Magyarország a legvidámabb barakk – hangzott a propaganda a Kádár-korszakban. Ám a mondat úgy szólt helyesen: „Kelet-Európa lágerében Magyarország a legvidámabb barakk” – ami egészen mást jelent. A mondatot egy angol újságíró írta le, s az egykori pártvezetés ültette el a fejekben úgy, hogy az elejét egyszerűen leharapták, felmentve magukat a gaztetteik alól. A Kádár-korszakot, a kommunizmust és a szocializmust nem vagy csak viccesen, humorral feloldva, felmentést adva dolgozta fel eddig a hazai filmipar – vetette fel Fabricius Gábor író-rendező egy tanulmányában. Úgy véli, rendre megrekednek azok a forgatókönyvek, amelyek e korszaknak a kibeszélését, feldolgozását célozzák. Lapunknak elmondta: több olyan jól megírt, szakmailag magas színvonalú forgatókönyvet ismer, amely nemzetközi szinten sikerre, befogadásra, akár díjakra is talált, itthon viszont nem kapott figyelmet.
A téma iránti ágazati közönyösség a rendező szerint nem aktuálpolitikai kérdés, inkább a honi filmiparban a múltból megörökölt struktúrákról, a világnézeti rendszerváltás elmaradásáról van szó. Az elmúlt években számos esetben fordult elő, hogy fejlesztési és előkészítési fázisban nemzetközi sikereket elért kis költségvetésű alkotások nem jutottak állami pénzekhez.
Fabricius Gábor úgy véli: néha az az érzése támad az embernek, hogy a filmszakma ősrégi struktúrái saját maguknak osztják el az elérhető támogatásokat. Tehát a magyar történelem XX. századi filmes feldolgozásaiban fehér foltnak számít a kommunizmus, illetve az utána következett Kádár-korszak. Komoly hangvételű, esztétikai szempontból izgalmasan felépített alkotás, amely szembenéz a legsötétebb bűnökkel, nem készült. Elég csak arra gondolni, hogy Cannes-ba is egy még mindig a Rákosi-korszakot ostorozó filmet vitt Magyarország A tanú képében. Bacsó Péter mozija a rendszert szatirikusan ábrázolja, a humorral pedig eltávolítja a nézőt a horrortól. A produkció egyben rímel „a legvidámabb barakk” jelzőre is. Fabricius megjegyezte: a mai napig ez a narratíva él minden állampolgár fejében, ami egyszerűen sokkoló, és az egykori vasfüggönyön inneni országok körében példa nélküli.
A filmiparnak mint fontos közvélemény-formáló erőnek felelőssége van e korszak feldolgozásában – véli a rendező. Felteszi a kérdést: hogyan lássuk tisztán a jelent, ha nem látjuk tisztán a múltat? Valamiért továbbra is működik a kommunizmus bűneinek elbagatellizálása – nem szólnak filmek arról, hogyan vették el tömegesen emberek, polgárok identitását, erőszakkal a vagyonukat, a becsületüket, miként zárták ki őket a társadalomból és rombolták le a családi értékeket. A korszakot feltáró, ábrázoló produkciók készítéséhez megvan a fedezet s az ignorált intellektuális és szakmai kapacitás. A Magyar Nemzeti Filmalap komoly összeggel gazdálkodik, amelynek a segítségével lehetne valódi, a múltat hitelesen ábrázoló alkotásokat készíteni – mondta Fabricius Gábor, s hozzátette: rendszeresen olyan filmek kapnak kiemelt támogatásokat, amelyek a kereskedelmi tévék tartalmával versenyeznek. Egy félórás kereskedelmi tévés sorozat (kisfilm) epizódonként 6-10 millió forint. Egy évad kijön nagyjából 60-100 millióból, míg a szellemiségében és a megvalósítás minőségében hasonló tartalmakra a filmalap 300-500 milliókat, vagy akár másfél milliárdot is ad. Holott 60–150 milliós dotációból már össze lehet hozni egy remek, szórakoztató mozit.
Jelenleg fut az HBO feldolgozásában egy sorozat, amely Csernobil tragédiájáról szól. A katasztrófán keresztül mutatja be, mennyire embertelenül, hazug és dilettáns módon működött az akkori politikai rendszer. Fabricius szerint van olyan magyar rendező, aki négy éve próbálja feldolgozni a témát, de itthon zárt ajtókat talált.
Borítófotó: Figyelő-archív
