– Nemrég mutatták be A Viszkis című filmet a mozikban, ahol Ambrus Attila bankrablásainak a történeteivel lett a produkció hőse. Számos történelmi hősünk van. Róluk miért nem készülnek filmek?
– A Viszkis egy antihős; ilyen szemmel nézve a film szórakoztató. Azt viszont nem értem, amikor az alkotás kampányában, a sajtóban, a tévében hősnek nevezik. Akkor lett volna az, ha Robin Hoodként vagy Rózsa Sándorként az establishment, mondjuk egy elnyomó kádárizmus ellen lázadt volna, és a szabadságért, a közösségért cselekedett volna.
– Ha igazi magyar hősöket akarunk látni, az Egri csillagokig kell visszamennünk. Hova tűntek a magyar bajnokok a mozikból?
– Sem a filmesek között, sem a társadalom más szintjein nincs abban egyetértés, hogy kik a hősök. Sem az irodalomban, sem a politikában vagy a közéletben. A múltunkat állandóan újraírjuk az aktuálpolitika fényében, és ezért nehéz kiegyeznünk abban, hogy kik a hősök. Az átlag magyar emberben pedig van egyfajta idegenkedés attól, ha valakit ekként próbálnak meg eladni. De azt hiszem, ez természetes az után a XX. század után, amelyen ez a nép keresztülment. Mert már inkább nem hiszünk senkiben, hogy ő hősies vagy szent életű. Minden mögött fölsejlik a cinizmus. Ezért nem tudunk vagy nem merünk pátoszos, amerikai jellegű filmeket csinálni a bajnokainkról. Amerikában sem a film viszi a prímet a hősmítosz teremtésében, csak az a legláthatóbb. Ezt a munkát az újságírás végzi el. Ezek mögött a filmek mögött van egy tényújságírás, amely kijelöli, hogy ki a hétköznapok hőse. Van valami, amiből a filmesek kiindulhatnak. Ezt nem találom a magyar újságírásban vagy könyvkiadásban. Filmesként pedig nagyon nehéz ezt kijelölni, mert olyan tőkét és állami támogatást igényel egy produkció, hogy az állam mint finanszírozó fázik az ilyen történetektől.
– De 2010 előtt sem voltak történelmi filmek. Mindig vagy bukott hősöket vagy antihősöket mutat be a magyar filmkultúra. A legutóbbi alkotása, az Árulók is egy ilyen karaktert helyez a középpontba.
– Igen, nem egy szimpatikus figura. Inkább egy gonosztevő a film középpontjába állítva. Csak nincs róla az elején megmondva, hogy ő egy antihős. A kérdés első felére válaszolva: a XX. században az állam olyan totális szinten hatolt be az emberek életébe, hogy megszűnt az egyéni kezdeményezés és felelősségvállalás. Így a kisemberi ügyeskedés vált az életben és a filmekben is az uralkodó magatartássá.
– Korábban dolgozni kezdett egy hősfilmen, a Puskás-produkción. Hogy állnak ezzel?
– Legalább tíz éve kezdtünk el dolgozni Szöllősi Györggyel, a Puskás-hagyaték kezelőjével a forgatókönyvön, de a Filmalap formai hibára hivatkozva elutasította. És most hallottam, hogy januárban itt volt Joe Eszterhas amerikai forgatókönyvíró, s egy Puskás-forgatókönyvön dolgozik. Nem tudom, hogy szükség lesz-e rám ebben a folyamatban, de ha igen, akkor szívesen jövök.
– Jövő februárban mutatják be a Gulagról szóló, Örök tél című filmjét. Mire számíthatnak a nézők?
– Az Örök tél régi adósságot törleszt. Azoknak a Szovjetunióba hurcolt százezreknek állít emléket, akik a malenkij robot kálváriájában vesztették életüket, méltóságukat, éveiket, és ha végül haza is térhettek az immár szovjetizált Magyarországra, soha, sehol, senkinek, a családtagjaiknak sem beszélhettek a szenvedéseikről. A rendező Szász Attila, a producer Lajos Tamás, a főszereplő Csányi Sándor és Gera Marina. Én már láttam, megható, felkavaró film lett.
– Sokak szerint a kultúrában a jobboldali, konzervatív, nemzeti érzelmű emberek igényeire kevesebb figyelem jut, mint a baloldali üzenetekre. Létezik egy baloldali kultúra, és aki abból a kórusból kiénekel, azt legyilkolják. Mit gondol erről?
– Ennek bizony vannak hagyományai, és így van a filmes berkekben is. Másrészről viszont, ha nem a többséggel foglalkozol, hanem a kisebbséggel, dramaturgként azzal magadnak teszel szívességet. Egyszerűen a film jobban szereti azokat a történeteket, amelyekben az esélytelen a többséggel szemben áll. Mindemellett kellene olyan alkotásokat is csinálni, amelyek a többség szempontjából mesélik el, hogy milyen együtt megélni élményeket. Ez az amerikaiaknak nagyon megy, például a sportfilmekkel. Mi pedig nagyon jók vagyunk a sportban, az olimpiákon. Ott lehetne hőstörténeteket találni. Meg lehet lelni a hősöket, a hőstörténeteket a többségi társadalom szemszögéből is.
– Mi a véleménye arról a vitáról, hogy annak, aki állami támogatást kap, valamilyen szinten lojálisnak kellene lennie a finanszírozóhoz?
– Az, hogy egy művész a támogatásból milyen filmet akar készíteni, az az ő szabadsága és felelőssége. Az állam pedig eldöntheti, hogy a produkciót dotálja vagy sem.
– De mondjuk az állam eldöntötte és támogatta.
– Az nekem visszatetsző, amikor a saját filmje kampányát arra használja valaki, hogy a politikai meggyőződéséről vagy a rossz közérzetéről beszéljen, hiszen így a saját művéről tereli el a figyelmet. Ha a művész akar valamit mondani, akkor tegye meg a filmben, úgy sincs annál hatásosabb kommunikációs csatorna. Az is visszás, ha valaki azt mondja, hogy elfogadtam a pénzt, de őrlődtem. Vagy ne pályázzon, hiszen mindig vannak olyanok, akik úgy döntenek, belső száműzetésbe vonulnak. Az is tiszteletre méltó magatartás, hogy nem pályázik. De ha igen, akkor el kell fogadni a játékszabályokat.
– Az ön filmjeiben megjelenik a politika?
– Értékek, erkölcs, közélet mind benne van – de egy nagyobb távlatból. A fennmaradt görög drámákban is ha valaki aktuális dolgokról beszél, az nem maradandó, nem univerzális és nem korokon átívelő. Igyekszem olyanokat csinálni, hogy ha kisatírozom a karakterek neveit, akkor egy következő generáció szintén megértse a történetet. Van műfaj, amelynek jól áll az aktuálpolitizálás, például a stand-upnak. A drámának nem áll jól. Nekem univerzálisabban kell bemutatni az emberi együttélés viszonyait vagy értékeit. Én próbálok az örökkévalóságnak alkotni, abból a hiú ábrándból kifolyólag, hogy túléljem önmagamat.
– A film maradandó műfaj?
– Abszolút, igen.
– Melyik lesz az a produkció a XX. századból, amelyet kétszáz év múlva is megnéznek az emberek?
– A keresztapát biztos, és Fellini filmjei szintén megmaradnak az utókornak. De remélem, hogy Magyarországról is fönnmaradnak dolgok, például a Körhinta vagy a Ludas Matyi. Azok lesznek hosszú életűek, amelyekhez nem kell, hogy megértsük a speciális történelmi helyzetet. Hanem egyszerűen felismerhető az emberi viselkedés. Nyilván a filmnél is úgy lesz, mint minden kulturális mémnél: a következő generáció egy ellenreakciót ad a most sikeresre, az azt követő pedig a jelenlegit akarja majd visszahozni és restaurálni. Aztán ezek a mechanizmusok egyszer csak elfelejtődnek, és tényleg kell 100-200 év, hogy lemérjük, melyik maradandó. Nem tudom, milyen lesz kétszáz esztendő múlva a film, de remélem, hogy lesz.
NÉVJEGY
1977-ben született, Dombóváron
Író, forgatókönyvíró, kreatív producer
A Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének alapító elnöke
Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró
Egy gyermek édesapja
