Költözködünk. A dolgozóban halomban állnak a könyvek, halomban a roskatag falú dobozok. Polclapról polclapra haladunk, söpörjük le, tüntetjük el a könyvtárszagú sorokat. Mielőtt szépen bedobozolnánk, ahogy kell, kinyitunk minden egyes könyvet. Kinyitjuk, csak azért, hogy egyből jól össze is csapjuk. Porzik a regény, porzik az esszé, porzik a dráma, a nyelvkönyv. Porzik Shakespeare, Agatha Christie, Tolsztoj és Mikszáth, porzik Leonardo, Capa, Hugh Laurie és Zlatan Ibrahimović. Az utazás, a kertészet, a néprajz, a sakk, a koktél, a barkácsolás. Borítóhoz csattan a borító. Akár egy liliputi atomháborúban, több ezer kis porfelhő puffan a szobámban ezekben a sűrű napokban.
Költözködünk. Hetek óta dobozra vadászunk a városban, banánládát kunyerálunk. Boltok mögé kitett kartongúlák fölött őrködünk, míg meg nem jön a másik az autóval, hogy hazahordja. De túl sok a könyv és túl kevés a banánláda. A banánláda, amiről már biztosan tudjuk, hogy a legnagyobb találmány a gumipók, a postásgumi, a szigszalag óta. A banánláda mindent elbír. Nem válogat, nem szakad, nem roskad, nem adja meg egykönnyen magát. De túl sok a könyv, amit szedett-vedett kartonokba zsúfolunk. Pelenkásdoboz, cipősdoboz, a nyomtató, a monitor, a gyümölcscentrifuga doboza. Zacskós levesek, jégkrémek, kerti székek, sólámpák, csillámporok helyére kerülnek a könyvek. Mindegy, mit tesznek ki az utcára, mi hazahordjuk.
Költözködünk. A bútorszállítók rutinosan ürítik ki a lakást. Szobáról szobára járnak, nyomukban ismeretlen üresség, egy másik lakás marad. Meg a törmelék, a szemét, ami a bútorok alatt szunnyadt, amit már régóta kerestünk, amiről már végképp lemondtunk. Páratlan zokni, legókocka, bankkártya, egy levél, hogy nyolc napon belül haladéktalanul, különben. A szállítók fölkapják a hűtőt, szétkapják az ágyat, mintha semmiség lenne, leviszik a súlyos íróasztalt is. Diófa. Az előző költözéskor vágtam le nyolcból négy lábát, mert bennragadt forgatás közben az ajtóban. Jól-rosszul visszaenyveztem, az egyik most lepottyant mégis. Haladnak előre, akár Segesvárnál a kozákok. Ismerős terheket forgatnak, mindenről tudják, hol kell megfogni, hány ember kell hozzá. A dolgozóban aztán mégis, mégis váratlanul megtorpannak. Hogy nem erről volt szó. Hogy ez kurva nehéz, hogy ez túl sok, hogy ez meg ez, meg az a doboz túl nagy. Nehéz, nehéz, nehéz. Újabb és újabb káromkodásokat tanulok, pedig abban nem voltam túl gyenge én sem.
Költözködünk. Üres a fekete polc. Üres a költészet helye. Magam tákoltam össze, alapja a régi franciaágyunk, gerince négy gyalulatlan gerenda. Torzszülött torzó. Lábánál a legutolsó, a legnagyobb dobozok. A legnehezebbek. Vers, vers, vers! Vörös filccel írott vörös betűk figyelmeztetnek a doboztetőkön. Vers, vers, vers! Nehéz, nehéz, nehéz! Hiába mozgatod, hiába takarítod, gyorsan visszaülepszik a könyvekre a por. Porzott, még a szakácskönyv is porzott. A Jamie Oliver, a magyar is, meg az angol, a száz leves meg a nagy francia. Valahogy ritkán, túl ritkán forgattuk azt is. A vers valahogy mégsem. Akárhogy csapkodtuk, a vers nálunk nem puffant, nem porzott. Nem porzott József Attila, Domonkos István, nem porzott Weöres Sándor, Csehy Zoltán, nem porzott Kosztolányi Dezső, Lanczkor Gábor. Nem porzó versek a legutolsó, a legnehezebb dobozokban. De ekkor már nem szóltak semmit a szállítók, nem is káromkodtak. A végén csak rezzenéstelenül benyújtották a szépen megemelt számlát. Mert túl nehéz volt. Mert a költészet túl nehéz, mert a költészet túl drága. De csak akkor, ha összedobozoljuk.
(A szerző a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, március 15. óta József Attila-díjas)
