Negyven év távollét után jött haza Amerikából Szalay Lajos, a grafikus.
Párizsban Picassóval egy rangon emlegették. Szólt valaki, hogy szeretné, ha én beszélnék vele. Menjek el Miskolcra, a várostól ott kapott házat, élmény lesz hallgatni. Supka Manna, a művészettörténész, aki még abból az időből ismerte, mikor Szalay itthon volt, rám rivallt „Ember, ha jót akar magának, vigyen magnót, mert senki sem beszél oly gyönyörűen magyarul, mint Lajos!ˮ
Egy megbízható fotós, Baric Imre jött velem Miskolcra. A ház kapujában a mester felesége fogadott. Kipakoltuk a masinákat, indítottam a magnót, és el kellett ismernem, Mannának igaza volt.
Vörösmartyt lehetett ekkora öröm hallgatni. Hogy Baric mire gondolt, nem tudom, mert csak ült, meg se mozdult. „Miért nem fényképezel?ˮ ‒ kérdeztem súgva. „Jaj, gyönyörűen beszélˮ ‒ súgta vissza.
Egy másik festővel is volt hasonló esetem. Szepinek ismerte mindenki, de amúgy Szalatnyay Józsefnek hívták. Sose találkoztam jobb mesélővel. S ha csak ennyi lett volna, de száz évre visszamenőleg mindenkit ismert, és a Felvidéken rokona volt talán még a Jóisten is, büszkeségének fő oka mégis más volt. Az, hogy ő volt Dénes Zsófia utolsó férje, tudtommal a hatodik.
Zsuka néni a messzi múltban Ady Endre szép szeretője volt. Amikor fenn jártam náluk a Várban, Szepi hetvenegy éves volt, a felesége százegy. Vittem virágot. Szepi vezetett be hozzá az elsötétített szobába: „Drága Zsukám, egy fiatalember virágot hozott, szeretné átadni.” Dénes Zsófia felém fordult: „Kedves magától, nagyon kedves…” Mozdult a keze, én is nyújtottam az enyémet. Nagyon vert a szívem. Ezek az ujjak érintették a költő lázas homlokát? Ezek íratták vele: „Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom”? Ünnepélyes volt a csend. Szepi törte meg: „Pihenj tovább, a fiatalember elköszön.” Karon fogott és kivezetett a szobából. Micsoda szerencse ért, egyetlen kézfogásra voltam Ady Endrétől! ‒ zúgott, zakatolt bennem ez a felismerés, de aztán Szepi bort hozott, és az árnyékos udvaron kijózanodtam.
A poharakért visszamentünk a házba. Az asztalán legalább három tucat ecset. „Minek ennyi?ˮ ‒ kérdeztem. „Gyűjtöm őket. Ez például Szinyei Merséé volt.
Szinyei Merse Letícián keresztül jutottam hozzá. Neki Füzy volt a férje, azok pedig a Rákócziakkal rokonok.ˮ
Még éreztem a pár perccel korábbi találkozó hatását. Rá kellett kérdeznem: „Hogy ismerted meg Dénes Zsófiát?ˮ
„Szántó György, a vak erdélyi festő és író asztaltársasága abban a vendéglőben találkozott, amelyet Aranyfácánnak hívnak. Zsuka is oda járt. Volt ott egy remek zongorista, a Horváth. Szóltam neki, játssza el a Parlez-moi d’amour-t. Fedák Sári azt tanította, hogy a nótákat mondani kell, nem harsogni. Ő volt az első János
vitéz. Zsuka ott volt a bemutatón, jóban lettek, és sok ilyesmit adott tovább. Tőle tudtam, ezért énekeltem neki így.ˮ
Elvarázsolva ültem. Ez az ember mindenkit ismer? A bor remek volt, az is a Szepi ízlését dicsérte. Volt néhány felesége. Szépek lehettek.
„Beleszerettél Zsukába?ˮ ‒ törtem meg a pillanatnyi csendet. Szepi kortyolt egyet a poharából, s miután letette, büszkén válaszolt: „Nem, ő szeretett belém. Egyszer beszéltem egy riporternek az időskori szerelemről. Kérlek szépen, az is nagy érzés. Zsuka híve volt a férfikvalitásnak, ezért szerette Adyt, ezért szerette Farkas Istvánt, a nagy festőt…ˮ
Nehéz abbahagyni. A jövő héten folytatom.
Borítófotó: Végh Alpár Sándor (fotós: Fürjes Viktória)
