volt előtte? Pusztán „népi demokrácia”?
Tovább bonyolítható a kérdés a „bolsevik” kifejezés behozásával, hiszen 1917 mégiscsak a bolsevik hatalomátvétel éve, és az Oroszországi Szociáldemokrata Párt bolsevik szárnya volt az, amely végül is idáig eljutott. A párt új nevének rövidítésében: SZK(b)P. A kis b betű bizony ezt a hagyományt örökítette meg egy darabig, ekképpen: Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja. Később furcsa módon Hitler is a „bolsevizmus” elleni harcot hirdette.
Az elnevezések kavalkádja ezután állandósulni látszott: szó volt a „kommunistákról”, akiket egy „szocialista forradalom” juttat hatalomra, s megvalósítják a „proletárdiktatúrát” a „munkás-paraszt szövetségben”. Felmerült még a „demokrácia” – az ÁVO már létrejöttétől kezdve ezt védte –, illetve a „népköztársaság”, sőt, egy Solohov-novellában a „köztársaság” kifejezés is bűvszó. 1982-ben még Kádár János is bizonytalankodott, a Politikai Bizottság előtti felszólalásában azt mondta: „Most nem tudom, hogy hívjam a hatalmat, most már népi vagy munkáshatalom, avagy proletárdiktatúra, vagy mit mondjak rá.” Manapság gyakran szerepel az „államszocializmus” megnevezés, miközben az európai uniós dokumentumban a „sztálinizmust” olvashatjuk. Miről volt és miről van szó tehát?
A gordiuszi csomót a józan ész, vagyis a kommunisták legnagyobb ellenségének a segítségül hívásával vághatjuk át. Mindazt, ami az 1917 és 1991 közötti időszakban történt, kommunisták tervelték ki és hajtották végre; éppen ezért kár is lenne másról, mint „kommunizmusról” beszélnünk.
Vlagyimir Bukovszkij szovjetellenes orosz gondolkodó szerint „a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség és annak jogai, méltósága, valamint szuverenitása ellen; a kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb képviselője, kudarca magát az utópia koncepcióját hitelteleníti”.
A Bukovszkij által említett háború egyik legfontosabb terepe a nyelv lett, és talán a kommunizmus egyik legfontosabb örökségét éppen ez alkotja. Támadás volt az is, ahogyan a kommunisták birtokba vették a nyelvet, először a sajtó, majd a kultúra összes intézményeinek elfoglalásával és ellenfeleik – elsősorban az egyházak – kiiktatásával. „Ekkor egy olyan agresszív beszédmódot honosítottak meg, amely az általuk folytatott ideológiai háború hatékony fegyverévé válhatott. A pontos jelentések semmibevétele, a minimális eltérések hihetetlen méretű különbséggé fokozása olyan verbális agressziót eredményezett, amely először a nyelv segítségével semmisítette meg az ellenséggé nyilvánított személyt” – vagy éppen egy egész társadalmi csoportot. Ezek a sorok Schmidt Mária előadásából származnak, a Klasszikus kommunizmus című konferenciáról. És valóban: ennek az időszaknak, vagyis az 1917 és 1991 közötti hét és fél évtizednek talán ez a legjobb megnevezése. A korszak legfontosabb jellemzője pedig a szadizmusig fajuló erőszakon túl a mellébeszélés; ezt nevezhetjük nyugodtan hazugságnak is. Hiszen – folytatta Schmidt Mária – a kommunista rendszer létrejöttétől kezdve „bőség helyett a javak hiányát idézte elő, egyenlőség helyett egy új uralkodó osztályt hozott létre; testvériség helyett a gyanakvás rendszerét valósította meg, szabadság helyett pedig a legabszurdabb, a legmegalázóbb kényszerek pókhálójával szőtte át a társadalmat”.
A kommunizmus fennállásának egész időszaka alatt megreformálhatatlan volt, talán éppen a valósággal állandóan szembemenő hazugságok miatt.
Marx és Lenin elméleti munkáiban a kritikára fektette a hangsúlyt, vagyis ezek a művek a destrukció elméletei voltak. Nem is véletlen, hogy állandó erőszakra volt szükség uralmuk fenntartásához, mivel programjuk mindössze a hatalom megtartásáról és a régi kiirtásáról szólt. Hazugság volt a bolsevik puccs is: szó sem volt forradalomról, mindössze egy a Német Birodalomból kiinduló, túlságosan is jól sikerült, alig fedett akció eredményéről.
Hiába volt az SZKP XX. kongresszusa, a „desztalinizáció” és a „személyi kultusz” elleni harc, az itt felszólaló Molotov, Sztálin egyik legjobb harcostársa leszögezte: felesleges képtelen terveket szőni arra, hogy a kapitalizmust a szocializmus országaiban erőszakosan visszaállítsák. Tézisét fél évvel később a kommunista vezetésű Nagy Imre-kormányt megdöntő és az országot fegyveres harcban megszálló szovjet hadsereg igazolta. De ugyanígy a prágai tavaszt követő augusztusban is kiderült, hogy nincs külön út, pedig a csehszlovák elvtársak igazán nem akartak mást, csak emberarcot adni a szocializmusnak – és még azt sem lehetett.
S mégis, a reformokba vetett hit a középkori alkimisták aranycsinálási kedvéhez hasonlóan nem lankadt. A bölcsek kövének keresése azonban áldozatokat követelt: ez a kísérlet 100 év alatt 100 millió emberéletbe került.
Egészen izgalmas és sajátságos módon a klasszikus kommunizmus legfontosabb öröksége a hit, hogy valahogyan tökéletesíthető a társadalom, s el lehet jutni reformálgatással a Közel-Utópiáig. Vásárhelyi Miklós 1989-ben így vélekedett: „Azt mondanám tehát, hogy nem adtam fel a reményt, hogy felépíthető olyan szocialista társadalom, amely minden téren különbözik a sztálini időkben létrejött szocializmustól, de különbözik a legfejlettebb nyugati demokratikus rendszerektől is.”
Az állandó reformálás a kommunizmus másik nagy örökségével, a bűntudattal áll összefüggésben.
Azt vallották, aki kizsákmányoló társadalomban él, az maga is bűnös. Bűnös dolog a magántulajdon, bűnös minden burzsoá a proletárokkal szemben; és mindenki, aki nem tesz meg mindent a társadalom tökéletesítéséért. Bár a klasszikus kommunizmus irányítói nem voltak annyira hülyék, hogy magát a család intézményét teljesen felszámolják, de valójában a család is bűnös dolog: Engels és August Bebel művei, majd Lenin intézkedései megteremtették az alapot, amelyből a mai családellenes elmélet és mozgalom kifejlődhetett.
Jóllehet a klasszikus kommunizmus állami szinten összeroskadt, de a mai napig ható örökséget hagyott maga után.
Borítófotó: Miklós Zsolt
