Miután az ember magába szívta a könyv friss nyomdafestékillatát, s átpörgette ujjai közt a fényes lapokat, azon nyomban elismerően csettint, mondván: hiánytalan. Szerepel benne mindenki, Székely Aladár és Máté Olga, a múlt századelő portréfényképészei, Balogh Rudolf riporter, az avantgárd Pécsi József, a világhírűek: André Kertész, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Brassai, Lucien Hervé, az itthon maradtak, a szociofotó honi megteremtői, Escher Károly és Kálmán Kata, a nonfiguratív Kepes György, a közelmúlt mesterei: Gink Károly, Korniss Péter, Hemző Károly, Benkő Imre, Féner Tamás, Urbán Tamás, Haris László, Jokesz Antal, Szilágyi Lenke.
Természetesen ez csak kiragadott névsor, de ez is pompásan bizonyítja, hogy fotóművészetben hazánk éppoly meghatározó, akár zenében, irodalomban, filmben, képzőművészetben, táncban. Ha a „művelt” nyugatnak mi a Kárpát-medencébe Dévénynél betörő, ősmagyar dalt
rivalló barbárok vagyunk, akkor a történelmileg szerencsésebb passzban művelődöttek lesznek szívesek elhelyezkedni karosszékükben, és ölbe venni a kötetet. Ne féljenek, képeskönyv! S ha végeztek vele, talán cseppnyit gazdagodnak a magyar kultúrát illetően, s talán kénytelen-kelletlen az orruk alá morogják: Magyarország
Európa. S volt már jóval azelőtt, hogy az unió (jól felfogott üzleti és politikai érdekében) befogadta. Erről tesz tanúságot a könyv.
Nekünk, magyaroknak pedig betölti fotótörténeti hiátusainkat Péntek Orsolya munkája, hisz vélhetően kevesen tudták, hogy az Erdély történetét megíró Orbán
Balázs pótolhatatlan felvételeket készített útja során, hogy Borsos Józsefet korában nem kizárólag piktorként, de fotográfusként is ünnepelték, hogy ki volt Szathmári Pap László vagy Veress Ferenc.
A hihetetlenül gazdag képanyag begyűjtése, a nem egyszer bonyodalmas tárgyalások másfél évet kértek a szerkesztő, Halász Csilla életéből. Nem elrabolt idő volt!
Alkotók, olvasók egyaránt gazdagabbak lettek, lesznek e hiánypótló műtől.
(Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Látóhatár Kiadó, 2018, szerkesztette: Halász Csilla)
