Nem lakik bennem két ember

A Magyar Művészeti Akadémia az idén három arra érdemes, hatvanöt év feletti, Kossuth-díjas alkotót tüntetett ki a Nemzet Művésze elismeréssel: Kiss Anna költőt, Dévényi Sándor építészt és Csukás István író-költőt.

Süsü, Pom Pom, Gombóc Artúr, Oriza-Triznyák, A nagy ho-ho-ho-horgász, Mirr-Murr, Ágacska, A legkisebb ugrifüles, Keménykalap és krumpliorr, Le a cipővel!, Süni és barátai, Berosált a rezesbanda… A közel sem teljes felsorolás végén egy név, a szerzőé: Csukás István.

– Noha ön költő, sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a gyerekirodalom éppen olyan fontos, akár a felnőtt. Nem azért mondja el mindig, mert Süsü megalkotójaként sokkal ismertebb, mint például az Étellift a pokolba című kötet szerzőjeként?

– Örülök neki, amiért sokkal híresebb vagyok a gyerekeknek írt dolgaim miatt.
Gondoljon bele, egy verseskötet legföljebb kétezer példányban jelenik meg, míg egy gyermekkönyv, főleg, ha meg is filmesítik, eléri a milliót. De nem lakik bennem két ember, akik egymásra féltékenyek, ugyanaz az ember írja a verseket és a meséket. Ezért szoktam azt válaszolni, ha megkérdezik, hogy miért olyan sikeresek a gyerekműveim: mert ugyanazzal a hittel, tehetséggel, lelkesedéssel írom, mint a felnőtteknek szántakat. Ebből az következik, minden kritikai állítással szemben, hogy a gyerekirodalom nem másodlagos termék, hanem egyenrangú a magyar felnőttirodalommal.

– Sajnos nem ezt tanítják.

– Pedig minden tehetséges magyar író, költő, Vörösmartytól kezdve Petőfi Sándoron, Móra Ferencen, Móricz Zsigmondon, Tersánszky Józsi Jenőn, Tamási Áronon, Szabó Magdán át Mándy Ivánig írt a gyerekeknek. Ez is bizonyítja: igenis azonos értékű.

– Talán erre az értékre bizonyíték, hogy olyan sikert ért el a Keménykalap és krumpliorr című regényének a megfilmesítése, amire nincs másik hazai példa, a hollywoodi televíziós filmfesztiválon megkapta Az év legjobb gyerekfilmje elismerést.

– Akkor még nem volt neve, ma Emmy-díjnak hívják. Lényegében tévés Oscar-díj. Ez volt az első ifjúsági regényem. Buzdításként szoktam felhozni ifjú kollégáimnak, mekkora dicsőséget lehet aratni ifjúsági könyvvel. Sok minden nem a pénzen múlik, ugyanis elég szűkös körülmények között dolgoztunk. De remek színészek, kiváló gyerekszínészek játszották. Óbudán forgattunk…

– Mert ott élt?

– Azért is. De inkább azért, mert akkoriban, a hetvenes évek elején változott a kerület: bontották a régi házakat, miközben építették a tízemeletes paneleket. Ezért két világ határán tudtunk mozogni. A film kikerült a tévés világfesztiválra, ahol fődíjat nyertünk. Mindenki hanyatt esett, én is. Fiatal költőként ez volt az első filmem. Ennek is örültem, meg annak is, hogy a műfaj kapott egy óriási kitüntetést. Attól kezdve számolatlanul írtam a tévének a játék-, rajz-, báb-, gyurmafilmeket.

– Ma ezeket ismétlik.

– Az volt a paradicsomi korszak, és nagyon szeretném, ha visszatérne. Olyan időszak is előfordult, amikor egy évben tíz játékfilmet forgatott a gyerekosztály.

– Amelynek ön a munkatársa volt.

– Egy ideig, mert úgy gondoltam, nem lehetek ott szerkesztő, ahol a filmjeimet gyártják, ezért kiléptem, s mint író működtem közre. Én jól jártam. Szerintem a tévé szintén.

– Kiadójának, a Mórának főszerkesztője volt. Azt a helyzetet hogyan oldotta fel?

– Az én könyveim egy másik osztályon jelentek meg. De hadd térjek vissza a televízióhoz. Nem kizárólag a Keménykalap volt nagyon sikeres, az összes animációs produkció számtalan aranyérmet nyert. Kár, hogy megszűnt a gyerekfilmkészítés, csak annyit tudok mondani.

– Ha már Keménykalap: Szilágyi István nyilatkozta egyszer, amikor dicsérték az alakítását, hogy Csukás István kitalálta a szereplő nevét (Lópici Gáspár), neki már nem kellett sokat tennie a sikerért.

– Azért ő remek színész. Teljesen azonosult a figurával.

– Honnan jönnek ezek az egészen szürreális figurák, mint például az Órarugógerincű Felpattanó vagy a Festéktüsszentő Hapci Benő?

– Ihlet. Másrészt magam sem tudom. Beugranak. De van, amikor készen kapom a nevet. A Keménykalapban megvolt már az elátkozott fagylaltos alakja, ám nem volt neve. Akkor eszembe jutott, hogy Kisújszálláson, ahol születtem, élt egy fagylaltos, akit Bagamérinek hívtak. Nekem már csak a verset kellett kitalálni hozzá: „Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri.” A gyerekíró pontosan ugyanúgy gyűjti az anyagot, akár a felnőttirodalom művelői: fülemet hegyezve járok az utcán, elraktározok az agyamban egy macskát, egy nevet, egy árnyalatot, egy figurát, s amikor szükség lesz rá, előrántom a fejemből. Ilyenkor egy varázsdoboznak is tekinthető, amely sohasem üres, mindig tele van. Az én fejem egy műhely. Ezért jó a mesterségem, mert mindig velem van a műhelyem.

– Felteszem, az ön műhelye analóg…

– Mindig van mit csinálnom, de azért szívesen játszom el azzal, mi történik a fejemben – a műhelyben. Sokáig persze nem érdemes ezzel játszani, mert esetleg az orvosokat elkezdi érdekelni. Csinálni kell, kérem!

– Az analógon azt értettem, hogy nyilván nem digitális műhely, biztosan kézzel ír, nem számítógéppel.

– Mindenképpen kézzel. Golyóstollal. Két okból. Egyrészt gyorsabban jár az agyam, mint ahogy írni tudok. Megpróbálkoztam a gyorsírással. Sikertelenül. Elfelejtettem a megfejtését. Pedig muszáj leírni, mert a gondolatok elfutnak. Másrészt elismerem, sőt ismerem is a számítógépet, de azon azonnal játszani kezdek, és akkor nem dolgozom. Mert azért ez kemény munka. A kezdetekben ábrándozni, tervezgetni, az a legszebb része. Akkor bármi lehet, ami a fejemben kavarog. Akár még zseniális mű is. Utána le kell ülni az asztalhoz és lekörmölni minden egyes szót.

– Milyen érzés az, amiről kevesen számolhatnak be, hogy életében színházat neveznek el róla?

– Nem csak színházat. Ezeket úgy hívom: a szeretet aranyérmei. Ma is kaptam egy gyönyörű aranyérmet, a Nemzet Művésze címet. Vannak olyanok, amelyeket a gyerekektől, a tanároktól, a közönségtől kaptam. Négy helységnek vagyok a díszpolgára: Kisújszállásnak, Balatonszárszónak, ahol a nyaramat töltöm, Budapestnek és Óbudának. Elneveztek rólam egy iskolát Teskándon, és Szárszón az említett színházat. A szobroknak pedig egyre gyarapszik a számuk. Kisújszálláson Bagamérit és Pom Pomot ábrázolót is avattak. Budapesten a Bem rakpartra valaki odacsavarozott egy ho-ho-ho-horgászfigurát. Nem tudtuk kideríteni, kicsoda, csak annyit, hogy az eredetije Ungváron áll, az Ung folyó partján. Amikor a horgászok pecázni mennek, babonából mindig megsimogatják a Főkukac fejét. Az I. kerületben ott a Pom Pom játszótér. A legújabb pedig… Ha rágondolok, mindig elmosolyodom. Most is mosolygok… (Tényleg azt tette!) A VIII. kerületben, az Auróra utcában egy tűzfalra felpingálták a nagy horgász figuráját. Ha valaki arra jár és felnéz, egész biztosan elmosolyodik. Ennél szebbet író nem képzelhet el. Megyek az utcán, és a falról a figuráim köszönnek rám.

– Ráadásul a televíziós csatornák is az ön régi filmjeit sugározzák.

– A Móra Könyvkiadónál volt egy jogos és igaz jelszavunk, miszerint négyévente újra ki lehet adni könyveket, mert annyi időnként jön egy újabb generáció. Semmi baj az ismétléssel, egy csecsemőnek is minden vicc új, de legalább ilyen arányban jó lenne továbbiakat készíteni. Egyfelől a gyerekeknek joguk van a róluk és hozzájuk szóló filmekhez. Nem fér a fejembe, miért nem csinálunk? Ezzel nem akarok senkit megbántani vagy kritizálni, mégis ez a szomorú helyzet.

– Születnek regények, amelyeket filmre lehetne vinni?

– Én egy csomó dolgot folytatnék a régiek közül, például a Pom Pomot vagy horgászt. Amikor pénz híján ezeket nem sikerül megcsinálni, akkor fogom magam és megírom könyvben. A papír meg a ceruza ugyanis viszonylag olcsó. Legalább ne veszítsenek a gyerekek. Persze veszítenek. Nem csak engem kellene megfilmesíteni. Nagyon sok kolléga produkciói szintén díjakat nyertek.

– Nem orroltak meg a pályatársai? Mégiscsak az ön művei közül dolgozták fel a legtöbbet.

– Mindenkivel barátságban voltam. Ugyanakkor verseny van, győzzön a jobbik. Nem mindig én nyertem. Akkor azt mondtam, legközelebb az én könyvem lesz a befutó. Mert először meg kell írni. Azzal kezdődik. És javul a helyzet, mind több tehetséges fiatal szerző kapott rá a gyerekirodalomra. Ez biztató. Én meg biztatom őket, mert itt nagyon sok dicsőséget lehet szerezni. Minden műfajt ki kell próbálni. Az én jutalmam a gyerekirodalomtól éppen az volt, hogy minden műfajt végigzongoráztam. Írtam verset, prózát, színdarabot, filmet. Sőt, két éve végre egy gyerekoperát is. Fiatalkorom óta foglalkoztatott a dolog.

– Noha kevés gyerekfilm készül, négy éve mutatták be a Berosált a rezesbanda címűt, amelyet pont ön írt…

– Jó, de volt, amikor évente tíz játékfilm készült, most pedig tízévente egy. Azt mondom, minden pénznek a felét, amit a kormány a kultúrára szán – le a kalappal, nagyon sokat szán –, adja oda a gyerekeknek. Most nem a felét, de talán egy fillért sem kapnak a gyerekprodukciók. A Berosált a rezesbanda egyébként tévéfilm.

– Nem készül felnőttregényre? Mondjuk önéletrajzira?

– Elkezdtem. Az anyag már itt van a fejemben. Nem akarok szabványos önéletrajzi regényt írni.

– Igen, az unalmas lenne: ül egy ember az asztalnál, kitalál mindenfélét, aztán leírja.

– Ezért akarok valami új formát kitalálni. Időm is van rá, türelmem is. Amíg élek, az anyag eláll a fejemben.

Névjegy

1936. április 2-án született, Kisújszálláson

Zenei tehetségére felfigyelt a békéstarhosi zeneiskola tanára, felkészítésének köszönhetően felvették volna a Zeneakadémia hegedű szakára

Jogi egyetemre, majd bölcsészkarra járt, de a Hungária kávéház lett az írói iskolája

A Magyar Rádióban első díjat nyertek diákkori költeményei

Volt az MTV gyerekosztályának a dramaturgja, szerkesztője, a Móra Könyvkiadó főszerkesztője

A versek mellett gyerekregényeket, meséket, színdarabokat, forgatókönyveket írt

Kossuth-, kétszeres József Attila-, Prima Primissima díjas, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett, ez évtől a Nemzet Művésze

Borítófotó: Kollányi Péter/MTI

Ezek is érdekelhetnek

További híreink