– Ha a korábbi műveit nézegetem, a rendszer a hívószó, ami eszembe jut. A lepke két élete című alkotása térben, „időben” többfelé ágazik, de egy rendszert alkot. Egy várat ábrázoló kollázsára ugyanez jellemző: zárt struktúra. Honnan ez a rendszerre, rendszerességre törekvés?
– Rövid, privát történettel kezdeném. A 80-as évek elején Pilinszky Jánossal találkoztam egy kórházban. Érdekes beszélgetés zajlott le kettőnk között, holott személyesen addig nem ismertem. Azt mondta, ha felfedezel valamilyen képességet magadban az életed folyamán, a meg nem valósított képességekkel is együtt kell elszámolni. Tartozol a teremtésnek ennyivel. Átgondoltam az életemet attól kezdve, hogy atlétikai bajnok voltam középtávfutóként, egészen addig, hogy nekem volt elsőként magán-belsőépítészeti műtermem az 1970-es években, hogy végigutaztam négy földrészt több mint ötven pavilon tervezésével, nem turistaként ismerve meg a világot. A 80-as években elkezdtem „politizálni” is, a rendszerváltáskor államtitkár lettem, s két ciklusban ültem a parlamentben. Ötven magyar alkotótársamról jelent meg három beszélgetős könyvem. Felfedeztem egy alkalommal, hogy a szerszámoknak és az anyagoknak van a számomra mondanivalójuk. A fa belső felületével dolgozom. Befűrészelem és kipattintom, s a hasított belső felületekből, illetve az ágak hasítékaiból csinálom a kompozícióimat. Ettől kezdve írtam húsz könyvet, melyek egyikének a címe: Befelé tágasabb. Ha lehántom a világot magam körül és elkezdek – nem orvosként vagy sebészként – befelé haladni, nagyon érdekes világ tárul fel. Rájöttem arra, hogy a fa elképesztő dolgokra képes.
– Hogyan hatott önre ez a felismerés?
– A hagyatéki gyűjteményemet a görög ikonoktól kezdve az ezüst ékszerekig, a gyűrűkig, üveghulladékokig, törmelékekig elkezdtem társítani mozaiktechnikával, és ezek az anyagok egymásra találtak. Idővel rájöttem: az a kifejezés, hogy holt anyag, abszolút nem igaz. Az anyag él, csak művészembernek kell lenni, hogy a bronznak, a kerámiának vagy az üvegnek a belső tulajdonságait kifejtsük. Társul kell választani a technikákat és az anyagokat. A keramikusnak a földet, az ötvösnek az aranyat és az ezüstöt, a belsőépítésznek a fát meg a teret, valamint az arányokat. Szintén Pilinszky mondta – fent említett hasonlatában –, hogy a világmindenség a nagy méretek irányában végtelenül nagy, a kis méretek irányában végtelenül kicsi. A tudománynak az a dolga, hogy a mindenségben föllelhető dolgokat összegezze és az emberi boldogulás szolgálatába állítsa. A művészetnek pedig, hogy hozza létre minden műfajában a sohasem voltat. Fantasztikus program. Ezen felismerés után kezdtem el a rendkívül igényes kézi munkát. Az abnormalitás határáig munkaigényes egy-egy ilyen mozaik, három-négy hónapig tart az elkészítése. Hármat-ötöt egyszerre csinálok. A 2015-ös kiállításomon több mint nyolcvanat mutattam be közülük. Ezek a művek egymással testvéri viszonyban vannak, mint a színdarab felvonásai. Rájöttem: amikor valaminek a végére jártam, azonnal be kell fejezni, s valami mást kell csinálni. Ez nem a kapkodás, a mindentudás vagy a mindent akarás jele, hanem a kíváncsiságé. Létezik-e még az életemben olyan, amit megcsinálhattam volna, de nem tettem? A negatív dolgokról nem fogok tudni elszámolni.
– Milyen volt a fogadtatása a mozaikos technikával készült műveinek?
– Meg kell mondanom, hogy a teljes értetlenség fogadta őket és fogadja a mai napig. Nem ásnak a mélyére, hogy értelmezzék. Ezek az alkotások nem lázítanak, nem véreznek, nem agresszívek. Nem tagadják a másikat – úgy értem, a másik művészt –, nem tartoznak stíluskorszakhoz. Ehelyett egy belső tartalom kivetülései, alapvetően örömokozás céljából. Én abban a művészetben, amely a világban előforduló borzalmakat a saját eszközeivel állandóan tovább fokozza, és ha hall egy tűzről, fest egy képet, amelyen háromszor akkora tűz van, mint a valóságban, a szobrok szúrnak, hegyesek, véresek (pedig néha egy szelíd alkotó áll mindezek mögött), nem hiszek. Nos, ezt az irányzatot a modern művészet díjazza. Pedig ehhez egyre inkább nem kell sem technikai tudás, sem rajzi, mintázási, modellezési képesség. Teljesen tudatlanok is nyugodtan megcsinálhatják ezeket. És ezt nem az én műveimmel szemben mondom, csak szomorú megállapításként. A Soproni Egyetemen művészeti tervezést tanítottam, sok olyan példa elemzését is, amelynél rájöttünk, hogy egyre többször pénz finanszírozza a teljesítményt.
– Ha pénz van mögötte, akkor politika is…
– Így van, e tekintetben a nyitott társadalom modellje fedezhető fel e mögött is. Föl kell lazítani mindent, hogy a semmit sem tudás is érvényesülni tudjon. Ha nincs közlekedési szabály, akkor az az autóvezető lesz a Jani, aki úgy megy végig az úton, hogy huszonöt kocsit elsodor és csinál egy gázolást, majd a végén mégis célhoz ér.
– De hát hogy néz ki a kultúra, ha nem a finanszírozásra épül fel?
A kultúra hármas fogalom. Az oktatás és a nevelés az első, alapvető része, azután a tudomány és harmadikként a művészet következik. Ez természetesen nem értéksorrend. Az egész intézményrendszer szövetszerkezete, az értékelés is erre a hármasra épül. Ha valaki ebből egyet is elvesz – például föllazítja az oktatást, nem tanítja meg az elkövetkező nemzedékeknek azt, amire szükség van a kultúra folyamatosságában –, bűnt követ el, mert annak a tudományban és a művészetben is kára lesz. Ha valaki csak a tudománnyal foglalkozik, s azzal nem, hogy mást is megtanítson, és nem engedi be a tudomány területére a művészeteket, ott követ el hibát. S ha csak a művészetet tartja fontosnak valaki, szintén hibázik, mert ez a három csak egységben működőképes. Azoknak a népeknek van nagyon magas kultúrájuk, akiknél ez a hármas így működik. De például az egyiptomi kultúra abba halt bele, hogy a tudomány eredményeit nem közvetítette az alsóbb néprétegek felé. Bezárkóztak és kihaltak. Társadalmak, nemzetek pusztultak bele, ha ez az arány felborult.
– Úgy látom, fontos az ön számára az örökség, annak ápolása.
Éppen ezért lettem tanár abban az életkorban, amikor már el szokták hagyni ezt a pályát. A nyugdíjazásom napján habilitáltam egyetemi tanárnak, akkor léptem erre a pályára. (Voltam korábban a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója is.) Egyetemi tanári éveim alatt többet tanultam, mint a tanítványaim. A kérdéseiknek folyamatosan utánaolvastam, utánanéztem. Itt van a Művészeti Akadémiával való kapcsolatom gyökere is. Makovecz Imre életében két évig vezettem is a civil egyesületet. Az akadémia megszervezésekor az volt az alapvető szempont, hogy kell lennie egy olyan szervezetnek Magyarországon, amely összművészeti, és amelynek a kebelén belül nem érvényesülnek azok a hamis hierarchiák a művészeti ágak között, amelyek a közéletben érvényesülnek. Hogy a képzőművészet több, mint az iparművészet, hogy a népművészetnek ne legyen önálló ága, hogy az opera több mint az operett. Van egy nagyon komoly alá-fölé rendeltség a művészeti életben. Ezek a hierarchiák azért alakultak ki, mert hézagos a történelmünk. Magyarország sajnos híjával van annak a történelmi folytonosságnak, amelyet a képességei szerint kiérdemelt volna.
– Miért nem az MTA keretei közé illesztették be ezt az akadémiát?
– Sajnos az MTA-ban a szocializmus nagyon sokáig tovább élt. Nem véletlen, hogy az intézmény igen gyorsan a Széchenyi Akadémiát választotta maga mellé, hogy a művészet terén is biztosítsa ezt a korábbi hegemóniát. Az MMA feladata éppen az, hogy összművészeti szemléletet valósítson meg.
– Makovecz Imrével együtt alakították ki ezt a koncepciót?
– Nem, de mi sok éven keresztül tőle tanultunk. Ő volt a fiatalabb, de mégis: tanítása, épületei, szeánszai, filozófiája, szövegei alapján alakult ki az a nézet, hogy Magyarországon a művészvilágban az tud boldogan és eredményesen élni, aki a szocializmuson belül él a szocializmuson kívül. Ha valami az egész szocialista tömegépítészetnek nem vágott a vonalába, hát az organikus építészet lett, amely a személyességet, a kézművességet, a tradíciók átadását tekinti azóta is állandónak.
– A Művészeti Akadémia által frissen beindított ösztöndíjrendszer, melynek keretében száz fiatal és középgenerációs művész nyert el három évre szóló ösztöndíjat, éppen az összművészeti szemlélet meghonosítását erősíti.
– Az ezredforduló táján egy NASA-kutatás vizsgált meg „használhatóság” szerint harminc nyelvet, köztük a magyart is, hogy megtudják: az angol mellett létezik-e másik olyan nyelv, amelyik egyszerűségénél fogva tömegek számára megtanulható. A magyar nyelvet a 29. helyre tették, azzal a véleménnyel, hogy gyakorlatilag megtanulhatatlan, akkora szó- és szinonimakészlete van. Csak a „fenék” szónak 17 változatát gyűjtötték össze. Az akadémia egyik szerepe, hogy ezt a páratlan szókészletet próbálja megközelíteni a vizuális és a tonális nyelvvel is. Utóbbiban komoly eredményeink vannak: a kétmillió lakoshoz képest arányait tekintve a világon a legtöbb zenekar, színház Budapesten működik. És szintén a lakosság arányait nézve itt énekelnek a legtöbben kórusokban, az óvodától az aggok énekkaráig.
– Érdekes lehet ezzel az igényszinttel, szemlélettel végigmennie a karácsonyi bóvlik sokasága között.
– Érdekes kérdés, hol szabad és hol nem popularizálni a karácsonyt. Az üzleti világ, az árubőség hatásai meddig terjedhetnek? Ám ez is jobb, mint ha nem különbözne ez a nap más napoktól, ha ugyanolyan kedd vagy csütörtök volna, mint a többi, hiszen mégiscsak az emberiség történetének legnagyobb pillanata volt Jézus születése. Ezt minden keresztény vallás egyöntetűen kimondja. Engem azért érint ez nagyon, mert dédnagypapa vagyok. Ötéves és kétéves fiú dédunokám mellett most egy kislány dédunokám is született. Mintha a csecsemő Jézusnak született volna egy kistestvére; létezése mindennapi ünnepséget, együttlétet jelent. De ettől függetlenül, megélve a reformációt, a családot, a szakmai sokféleséget, számomra a világon a legnagyobb dolog a gyermek. Az anyát, a nőt tisztelte meg a Teremtő azzal, hogy vele részei lehetnek a teremtésnek. A teremtésben való részvételben mi, férfiak másodrendűek vagyunk, amit művészeti teljesítménnyel kötelességünk ellensúlyozni.
NÉVJEGY
Zalaegerszegen született, 1932-ben
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas, érdemes művész, belsőépítész, szakíró, politikus, volt helyettes államtitkár
1995-től a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja, 2011 és 2015 között az intézmény elnöke volt
