Erről az erőről, a világ túlsó részéről is hazavonzó áramlásról szól Oberczián Géza regénye. Az emberélet útjának felén sodródik kis csónakján Gábor, a regény főhőse, nem máshol, mint a föld túlfelén, Panamában. Az óceán szívóereje kis híján be is szippantja lélekvesztőjét. A lelke is szinte odaveszett: egy helyi lányhoz fűzi valami bizonytalan kapcsolat. Pontosan 16 921 kilométerre – Brassótól. Egy pesti fiatalember vajon miért pont Brassóhoz méri a távolságot? Oberczián nem túl vaskos regénye jól felépített, a történetre és a történelemre egyre élesebben fókuszáló technikával ad választ erre a kérdésre.
Pikareszkként is felfogható lenne ez a történet, melynek kerete a váratlan utazás, a Brassó felé egy temetés hírére fölkerekedő Gábor különös vállalkozása, hogy „hazatér” a nyomasztóan kevés idő, négy nap alatt. Mindezt úgy kell megtennie, hogy csak az út felét tudja fedezni, hiszen az összes pénzét felemészti az Európába megvett repülőjegy: „Jónás vagyok, aki elfogadta a kihívást, de nincs sok időm megvilágosodni.” A kibontakozó családtörténet, az erdélyi és magyarországi szálak tragikus gubancának a kibogozását, a fölsejlő, komor titkokat jótékonyan oldja a fél világon átbucskázó Gábor kalandjainak derűje.
Lendületesen megírt, ötletesen szerkesztett mű Obercziáné: az egyre csökkenő kilométerszámokat az egyre növekvő tét ellensúlyozza – eléri-e célját a főhős, megtalálják-e egymást a sorsüldözött szerelmesek? A mind gyorsabban hömpölygő történetnek érzékelhető ritmust ad az „áramlás”, a regény kulcsszava. Megtaláljuk ezt a szót egy vissza-visszatérő dalban, a föld minden tájára kiáramló magyarság metaforájában, de még a tenger ábrázolt mozgásában is.
Hiánypótló, egyben hiányt keltő mű, amennyiben végre vállalkozik rá valaki, hogy lefesse, megmutassa, milyen lélekbe maró diktatúra tombolt Romániában, s hogy miképpen koncentrált a rezsim sunyi, mindenre figyelő Gorgó-szeme Erdély törékeny magyar valóságára. Hogy miképpen zilálta szét és tiporta meg az emberi kapcsolatokat ez a korszak. Felvillantja ezt a szerző, de nem bontja ki részletesebben, hiszen nem ez képezi munkája lényegét. Mély rétegek rejtőznek a regényben, a férfi-női kapcsolatok nehéz kérdéseivel, egy család évtizedekig kibeszéletlen titkaival.
A mese, az élők és halottak közötti átjárás most nem tér vissza olyan eszközként, mellyel a szerző oly előszeretettel játszott el korábbi kötetében, a Nógrádgárdonyi naplóban, ahol a mágikus realizmus meghonosítására tett kísérletet. Mégis, a holtak és élők egymásnak feleselése, a megtörtént és az újra megtörténő cselekedetek sorsszerű ismétlése rámutat, hogy Oberczián „túllép e mai kocsmán”. Áramlásai átlépik az országhatárokat, idesodorják a holtak számonkérő kérdéseit, és átviszik a másik világba az élők válaszát. Nyitott kérdés, hogy merre lépne tovább, milyen határokat nyitna fel – várjuk a folytatást.
(Oberczián Géza: Áramlás – Magyar Napló, Budapest, 2018)
