Hosszan tudnék akár Domingóról, akár a Virtuózokról mesélni, de most hadd osszam meg inkább azt a gondolatom, amelynek forrása a világirodalom valaha volt legnagyobb hatású szerelmi története, a Rómeó és Júlia. A New York-i közönséghez a történetet most a francia romantikus zeneszerző, Charles Gounod ötfelvonásos színműve juttatta el. Operát nézni kicsit olyan, mint amikor az ember megadja a módját egy étkezésnek: ugyanazt a tápértéket pár perc alatt is be lehetne vinni egy gyorsétteremben, de éppen a rászánt extra idő és figyelem ad új értelmet az élménynek.
Az énekben elmondott történet kunderai értelemben vett, kifejezetten üdvözítő lassúsága jó alkalom arra, hogy ne csupán a históriában és a parádés előadásban gyönyörködjünk, hanem azon is elgondolkozzunk, hogy milyen közegbe csapódik be ez az élmény, s milyen eredménnyel jár ez a kölcsönhatás. 2018, New York. Nagyon sok nagyszerű ember él itt, akikkel öröm együtt dolgozni, egy városban lakni, ugyanakkor bőven tudom sorolni az errefelé gyakran ismétlődő képmutatás tipikus megnyilvánulásait. Magyar diplomataként nem volt nehéz begyűjtenem ezekből egy csokorra valót.
A közéleti szereplő kimegy a pulpitushoz, felmondja a kötelezőt a sokféleség gyönyörűségéről és a maximális nyitottságról, majd mikor visszatér az asztalunkhoz, odasúgja, hogy igazából leginkább mi csináljuk jól, hogy nyíltan megvédjük a határainkat, és próbáljuk olyannak megőrizni a kontinenst, ahogy azt megörököltük. Máskor a kulturális élet egyik oszloposa arról mesél szűk körben, hogy mennyire nehezére esik néznie a színpadon előadott homoerotikus jeleneteket, majd kimegy a közönség elé, s a mindenféle életformák befogadásáról szónokol. Megint ugrás: a legelitebb negyedben lakó jómódú üzletasszony egyetértően idézi az előző napi New York Times magyar migrációs politikát kritizáló írását, majd két fogással és három pohár borral később, az oldottabb hangulatban már arról beszél, hogy mennyire eltűntek Párizs utcáiról a klasszikus szőke francia szépségek, és őt ez mennyire zavarja.
De térjünk vissza az operához, Rómeóhoz és Júliához. Mert mi is az, amiért sorban áll New York krémje a Metropolitan jegypénztáránál, és nem sajnálja az akár 300 dolláros jegyárat sem a jobb helyekért? Nem más, mint egy gyönyörű külsőségekkel, mindenféle átértelmezés nélkül színpadra vitt opera, amely egy fiú és egy lány mindent elsöprő szerelmét meséli el, egy mai szemmel nézve meglehetősen szürreális történetet. Hallgatva a lírai duetteket, figyelve a közönség reakcióit, a homályos érzetként induló gondolat az előadás végére összeállt, amikor felállva, zajosan ünnepeltek körülöttem. Érdek nélkül, nem egy véleményfolyosó korlátai között rajongani valamiért, ami tényleg szép, ami tényleg tetszik, ráadásul tenni mindezt közösségben, egymás szeme láttára – ez üdítően felemelő élmény lehet azoknak, akiknek amúgy elég kevés ehhez hasonló, nyilvánosság előtt is őszinte pillanat adatik meg.
