A látvány- és díszlettervező, építész 1976-ban kapta meg művészdiplomáját az Iparművészeti Főiskolán, előtte mindössze egy évet dolgozott építészmérnökként, mégis ellenfelei azt szokták emlegetni: érthetetlen dolog, hogy egy építészmérnök a Műcsarnok vezetője.
„1976-tól 1988-ig két színházban dolgoztam, a Budapesti Szabadtéri Színpadon és a Művészeti Heteknél szcenikus főmérnökként, onnan a Babarczy László igazgatása alá került kaposvári színházba szerződtem. Az első öt évben a minden várakozást felülmúlóan sikeres színházban olyan előadásokat tervezhettem, amik azóta is emlékezetesek. A jó évek után aztán történt számomra valami azóta is furcsa, nehezen értelmezhető részleges szilencium, aminek az egyik oka az én akkor zajló önálló képzőművészeti tevékenységem volt.” Ekkor barátok segítették a napi- és hetilapokba a képzőművészeti és építészeti kritika terepén dolgozni, kritikusként recenziók szerzőjeként, amihez hamar társult a kurátori munka, valamint kiállítások tervezői feladata. Párhuzamosan dolgozott színházban is, a részleges szilencium a kaposvári színházban való munkákat nem érintette. Budapesten éppen egy készülő darab közepén hívatta az igazgató, hogy holnap már ne menjen be. De akadtak kivételek, Ruszt József, aki hívta Zalaegerszegre, vagy Kapás Dezső, aki Szegedre invitálta.
„Nem volt könnyű időszak, de kaptam egy új pályát, sőt kettőt. Majd ismét elromlott valami. Azt gondolom, az igazán válságos évek a kilencvenes évek második felében jöttek, amikor a nyomtatott orgánumokban egyre kevesebb kedvem volt írni. Kezdtünk nem örülni egymásnak, és ez lehetetlen helyzet volt. Párhuzamosan a Gerle Jánossal együtt készített Velencei Biennálé kiállítás és az Álmok Álmodói – Világraszóló magyarok tudomány- és kultúrtörténeti megatárlat miatt a támadások kereszttüzébe kerültem.”
Az, hogy a szerkesztőségekben elkezdtek szétszakadni a szövetek, tulajdonképpen a ma újra fellángoló kultúrharc eredménye volt. „Akkor ezt még nem láttuk, de mondjuk úgy, hogy a tájékozódásban lassabb emberekkel az együttműködés egyre fárasztóbban ment. Egyszerre kiszorultam a kiállítási megbízásokból és elveszítettem a Képzőművészeti Egyetemen évtizeden át tanított színházi tervezés oktatását is. Továbbra sem értettem egyet a főáram kánonjával, amely nyilvánvalóan még ma is tart. Felmerült a lehetőség a Műcsarnok vezetésére, ahol módom volt szélesebb látószöget nyitni, így belefér mindaz a minőség, ami az elmúlt időszakban nem lehetett hangsúlyos.”
Elképzelésének megvalósítására 2014-ben kapott lehetőséget.
„A Műcsarnoknak mint európai léptékben is kiemelkedő méretű intézménynek többféle funkciója is lehet. Az egyik, hogy a különféle felfogású értékes művészet eljusson a közönséghez, a másik, hogy a művészek egymással találkozzanak, a harmadik pedig, hogy a művészek és a közönség kvázi párbeszédet folytathasson. Korábban csak egy viszonylag zárt kör volt érintett a kiállítások közönségeként, és a Műcsarnok elvesztette nagy létszámú közönségét. Ma van közönségünk, van érdeklődés, de nagyon nehezíti a helyzetet a magyar oktatásban tapasztalható fékezett hatású vizuális nevelés. Itt van 1800 négyzetméternyi kiállítótér, célunk, hogy mindenfajta művészet megteremthesse a maga nézőközönségét.”
E ponton lépett előtérbe az igazgató építészi látásmódja, kihasználva az épület sajátos adottságát, a három sorban húzódó párhuzamos tereket.
„Ezeket lehet úgy is hasznosítani, hogy nem egyszerre egy kiállítást szolgálnak ki, hanem hármat, és még van egy negyedik tér, amit apszisnak hívunk, sőt van egy ötödik, a Kamaraterem, így a közönség különféle jegykonstrukciókkal látogathatja ezeket. Ha megvett egy általános belépőt kedvezményesen, akkor egymás után végignézheti az összes tárlatot, azt is, amiről nem gondolta volna, hogy érdekli. Célunk olyan kiállításokat csinálni, ahol a látvány, az élmény, az emóciók könnyen emészthetővé teszik az esetleg nehezebben befogadható témákat is.”
Látványos eredményeket értek el: a 2014-es év 46 ezres látogatószámát tavalyra 140 ezerre növelték. Szinte havonta nyílnak új kiállítások. Mindig kiemelkedő látogatottságúak a Nemzeti Szalonok, amelyekből az első az építőművészeti volt, a második a képzőművészeti, a harmadik a fotó, a negyedik az iparművészeti és az ötödik, idén a népművészeti szalon, emelkedő látogatószámmal, ami az idén már 28 ezer fölé emelkedett.
„Ez a fajta tárlat a »Magyar Képzőművészet Házának«, a Műcsarnoknak a küldetéséhez tartozik.”
Ugyanakkor biztosítják a nemzetközi művészettel való összehasonlítás lehetőségét is.
„Egy/Kor című, Külön utak és kivonulások a konszolidáció idején alcímű tárlatunkon a Kádár-kori hatalom által nem kedvelt művészeket Bán András koncepciója szerint válogattuk össze. Az egyik egység kurátora Szemadám György volt, akinek rendkívüli a rálátása az adott korszakra: Bocz Gyula, Czerovszky Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly munkáiból, az ugyancsak elhunyt Karátson Gábor anyagából egészen kiemelkedő anyag gyűlt össze, amit nagyon jól tudtunk megtámogatni képzőművészeti interjúkkal és videókkal. Tíz képernyőn lehetett megnézni ritkán látható filmanyagot. Kiállításainkhoz mindig irodalmi, zenei, táncművészeti, színházi kísérőprodukciók is tartoztak, amivel az érdeklődést sikerül folyamatosan magas szinten tartani. A kutatómunka a múzeumok dolga, a Műcsarnok azonban fantasztikus csapatával képes meghaladni a kiállítóterem-funkcióját.”
Hasonló vállalkozás a Rejtett történetek – Az életreform-mozgalmak és a művészetek.
„Tulajdonképpen egy párhuzamos, sokszor az Aranykor kiállításon megcsodált alkotók műveivel operáló tárlategyüttes ez, ahol nagyon fontos szerep jut a társadalomkritikus festészetnek, valamint az olyan társművészeteknek, mint a mozgásművészet. Az egészséges életmód elválaszthatatlan részeként pedig a táplálkozásnak, a jógának. És elsősorban a spiritualitásnak, amiről lehet azt mondani, hogy a 20. század hajnalán a művészet legfogékonyabb része észrevetette, hogy Isten halála fenntarthatatlan. A korszak művészei által láttatott probléma ma még aktuálisabb.”
A kiállítás mögötti tudományos bázis kettős: egyrészt a Németh András vezette bölcsészkari, pedagógiatörténeti és pszichológiai kar. Tőlük származik az a dokumentumanyag, ami összefogja ennek a korszaknak a filológiai és képzőművészeti törekvéseit. Másrészt olyan mozgásművészeti anyag látható, amit a művészettörténészek a Mozdulatművészek Háza (Moha) kutatóival közösen dolgoztak ki.
„A Moha a mozgásművészet alapítványaként csatlakozott ehhez a témához, beleértve azt a huszadik század értékeihez adott pluszt, amit Lábán Rudolf, Dienes Valéria, Madzsar Alice jelentett a nemzetközi művészetben. Ennek az életreform-mozgalomnak éppen a művészeteken keresztül olyan nemzetközi nyelve alakult ki, ami német nyelvterületen volt nagyon erős. Európában ma ez a kiállítás mutatja be ezt a legmagasabb szinten. Idetartozik Isadora Duncan vagy a világnagyságként számon tartott Lábán Rudolf, akiről Londonban egyetemet neveztek el. Folyamatosan fellángol az a gondolat, amit a kiállítás alapjaiban őriz: tarthatatlan és fenntarthatatlan az a gazdasági és technológiai túlteljesítés, amiben az elidegenedés és a föld javainak, a másik ember értékeinek el nem ismerése, világunk civilizációjának megsemmisülésével fenyeget. Természetesen elképzelhető egy olyan fordulat – amit az antropozófia jósol –, hogy egy világkorszak végén ebből lesz az újjászületés.”
Az összművészet jegyében. Mozdulatművészeti előadás
