Világsztár az Operában

Az NDK-s turista harminc évvel később visszatér, és előbb Verdivel, Wagnerrel töri át, majd egy hirtelen bedobott Pomádé királlyal robbantja fel az Operaház épületét. Először lépett fel nálunk a világ vezető basszistája. Nagy sikerű áriaestje után együtt vacsoráztunk.

– Dohányzik?

– Igen.

– És milyen hangfaj volt a cigaretta előtt?

– Most arra gondol, hogy sokan ettől szereznek mélységet, de nálam ez nem volt szempont. Már a drezdai fiúkórusban is a legmélyebb szólamot énekeltem A varázsfuvola három gyermeke közül.

– Nehezen képzelem el a két Richard, Wagner és Strauss városát, hogy abban egy kisfiú miként köti meg magát, hogy operaénekes lesz. Mi az ön története?

– A nagymamám nevelt fel, az ő számára még eleven élmény volt a Semperoper (a háborúban lebombázták, negyven év után építették csak újjá). Nekünk már csak a romok maradtak, amelyek között sokat játszottunk. Hétévesen bekerültem a híres Kreuzchorba, és az volt az én zeneiskolám. Rengeteg egyházi muzsikát énekeltünk, emellett a kórus Varázsfuvola-előadásokba is delegált fiúszólistákat. Ez volt a legeleje.

– Diákként többször is járt nálunk. Mi maradt meg önben az akkori Magyarországból?

– Hátizsákkal jöttünk. Budapest, Balaton – Siófok, Füred. A szép lányok és a diszkók. Szabadabb világ volt itt, egyértelműen éreztük. A szórakozóhelyeken sorba állva igyekeztünk magunkat NSZK-soknak láttatni, akkor jobban bántak velünk, de nem mindig sikerült. A márkánk nem vette fel a versenyt, a sátorban egyszerű élelmezést tudtunk csak megoldani, de akkor ez nem volt probléma. A Keletiben jól ráfáztam, mert érkezéskor egy pénzváltó a legvacakabb trükkel vert át, és magyar bankóköteg helyett csak papírfecniket kaptam fedlapokkal… Apámnak kellett pénzt küldenie a következő vonattal, egy másik sráccal. De tudom, hogy ezt mindenhol csinálták, nálunk, az NDK-ban is, szóval nem rovom fel a magyaroknak. Én voltam nagyon fiatal és naiv.

– Alapvetően Wagnert és Verdit, valamint orosz darabokat énekel, azonkívül Mozartot is, de az mintha kilógna ebből. A múltkor egy orosz színházban láttam, gálaesten, Boriszként. Nem remeg a lába olasz és orosz közönség előtt, a nemzeti ikonjaikat németként megszólaltatva?

– Erre igyekszem nem gondolni. Úgy tartom, ha odahívtak, bizonyára tényleg kellek, az meg úgy lehetséges, hogy jól csinálom. Olaszosan, oroszosan, ha kell. A szövegejtés fontos, de persze értem a kérdést: az olaszos és az oroszos éneklés színében, eszközeiben is eltér kissé, ezeket viszont meg kell tanulni. Mozart pedig abban segít, hogy rá gondolva puhább lesz a romantikus megszólalásom, a mozarti hangadás pedig a wagneri keverésével karakteresebb, hatásosabb. Nincs olyan sok különbség, csak fontos nüanszok, de nem kell túlmisztifikálni.

– Ráadásnak három számot javasoltam: a Bordalt Kodály Zoltán Háry Jánosából, egy Liszt-dalt és Ránki Pomádé királyának áriáját.

– Igen, megkaptam a kottákat, de a Kodály-mű túl gyors nekem, sok benne a szöveg, és a magyar kutya nehéz nyelv, ezt A kékszakállú herceg vára című alkotásból tudom. A Liszt-dallal biztos nekem akart kedvezni, mert ott német a vers, de amikor megnéztem a Pomádét, már tudtam, hogy ez való nekem. Azóta ki se megy a fejemből a dallama. Hogy is mondjuk azt angolul, amit nem lehet kiverni a fülünkből?

– Ugorjunk. A Pomádéval végül is felrobbantotta az Operaházat. Mit érez a művész egy ilyen euforikus pillanatból?

– Izgultam pedig, a kottaállvány is épp akkor adta meg magát, összecsuklani készült… Amikor a bevezetőt játszotta a zenekar, sokan már felismerték a darabot, és tapsoltak. Hihetetlen erőt adtak ezzel, muszáj volt kimozdulnom a karakteremből, és a szükséges pátoszos humorral megtöltve elénekelni. Bevallom, nem hittem volna, hogy ez a muzsika, illetve ez a gesztus ilyen fontos önöknek. Utána az étteremben is sokan odajöttek, gyakorlatilag a mellékhelyiségben is kértek autogramot.

– Milyennek látja Magyarországot így, harminc évvel később?

– Ahogy nálunk, az akkori NDK-ban, úgy érzem, az épített örökség itt sem volt elég fontos sokáig, úgyhogy most kezdenek előbukkanni ezek a gyönyörű épületek. Pesten sétálva egyik ámulatból a másikba esek, neoklasszika, szecesszió, art deco, Bauhaus mindenhol, s mindezek hihetetlen keverékei. No és ez a neoreneszánsz Operaház lenyűgöző.

– Általában tágra nyílt szemekkel néznek a nyugati művész vendégeink, keresik a diktatúra nyomait – már úgy értem, a maiét.

– Nézze, engem a politika nem igazán érdekel, viszont a saját szememnek hiszek. Felszabadult embereket látok, rengeteg szépséget, a szobám ablakából úgy tűnik, Londonban vagyok, mert látszik az Eye (óriáskerék). Remek zenekar vesz körül az Operában, amely partner volt abban, hogy a meghirdetettnél szervesebb műsort rakjunk össze, akár még a próbán is változtassunk. Szeretnék visszajönni. Mivel időm nem sok van, évekre előre tervezetten élek, leginkább egy felújítás férne bele.

– Nem akar nyitni végre a fajsúlyosabb komikusszerepek felé? Ott van például Richard Strauss A rózsalovag című művéből Ochs báró vagy az Arabella Waldner grófja. Ezeket játssza is az Opera.

– Ó, még nem, majd a visszavonulásom előtt! Ochs alakját különben szintén másképp látom, ha nem is tragikusnak, és természetesen egy vígopera keretein belül, de önmagát komolyan vevő -figurának. Waldner pedig apafigura, amelyet egy basszus persze korábban is elénekelhet, de mielőtt Strausshoz fordulok, még maradnék a saját repertoáromnál.

– Amelyben szintén sok az apaszerep, de nem kötözködöm. Viszont a sztárbasszusnak szükségképpen a komor szerepek maradnak. Mégis hogyan lehet évtizedeket kibírni vígopera nélkül?

– Szeretek szenvedni, nem okoz problémát a gyötrődés. Lehet, hogy olyan igazi jópofa pasas sem vagyok. Habár pont amiatt, amit kérdez, a próbák alatt állandó késztetés van rajtunk, nagyon sok vicces, finoman humoros mozdulat, póz vagy grimasz belefér. Alighanem valamiféle kényszer ez, engedni a feszültségen, de épp azért, hogy amikor hitelesen van szükség a befelé fordulásra vagy a nagy fájdalmak megéneklésére, akkor az friss és mély lehessen. Azért a magánéletben talán nem vagyok minden humor nélkül.

– Bő húsz éve az operavilág egyik állandó csúcsának tekintett Metropolitanben is fellép. Az operai Olümposzon mennyire hasonlók a személyiségek?

– A színpadon mindenki a maximumot nyújtja, úgyhogy ez közös, minden más eltérhet. Nézze meg például Domingót: rég ismerem, de még soha, egyetlenegyszer sem láttam fáradtnak, szomorúnak, pláne dühösnek. Mindig van öt perce nemcsak ránk, de bármelyik rajongójára is. Odaáll a fényképezőgépek elé, órákig oszt aláírást, végtelenül türelmes, ez is része annak a fajta sztárságnak. Én nagyon más vagyok.

– A híres olasz hősbariton, Ambrogio Maestri, a Met másik kiválósága épp nálunk próbálja a Rigolettót, gyakorlatilag váltották egymást a színpadon. Találkoztak?

– Ez is érdekes, mert nem. De nemcsak itt kerültük el egymást, hanem mindenhol. Más a repertoárunk: ő például manapság a leghíresebb Falstaff, amely ugye vígopera, és a Rigoletto Sparafuciléja sincs az érdeklődésem középpontjában. Lehet tehát, hogy tudunk egymásról, látjuk a lemezeket, manapság főleg a DVD-ket, de annyira ütemezett minden érkezés, próba és előadás, hogy abba túl sok kiszámíthatatlanság nem fér bele, így simán élhetünk egymás mellett, kvázi ismeretlenül is.

– Apropó, lemezek. Legutóbbi Wagner-CD-jén döbbenten vettem észre a Tannhäuser Esthajnalcsillag-dalát, amely lírai baritonok kedvelt száma, teszem hozzá, nekik sem problémamentes megoldani. Ön ugyanakkor nemcsak felvette a programba, de számomra váratlan lírával, gyönyörűen énekelte el.

– Sokat gondolkoztunk Daniel Barenboimmal, hogy mi legyen vele. Én szerettem volna, de vajon mégis kihúzzuk-e? Látja, ma is elénekeltem Wotan búcsúját A walkürből vagy Sachs Orgonamonológját A nürnbergi mesterdalnokokból, pedig egyik sem a szerepköröm, nem is a fachom. Azonban úgy gondolom, egy szólólemezen vagy áriaesten szabad kirándulni, hisz a szomszédos hangfajok szólamaiban is lehet olyan szépséges szakasz, amely hangban nekem is fekszik. Amúgy sem tartom magam mély basszusnak, inkább basso cantandónak, tehát felfele vagyok szabad.

– A nemzetközi operasztárok – érthető módon – igen udvariasak az efféle interjúkban. Biztos nem kedves bóknak szánta a sajtóeseményen, hogy mihozzánk hazaérkezett?

– Biztos. Nehéz erről beszélni, bonyolult érzés. Amikor átjöttünk a határon, azonnal úgy éreztem, hogy itthon vagyok. Furcsa, mert alapvetően szállodában élek, bőröndből öltözöm sok-sok éve, távol családtól, otthontól. De vannak helyek, ahol ez a nyűgös, rossz érzés nem ér el. Itt, Budapesten lakni, sétálni, a Pomádé kiejtését silabizálni, Mahler és Klemperer nyomdokán lépdelni, a közönség ünneplését fogadni egyaránt igen otthonos. És még valami: közös a sorsunk. 52 éves vagyok, ugyanazt éltem át Drezdában, amit önök itt. Tagadhatatlan, hogy ez is eszembe jut, itt van velünk, ezekkel a generációkkal. Öntől tudom, hogy pont a Pomádé a legsötétebb kommunista terror idején született: lám, erről beszélek. Még a dupla fenekű vígopera basszusszerepeiben is ott lappang valami különös, valami tragikus, amit mi, önök és én is értünk. Azt pedig ki ne szeretné, ha értik és értékelik?

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója

ÉLETRAJZ

1964-ben született Drezdában, az akkori NDK-ban több stílus és nyelvterület perfekt birtoklója. 

Az operarajongók „az istenek királyaként”, a szakújságírók „fekete gyémántként” emlegetik a világ egyik leghíresebb Wagner-basszistája, de ária- és dalestjei szintén világhírűek.

Rammstein-dalciklussal is közönség elé lépett, kétszeres Grammy-díjas, a világ összes híres operaházában fellépett.

Borítófotó: A Berlini Staatsoperben. Verdi don Carlosának fülöp királyaként

Ezek is érdekelhetnek

További híreink