– Ha ismét műsorra tűznék Csurka darabjait, lenne-e a műveinek a mához is szóló üzenete? Azt írta az egyik kritikus, hogy a Ki lesz a bálanya? például „bemutathatatlan”, mert az a korszak, az a társadalmi közeg most már „nem jön át”. Valóban, a mai magyar színházi közönség jó része még kisgyermek volt vagy meg sem született a Kádár-korszakban. Mit mondhat nekik a csurkai életmű?
Borbély László: Csurkának született tehetsége volt ahhoz, hogy ne csak felismerje az emberi sorsok drámai keresztútjait, hanem ábrázolja is azokat. Ha kellett, erős iróniával, mint mondjuk a Házmestersiratóban. Olyasmiről is beszéltette a szereplőit, amiről a kádári időkben lehetetlennek tűnt. A Deficit egyik hőse, akit részben Angyal Istvánról mintázott, egyfolytában ötvenhatról beszél anélkül, hogy kimondaná azt a szót: forradalom. Színre vitelük nagyszerű. Úgy látom tehát, hogy az élet nem lépett túl művei mondanivalóján, amelyeknek a lényege a megmaradás.
Domonkos László: Hozzátenném: ezek a darabok kordokumentumok, az 1956 utáni magyar és közép-európai világnak egyaránt hű lenyomatai. Az előbb felsorolt erények miatt – az elképesztő technikai felkészültség következtében – ezek olyan színvonalú és hatású alkotások, amelyek nélkülözhetetlenek a mai színi irodalomban, színházi életben. Hadd ne mondjam ki, milyen, melyféle darabok helyett. Kiemelném a dialógusait, melyek dokumentumerejűek is; az emberek valóban így beszéltek ebben az időszakban.
– Csurka művei többször is felidézik a játékszenvedély, a játékosok világát. Egyik darabja a kártyaasztal körül játszódik, és alkotásai – vagy akár életrajza – értelmezhetetlenek a lovak, a lóverseny nélkül. Van-e jelentése ennek a meghatározó motívumnak, vagy csak bemutatott egy életformát?
B. L.: Szó sincs arról, hogy ez puszta életforma lenne a műveiben. Rákosy Gergellyel írtak egy könyvet Így, ahogy vagytok! címmel. Ez egy szociográfia, amely bemutatja a hazai lóversenyzést. Azokban az években a kisemberek világa volt a „lovi”, ott találkoztak, oda jártak ki beszélgetni. Amikor később együtt dolgoztunk, lóversenytikettek hátulján hagyott a számunkra szerkesztőségi üzeneteket.
D. L.: Rákosy egyik novellájának a szereplője kimondja: „Engem már nem is a lovak érdekelnek, nem is az, hogy ki nyer, hanem hogy ezeknek a mocskoknak a játékaiba valahogyan bele tudjak látni.”
– Csurka az 1980-as Házmestersirató után az 1988-as Megmaradni című darabig, majdnem egy évtizedig nem írt új színművet. A szilencium okozta ezt a törést színi szerzői pályáján?
D. L.: Nem írt új darabokat 1980 után hosszú ideig, de ettől még szerintem nincs törés az életműben – vagy legalábbis nem ekkor következett be. Az 1980-as években tárcái, filmforgatókönyvei jelentek meg, életműsorozatot adtak ki tőle. Viszont kezdettől fogva szemben állt a Kádár-rendszerrel. Soha nem felejtette el a forradalmat, melyben aktívan részt vett: a Színház- és Filmművészeti Főiskola nemzetőrség-vezetője volt. Emiatt a kistarcsai internálótáborba zárták. Ezt követte az a bizonyos beszervezés III/III-asnak, amit aláírt, de soha nem jelentett. A történtek miatt olyan elszánt utálkozást és gyűlöletet tartogatott magában, hogy arról, hogy az őtőle jelentéseket váró pribékek a Raszkolnyikov nevet akarták ráaggatni, kimondta: „Nekem többé nem toll, balta volt a kezemben.” Erről Csurka Az esztéta című önéletírásában számolt be. Mindig egy rejtett baltával járt-kelt a Kádár-rendszerben, és tudta, hogy a balta a könyv lehet. A népi írók által hangoztatott „ahogy lehet” hozzáállással kereste az alkalmakat, hogy használhassa a „baltáját”. Ha lehetett, színpadi szerzőként, később publicistaként. Volt időszak, amikor egyszerre öt fővárosi színház játszotta a darabjait, többen, mint annak idején Molnár Ferenc műveit. Valóban voltak ellenzéki „kitüremkedései”, nem csak Duray tárgyalásán jelent meg. Ott volt az 1956-ban halálra, majd börtönbüntetésre ítélt Gáli József 1981-es temetésén is, ahol a sírt szinte körbevették az „ávósok”, mert mi már csak így hívtuk őket. Tehát az igazi, nagy törés szerintem nem a néhány éves szilencium ideje volt, hanem 1990, amikor a Vasárnapi Újságban elhangzott Apák és fiúk című jegyzete. Onnan kezdve, 1990. januártól nem mutatták be a darabjait a pesti teátrumok pontosan tíz esztendőn keresztül, majd a Turay Ida Színház törte meg a jeget.
– Nem 1990-ben kezdett aktívan politizálni?
D. L.: Részt vett az 1985-ös monori tanácskozáson, egy fontos nyilatkozatot tett amerikai útján, és 1986-ban kiadta Az elfogadhatatlan realitást. 1988-ban írta meg a Megmaradni című darabot. Az erdélyi menekültek témájáról szóló dráma óriási esemény volt; még nem alakult meg az MDF, de későbbi teljes vezérkara kivonult a gyulai bemutatóra. Ott volt Bíró Zoltán, Lezsák Sándor, Csoóri Sándor is. Maga a darab a korábbi Csurka-sziporkázáshoz képest szerintem nem hozza azt, amire képes volt, legalábbis rám nem tett olyan hatást, mint a korábbi művek. Ez a színdarab azért fontos inkább, mert az utolsó, amit az ezt követő, igen hosszú szünet végéig megírt. A halála előtt szerzett művei között van az Írószövetségek harca, ezt sokáig játszották. Utóbbi és A hatodik koporsó az utolsó két drámája volt. Együtt, egyszerre jelentek meg egy vékonyka kis kötetben 2011 könyvhetére. A hatodik koporsót nem mutatták be.
– Csurka helyzetértékelését, az ország változásra készülésének a hangulatát kitűnően fejezte ki Az elfogadhatatlan realitás. Akkor is, később is tudott „a jövőbe látni”, hiszen a Kádár-kor regnálása idején fújt kürtöt a rendszerváltásra, vagy éppen a migráció veszélyeiről írt, pedig nem érhette meg határaink lerohanását. Látnok volt?
D. L.: Én a későbbi Magyar Fórum-os publicisztikáknak az előképét látom Az elfogadhatatlan realitásban. Azt a hangot, amelyet húsz-egynéhány éven át képviselt, akkor ütötte meg először. A kötetben nincs sok írás egyébként. Ez az év, 1986 nagyon fontos volt, ekkor ért véget a 80-as évtized. Ennek az esztendőnek tesz pontot a végére az írószövetség emlékezetes közgyűlése. Ekkor hangzott el Csurka hozzászólása, melyet így kezdett: „Ég az Ecsedi-láp!” A tanácskozáson jelen levő Berecz János, az MSZMP KB tagja reagált is erre.
B. L.: Ami a „látnokiságot” illeti: természetesen nem egy bulvárértelemben vett készségről beszélünk. Inkább arról lehet szó, hogy drámaírói alkata volt. Mikor megteremtett egy színpadi figurát, végigfuttatta magában a karakter lehetséges élethelyzeteit. Tisztában volt vele, hogy az alkotói folyamat során a teremtőtől a teremtmény átveszi a kezdeményezést. Később akár egy közéleti krízisben is meglátta azokat az irányokat, amerre az adott helyzet elmozdulhat. Észrevett olyan összefüggéseket, amelyeket más nem.
– Mély ismeretekkel rendelkezett, átlátta a kisemberek világát. Milyen üzenete lehet az általa feltárt, megjelenített problémáknak?
D. L.: Egyszer azt mondta: „Ha van szerencsém, akkor az, hogy van szemem és fülem.” Ez volt az a bizonyos „látnokiság” is. Egyik legjobb novellájában, a Fesztiválkandúr címűben például megjeleníti a teljes magyar vidéki kisértelmiség miliőjét. Mindebben a kívülállásnak nyoma sincs, szeretettel ábrázolja szereplőit.
B. L.: Óriási szerepe volt Csurka novelláinak, illetve az azokból készült filmeknek abban, hogy szépírónak indultam. Láttam az Amerikai cigarettát, A kardot, utána találtam rá ezek prózai előképére. Mikor meghívtak tárcaírónak Csurka lapjához, már ismertem a Nehézfiú című tárcasorozatát. Így alakult ki a Magyar Fórumban az Emberfogás című széria, így teremtettem meg Otcsenás Péter alakját. Azoknak, akik ma fiatal írókkal foglalkoznak, ajánlanám, hogy merjék elővenni ezeket a regényeket, novellásköteteket. Ezek tankönyvek egy kezdő író számára.
– Van, aki azt mondja, nehéz ember volt.
B. L.: A Havi Magyar Fórum főszerkesztőjeként azokban az esztendőkben dolgoztam együtt vele, amikor ő már ismét a színház felé próbált fordulni. Egyeztetéseink során mégis azt tapasztaltam, hogy legalább akkora volt az ő szeretete, mint a termete. Értékelte, ha valaki szépen próbált elmondani valamit a világról. Életkoromnál fogva nem láthattam legendás darabjai ősbemutatóit, viszont elmondhatom, hogy a Karinthy Színházban, az Eredeti helyszín bemutatóján, ahová én kísértem Csurkát, megható volt látni, ahogy a mosolygó szerzőt körbeveszik a nézők, és őszintén kimutatják iránta érzett szeretetüket. Hallottam, ahogyan hozzáértéssel instruálja a színészeket, akik itták a szavait, mert tudott szólni hozzájuk a színház nyelvén.
– Nemzedékekre szóló példát szolgáltatott, ha felidézzük hazafiságát, nemzetféltését. Mégis, keveset tudunk arról, milyen élmények, benyomások alapozták meg a patriotizmusát.
D. L.: Elmesélte egyszer, hogy a Veszprémi Petőfi Színház társulatával, mely az ő darabját játszotta, elment egy határon túli turnéra, Erdélybe. A Ceauşescu-korszak kezdetén történt mindez. Egyszer csak jött egy asszony, ahogy állt a busz az egyik erdélyi városban, s amikor meglátta a járművön a feliratot: Petőfi Színház, Veszprém, megsimogatta a busz poros, koszos oldalát.
Borítófotó: CSURKA ISTVÁN Eszter nevű lányával. Olyasmiről is beszéltette a szereplőit, amiről a kádári időkben lehetetlennek tűnt
