– Hogyan került A Dal zsűrijébe?
– Az MTVA-n 2014-ben futott egy sorozatunk Tehetségkereső Both Miklóssal címmel, amelyben néhai, falvakban élő cigányzenészek nyomai után kutattunk. Kíváncsiak voltunk, hogy mi maradt abból az aranykorból, amikor még szinte minden falunak saját cigányzenészei voltak, akik szervesen eggyé forrtak a magyar népzene világával, valamint a falvakban lakók életével. Azonban a rádió, a tévé, majd az internet megjelenésével teljesen funkciójukat vesztették ezek a zenészdinasztiák, és kíváncsiak voltunk, mi maradt utánuk. A végeredmény minket is nagyon meglepett, elég nagy siker fogadta a sorozatot. Lényegében itt alakult ki a kapcsolatom a köztévével.
– A Dalnak kevés köze van a népzenéhez.
– A Dalnak a zsűri értékelése adhat olyan szerepet, amelyet leginkább az ismeretterjesztéshez hasonlítanék. Ha felelősségteljesen közelítünk a zsűrizéshez, akkor közérthető formában megfogalmazva hidat építhetünk a szakma és a nagyközönség között. Az viszont pazarlás lenne, ha A Dalnak pusztán csak a szórakoztatást kellene szolgálnia a közszolgálati tévében. Látnunk kell, hogy a fősodort teljesen eluralta a szórakoztatóipar, ezt szerintem szükségképpen ellensúlyozni kell.
– A műsor nem az Eurovíziós Dalfesztiválra keres eurokonform számot?
– Az Eurovízió kizárólagosságától szeretne távolabb kerülni. Eddig hangsúlyosabbak voltak a poptermékek. Igazából három éve kezdődött a változás, amikor a világzene és a dzsessz, különösképpen pedig a rockzene területéről is olyan alkotók jelentkeztek, akik, ha esetleg be is kerültek, nem jutottak tovább a válogatón. A Dal az egyedüli olyan műsor a fősodratú médiában, amely az alkotókat inspirálja. Mert nem az a kérdés, hogy egy meglévő művet hogyan énekelsz el, hanem az, hogy milyen dalt írsz és miként adod elő. Különböző díjakat adunk át, nem csak az van, hogy aki megnyeri, az utazik az Eurovízióra. Egy ilyen felületen több zenei műhelyt kell segítenünk folyamatosan. Teljesen mindegy, milyen műfajban íródik az adott dal, ha van benne a mai világra reflektáló értékes üzenet és szakmai mívesség.
– Az ön szívéhez is sokáig a rockzene állt közelebb. Miért választotta annak idején a gitárt?
– Mert gitár volt otthon. De hogy miért volt otthon gitár? A szüleim a hatvanas években abszolút a rockzenében voltak benne, apám amatőr módon gitározott, tőle hallottam az első akkordokat. Akkor négy-öt esztendős voltam, komolyan gitározni nyolcévesen kezdtem el, tinédzserkoromban pedig más hangzások felé fordultam, akkor találkoztam a népzenével.
– Ezért nevezték el gitárprímásnak?
– A gitárprímás címet egy újságírónak köszönhetem, tudniillik volt egy négyhúros gitárom, amely hegedűre volt hangolva, és csárdásokat, hallgatókat játszottam. Csárdások szólaltak meg elektromos gitáron.
– És milyen egyéb hangszerek között szól jól a csárdás elektromos gitáron?
– A 2004-ben alakult Napra zenekarunkkal lényegében ezzel kísérleteztünk az első lemezünkön. Akkor nagyon érdekes volt számunkra a népi vonószenekarok logikáját átültetni lényegében rockzenekari hangszerparkba. Az foglalkoztatott leginkább, hogy a magyar vonószenekarok hagyományait, logikáját mélységében át lehet-e örökíteni korunk népi hangszereire, az elektromos, a basszusgitárra és a dobokra.
– A népzenéléssel nem jár törvényszerűen együtt a népzenegyűjtés is. Miért kezdett bele?
– Igazából Magyarországon annyi gyűjtésünk van, hogy abból élethosszig lehet táplálkozni úgy, hogy ki sem megyünk a szobából. De az ember teljesen másképp éli meg a falvak zenéjét, ha a helyszínre költözve együtt él és lakik azzal a világgal. Ha beköltözünk ukrán asszonyokhoz, vagy Erdélyben, egy faluban a cigánysorra, akkor felszalad az adrenalinszint, egészen másként éli meg az ember a dolgokat. Az ilyen helyzetben sokkal többet megértünk a dallamok beágyazottságával, az énekek miértjeivel kapcsolatban, és pont a kitettség miatt jobban tudunk koncentrálni, egyszersmind gyorsabban is tanulunk. Amikor Kínában jártam, a Himalájában, ott rengeteg mindenre kellett figyelni. Nagy kulturális különbségek vannak, amelyekre olyan feszülten figyel az ember, hogy minden sokkal gyorsabban rögzül.
– A kínai zene elég messze áll a miénktől.
– Valóban. Érdemes úgy megközelíteni ezt a dolgot, hogy mondjuk van egy nyelvész, és ő úgy érti meg egyre jobban a magyart, ha minél távolabbi nyelveket is megtanul. Így ha a magyar népzenét meg akarjuk érteni, akkor meg kell értenünk a szlovákok és a románok zenéjét is, annak fényében rajzolódik ki a miénk is. Ha be tudjuk vonni a távolabbi kultúrák muzsikáját, akkor még a Kárpát-medencei rendszert is megértjük. Ez egy nagyon szép és hosszú távú kirakós játék.
– Úgy tartják, hogy az a múlt, amely nem a könyveinkben van megírva, az végül is a népzenénkben és a táncainkban van kódolva.
– Ez így van. Egyébként mind a tárgyi néprajzban, mind a folklorisztikában vagy akár a társadalomnéprajzban roppant érdekes kihámozni történetiségünk rétegeit. Ami a legszebb, hogy mennyire be volt kötve a paraszti társadalom az európai vérkeringésbe. Ezek alapján egyértelműen egy európai kultúrát látunk, a paraszti világ csodás kreativitásának tükrében. Nagy élmény felfedezni a reneszánsz, a barokk hatását mondjuk a falusi hímzéseken. Táncok tárháza található az erdélyi falvakban, amelyeket a városokban hajdan roptak, csak elfelejtették. Ilyen értelemben a népművészet egy különös történelmi kapszula.
– Élő dolog a népzene, vagy már csak skanzen?
– Élő dolog már alig van, a hagyományőrzés sokkal jellemzőbb. Azonban itt jön képbe a táncházmozgalom, amely egy nagy újítása a tradíciók továbbadásának. Kodályék is tudományos célra gyűjtötték a falvak zenéit, de az az igény fel sem merült, hogy a városok fiataljai ezt egyszer vissza is tanulhatnák. Ez a táncházmozgalom kialakulása környékén vált valósággá.
– De fejlődése már nincs?
– A népzenét mint mondjuk egy zenei korszakot érdemes értelmeznünk, amely már lezárult. A fennmaradt dalok újragondolhatók, csak az már nem népzene lesz, mert nem a közege termelte ki a változást.
– A Fölszállott a páva egyik legnagyobb sikerű együttesének a Gyimesben részben egy budapesti néptánckutató tanította vissza a saját táncaikat.
– Ha elmegyek Erdélybe, egy régi roma gyűjtés helyszínére, ott a dédunoka már dzsesszzenész. A romák mindig is szolgáltató muzsikusok voltak, követik a közönséget, hogy mire van igény. Azután jött a táncházmozgalom, ismét igény támadt a régi dallamokra, és ez az unoka most Budapestre jár megtanulni saját ősei falusi zenéjét. De közben a globalizáció megállíthatatlan. Az ellen, hogy ezek a falusi közösségek véglegesen átalakuljanak, nem tudunk tenni. Az a kérdés, hogy amit több évszázadon keresztül megalkottak az európai falvak, mennyire tudjuk a maga teljességében átmenteni az utókornak.
– A megállíthatatlan globalizmus elég pesszimistán hangzik. Vagy fatalistán?
– Ez olyan, mint a kereszténység terjedése. Ha Szent István ezt nem érti meg, valószínűleg nem lenne most magyarul beszélő közösség a Kárpát-medencében. Azt lehet tenni, hogy elfogadjuk, egyben megértjük és a lehető legtöbb eszközzel szabályozzuk, s úgy menjen végbe a változás.
– Éppen most torpan meg a globalizmus Európában?
– Jóslásba nem bocsátkoznék, de nem hiszem, hogy van visszaút onnan, hogy egyre több közös legyen a világban. Ráadásul ezt nem érdemes előjellel ellátnunk. Ez olyan törvényszerű, mint a saját életszakaszaink. Kisgyerekként teljesen másra van szükségünk, mint mondjuk tinédzserként. Amit tehetünk, hogy ezt a tinédzsert megpróbáljuk elfogadni, megérteni.
– Ebben segíthet a hagyományőrzés?
– Pontosan. Azt kell látnunk, hogy a kultúrának leegyszerűsítve két alappillére van: a kreatív kultúra és a hagyományos tudásaink. A hagyomány az, amiből a kreatív kultúra táplálkozik, annak táptalaján nő fel és annak alapján próbálja megújítani a rendszert. Ez a Chartres-i Bernátnak tulajdonított mondás, miszerint „óriások vállán álló törpék vagyunk”.
– Akkor a jelenben mindig törpék élnek és alkotnak?
– Szerintem az egy nagy probléma, hogy az értelmiség teljesen kivonult a nagy tömegeket kiszolgáló rendszerekből, miszerint ez rossz, ez pfuj, ez vállalhatatlan. Pont úgy, ahogy most nekem szegezték a kérdést, hogyan kerültem A Dal zsűrijébe. Tényleg komoly problémának látom, hogy az értelmiség lényegében burokba vonult, holott a társadalomban minden egyes papnak, tanítónak az volt a feladata, hogy belemenjen azokba a helyzetekbe, amelyek számukra elsőre nem voltak komfortosak.
– Az ítész, az esztéta, a zenetörténész után térjünk vissza a zenészre. Most mivel foglalkozik?
– Most a népzenegyűjtés a legfontosabb, ennek kapcsán vannak koncertjeim. Ukrajnában elkezdtem négy évvel ezelőtt egy gyűjtéssorozatot. Mélyen az országban, a Kárpátokon túli régióban. Ez is úgy indult el, mint egyfajta inspiráció. Ahogy mondtam: elmentem nyelvet tanulni, és amivel találkoztam, az lenyűgözött. Elkezdtem érdeklődni az asszonyoktól, van-e már valamilyen kazetta, szalag, amelyen vissza tudom hallgatni, de nincs. Mondták, hogy külföldit még sohasem láttak. És akkor elkezdtem megérezni: itt többről van szó, mint hogy inspirációs felvételt folytatok ukrán falvakban. Ezzel foglalkozom immár négy éve, most már 25 fős a csapatunk. Az MTA Zenetudományi Intézete és az Ukrán Néprajzi Múzeum munkatársainak a közreműködésével immáron száz falunak az anyagát vettük föl. Az elkövetkező esztendőben négy-öt hónap terepmunka várható ukrán falvakban, itthon pedig az anyag rendszerezésével foglalkozunk. Emellett van egy koncertsorozat, magyar zenésztársaimmal és ukrán asszonyokkal közösen. Mi már most tudjuk, hogy a munkánk következtében beilleszthetjük a Kárpátokat körülvevő országok folklórjai közé északkeleti szomszédunkét is, és ezzel még egy lépéssel előrébb jutunk önmagunk megismerésében.
NÉVJEGY
Nyolcévesen kezdte gitártanulmányait
A rockzenétől fordult érdeklődése a népzene felé
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika–kommunikáció szakán tanult
A kétezres évek elején a Barbaro tagja lett, majd 2004-ben megalakította saját zenekarát, a Naprát
2011-ben egy nemzetközi roma integrációs projekt, a Cafés & Citizenry vezetője lett
2012-ben megalakította a Both Miklós Folkside projektet
2016-tól a Duna Televízió eurovíziós dalválasztó műsorának a zsűritagja
