Dr. Fülöp Péter
– Miféle íróasztalon dolgozik? Miért jobb ez a hagyományos bútornál?
– Ez az asztal valamikor satupadként funkcionált. Amikor ráakadtam egy raktárban, a lábai már rettenetes állapotban voltak, de az asztalt még meg lehetett menteni és fel lehetett újítani. A mélyedéseket, ahol egykor a szerszámokat tárolták, üveglappal fedték le, így használhatom íróasztalként. Nem szeretem a konvencionális megoldásokat. Amikor valaki tárgyalni jön és észreveszi ezt a bútort, akkor máris teljesen más hangulatban kezdődik el a beszélgetés.
– Márpedig sok tárgyaláson van túl, hiszen helyettes államtitkári kinevezése előtt már a minisztériumban dolgozott.
– Csaknem a kinevezése óta, azaz körülbelül egy esztendeje dolgozom Fekete Péter államtitkár mellett, így számos eseményen képviseltem már.
– Akkor helyettes államtitkári kinevezése nem érte olyan váratlanul, mint egykor a kaposvári színházvezetői megbízása. Nyilván ismerték egymást Fekete Péterrel a kinevezése előtt is.
– Igen, a színházi világból.
– Ön nem a megszokott úton jutott a színház világába, mondhatni, meglehetős kanyarokkal.
– Tíz aktív évet töltöttem a Pécsi Tudományegyetem közelében, s az utóbbi esztendőket színházi körökben. Tizenöt éve veszek részt az intézményi közéletben. Már diákkoromban hajtott a „mozgalmári” vénám. Az egyetemen magával ragadott a hallgatói önkormányzatiság, ráadásul a legjobb mentorok segítettek a PTE jogi karán.
– Ahol végzett. Diploma után egyetemi karrierbe fogott?
– 2010-ben kezdtem dolgozni a rektori hivatalban, Bódis József rektor mellett, aki jelenleg a tudás- és innováció-
menedzsmentért felelős államtitkár. A működés és a gazdálkodás felügyelete volt a feladatom, s hamar világossá vált, hogy nélkülözhetetlen megerősíteni és új ismeretekkel gyarapítani a meglévő gazdasági tudásomat. Ma már kijelenthetem: életem egyik legjobb döntése volt, hogy elvégeztem az MBA (Master of Business Administration) szakot.
– Egyetemi tanári pályára készült?
– Elvégeztem a doktori képzést, azonban a disszertációm megírására eddig még nem jutott idő. Doktoranduszként, mint óraadó oktattam, amit nagyon szerettem, ellenben vizsgáztatni annál kevésbé. Lehet úgy kérdezni, hogy arra vagyok kíváncsi, mit tud a vizsgázó, és úgy is, mit nem tud. Én az előbbi kategóriába tartoztam, és sajnos olykor-olykor a hallgatók visszaéltek ezzel, amit nehezen vettem tudomásul. Azonban a fókusz az oktatási tevékenységről új területekre esett, mert szerencsémre a jogi kar dékánja rám bízta a kari marketing- és beiskolázási tevékenységet.
– Minden pompásan alakult, jól érezte magát, erre váratlanul otthagyta az egyetemet. Miért?
– Gyermekkori álmom volt éttermet nyitni. A dédszüleim kocsmárosok voltak, onnan eredhetett a vonzalom.
– Rendben, azonban egy gyerekkori vágy miatt feladni a szépen alakuló egyetemi karriert nem tűnik megfontolt döntésnek. Egyből beállt a katedra mögül a pultba?
– Nem, közel tíz évig érlelődött bennem az elhatározás, végül eljött a pillanat, hogy azt éreztem, szükségem van a váltásra. Összeismerkedtem a Pécsi Sörfőzde akkori osztrák tulajdonosával, Wenckheim Istvánnal, leültünk tárgyalni, s ő lehetőséget látott az elképzeléseimben és bennem. Így született meg a bisztró, amely a mai napig remekül működik, de egy ideje már nélkülem.
– Ha már sikeresen megvalósította gyerekkori álmát, természetesen ismét váltott…
– Abban az időben a kaposvári színház nehéz időszakát élte a korábbi gazdasági vezetés döntései miatt. Felhívott egy barátom, aki ismerte Rátóti Zoltán direktort, s megkért, küldjek egy önéletrajzot, mert az igazgató olyan gazdasági vezetőt keres, aki jogász is. A barátságunkra tekintettel este elküldtem az életrajzomat Kaposvárra. Másnap csörgött a telefonom. Éppen szabadságra készültem, de Rátóti Zoltán végül rábeszélt, hogy találkozzunk. Az első alkalommal világossá vált, hogy nem tudok nemet mondani. Olyannyira nem, hogy a szabadságom alatt végig a megoldandó feladaton gondolkodtam. Külön öröm és megtiszteltetés, hogy Rátóti Zoltán személyében nemcsak munkatársat, de atyai jó barátot is kaptam az élettől.
– Ekkoriban a Csiky Gergely Színház a „független” értelmiség támadásának a célkeresztjében volt.
– Igen, a balliberális értelmiség nem kímélte Rátóti Zoltánt. Azonban hangsúlyozni szeretném, hogy érdemei és eredményei elvitathatatlanok. Egy sor olyan intézkedést vezetett be és számtalan olyan döntést hozott, amelyet a kollégáimmal kiteljesíthettünk, és amelynek az eredményeit beérlelhettük az elmúlt években.
– A színház vezetését hat évad után, 2016-tól ön vette át.
– Amikor érkezett az ötödik gyermeke, akkor Zoltán kérte a felmentését. Én vállaltam, hogy az évad végéig, ideiglenesen vezetem a társulatot. Végül aztán Kaposvár Megyei Jogú Város Közgyűlése öt évre bízott meg a teátrum igazgatásával.
– Menedzser-igazgatóként, mint a színházon kívül szocializálódott embernek, ez nem lehetett kis feladat.
– Szita Károly polgármester Zoltán távozását követően menedzser-igazgatót keresett, művészeti igazgató párral. A művészeti vonalat Olt Tamás viszi, ő alakítja ki a műsortervet, a szereposztásokat. Olyan remekül érzi a város közönségének az ízlését, hogy az előző évadban növeltük a nézőszámot, pedig művelődési házban játszunk, ameddig felújítják a színházépületet.
– A fővároson kívül működő színházak már nem a liberális ízlés szószólói, azonban Budapesten rosszabb a helyzet, több mint nyolcvan százalékuk a „független” értelmiséghez szól…
– Ennél én optimistább vagyok…
– A zömük kis teátrum, mégis ők a hangosak, csak az ő hangjukat hallani.
– A csendes többség mindig halkabb. Kitapintható a kollégák egy részéről bizonyos megfelelés az elvárások iránt. Kaposváron igyekszünk oldalra lépni és nem más iránynak megfelelni. Könnyedén söpri le a balliberális értelmiség a jobboldalinak titulált társulatok produkcióit, mondván: azok színvonaltalanok. Ehhez képest nem látogatják az előadásainkat fővárosi kritikusok. Egyszer autóval hoztuk őket Kaposvárra, de mindössze egyetlen cikk született az utazásból. Én a néző ítéletét tartom fontos mérőszámnak, hogy megveszik a jegyeket, a bérleteket. Az évad elején, augusztusban, szeptemberben úgy vásárolják meg a bérleteket, hogy nem tudják, milyenek lesznek az előadások. Olyan nagy a bizalom, hogy tulajdonképpen előre megfinanszírozzák a színházakat, melyek jelentős része világszínvonalban is élen jár.
– Ha már szóba került a támogatás, evezzünk át a magasabb szintű kultúrpolitika vizeire. Elfogultság nélkül leszögezhetjük: talán nincs még egy olyan ország a világon, ahol ilyen méretű állami dotációban részesülne a kulturális szféra, mint hazánkban.
– Világszerte nem élveznek az előadó-művészeti szervezetek akkora biztonságot, mint nálunk. De igaz ez a kultúra egyéb területeire is. Gondoljunk bele, hány és hány helyszínen zajlik ezzel kapcsolatos beruházás, mennyi intézmény újul meg határon innen és túl. A kulturális célú kiadások évről évre növekednek. 2010-ben 172 milliárd forintot fordított a kormányzás a kultúra fejlesztésére, ápolására és beruházásokra, 2020-ban pedig már 578 milliárddal támogatja mindezt. Jövőre az ilyen jellegű finanszírozások GDP-arányosan meghaladják majd az 1,5 százalékot, ami az egész Európai Unión belül egyedülálló.
– A magukat függetlennek tartó alkotók azt hangoztatják: nem szabad állami támogatást kérni, mert akkor elveszítik az önállóságukat.
– A magántőkéből működtetett intézmények finanszírozói is megfogalmazzák az elvárásaikat. Ha a magyar állam az adófizetők pénzéből támogat bármit, bárkit, akkor mondjuk az a minimum, hogy törvényesen költik el az összeget. Csak jelezném, hogy a független színházak szintén kapnak állami szubvenciót a működésükre.
– Azt is rendre hallani: miért kell a határon túl élő magyarokat támogatni, amikor itthon is el lehetne költeni azt a pénzt?
– A kormányzat 2010 óta Kárpát-medencei magyarságban gondolkodik. Az elszakított területeken élők is a magyar kultúrát képviselik. A kultúra identitást képez és megtart; ha a határon túli magyarjaink ezt elveszítik, akkor integrálódnak. Igaz ez a szórványterületekre is, ahol szintén felbecsülhetetlenül értékes munka zajlik.
– Vannak a teljes magyar kultúrát átfogó víziói az államtitkárságnak?
– Fekete államtitkár úrnak nagyon sok elképzelése és ötlete van, amelyeket időről időre egyeztetünk, átbeszélünk és mérlegelünk. Az én feladatom előkészíteni, majd végrehajtani mindazt, amiről döntés születik. Rám bízta a teljes szakmai portfólió koordinálását, irányítását a közművelődéstől a közgyűjteményeken át egészen az előadó- és alkotóművészetekig. Azt kértem a kollégáimtól, hogy ne központi hatóság képét mutassuk, hanem szolgáltató-, segítő tevékenységet lássanak az intézményvezetők. Igyekszem mindenhová ellátogatni, mindenki véleményét meghallgatni. Az államtitkárság szabta irányok mentén, közös gondolkozással tudunk eredményeket felmutatni. Ennek összefogása, összehangolása az én feladatom.
