– Miben különbözik a zsidó színház a nem zsidó színháztól?
– Ha mindkettő jó, akkor semmiben. Általában igaz a zsidó szóra, hogy önmagában nem jelent se jót, se rosszat. Sok mindent érthetünk alatta: vallást, sorsközösséget, törzset, népet, országot, kultúrát. Az európai keresztény kultúrkörben a családot alapvetően anya és fia képviseli. Mária és Jézus. A zsidó hagyományban férfiakkal ábrázolják a családot. Ábrahámmal és Izsákkal, Józseffel és testvéreivel. Ezt a más látásmódot igyekszünk megmutatni. Ebből a sajátos zsidó szempontból nézzük mindazokat a témákat, amelyekkel a művészet általában foglalkozik, mint élet, halál, szerelem, bosszú, bukás, győzelem. De tudják, mit, jöjjenek el, nézzék meg egy vagy több előadásunkat, s döntsék el, van-e különbség! Ne aggódjanak, nem fog fájni!
– A Gólemben kizárólag zsidó származású alkotók dolgoznak?
– Nem kell zsidó származásúnak lenni ahhoz, hogy valaki eljátsszon egy szerepet, írjon egy drámát. Miként azért, mert zsidó származású színész játszik vagy rendező rendez, az még nem lesz zsidó előadás. A Gólem nem a zsidó közösség színháza. Nemcsak a zsidó közösségnek játszunk, hanem mindenkinek!
– De kötődik a főváros jelentős zsidó kulturális hagyományaihoz?
– Minden Budapesten működő színház közös tudatalattival rendelkezik. A budapesti kabarénak nagyon erősek a zsidó gyökerei.
– Mi lenne az a közös tudatalatti, amit említett? Valamiféle zsidó szellemiség?
– Nem. Egyféle közös színházi nyelv. Például, hogy magyarul beszélünk a színpadon. A magyarországi zsidók elsősorban magyarnak érzik magukat, és a mellett tartoznak vallási vagy sorsközösséghez, kultúrához. A Gólem a hazai színházi kultúrára épül, amelybe én hozom az izraeli színházi kultúrát.
– Teátrumuk mellett számos zsidó kulturális fesztivál – többnek, a Gólemnek és a Judafestnek ön a szervezője – színesíti Budapest művészeti életét, ennek dacára rendre antiszemitizmus vádjával illetik Magyarországot.
– Furcsa, de a két dolog tud egymás mellett működni. Valóban zsidó kulturális reneszánsz van a fővárosban. Ugyanakkor létezik antiszemitizmus, ám szinte sosem fizikai atrocitás formájában nyilvánul meg. Európa más részein sokkal rosszabb a helyzet.
– Ez összefügg azzal, hogy a kormány migrációs politikája miatt kevés muszlim él Magyarországon?
– Hetven évvel ezelőtt sem kellettek muszlimok a zsidók legyilkolásához. Itthon „régi vágású” antiszemitizmus van, ami úgy tartja: mi uraljuk a bankokat, a médiát. Ez is vezethet fizikai megsemmisítéshez!
– Javul a kapcsolat Izraellel, nemcsak a kulturális életben, hanem a politikában is zajlik egyfajta közeledés. A migráció azonban visszahozhatja az antiszemitizmust. Ennek tükrében mi a véleménye a határzárról?
– A magyar–izraeli közeledés nem új keletű dolog. A Fidesz és a Likud mindig is jó kapcsolatban voltak. Testvérpártok. A két vezető nagyon hasonló. Az én politikai beállítottságom nagyon más, sosem szavaztam egyikre sem. Az különleges, hogy harminc év után látogatott Magyarországra izraeli kormányfő. Úgy látom, erre inkább Benjámín Netanjáhúnak volt szüksége, mert látja, hogy Magyarország és a visegrádi négyek komoly szövetségesei lehetnek az Európai Unióban. Ugyanakkor nagyon ambivalens a viszonya a magyar zsidó közösséggel, amelyik nem biztos, hogy annyira bolondul érte. Az izraeli miniszterelnök inkább a politikai kapcsolatot tartja fontosnak, mint hogy valamelyik zsidó közösség mellé álljon. De nem akarom kikerülni a kerítésről szóló kérdést. Van problémám vele. Azt gondolom, az csak egy feltételezés, hogy ha több arab jönne ide, akkor nagyobb lenne az antiszemitizmus. Persze erre mondhatja bárki, hogy nézzünk át Nyugat-Európába, mi történik Brüsszelben, Malmőben, több német városban. Másrészt, ahogy mondtam, nem kell visszahozni az antiszemitizmust, hiszen itt van.
– Vagy nézzük meg a muszlim és a zsidó vagy a keresztény vallás szembenállását…
– Ez kizárólag politika. Az egyistenhívő vallások alapja, hogy egymást nem bántjuk és tiszteletben tartjuk. Az iszlám a legfiatalabb vallás mindhárom közül, még sokat fog változni, fejlődni. A Talmudban is tudok mutatni olyan részleteket, amelyek bűnnek tartják a gyermeki engedetlenséget, adott esetben halálbüntetéssel sújtva a vétkezőket. Azonban mégsem látunk olyan zsidókat, akik halálra köveznék engedetlen gyermekeiket.
– Olyan videókat viszont látunk, ahol iszlamista gyerekek kezébe adják a Kalasnyikovot.
– Szerintem úgy is lehet igaz muszlimként vagy igaz zsidóként élni, hogy nem szó szerint tartjuk be a Talmudot, a Koránt, a tízparancsolatot. A mondanivalót kell keresni a leírt szavak mögött, és ha mi azt gondoljuk, hogy fejlettebbek vagyunk, akkor a felelősség is a miénk, hogy ezt a szemléletet tanítsuk. Félreértés ne essék, azt sem akarom, hogy hagyjunk mindent nyitva, és beáramoljon mindenki, aki csak jönni akar. Azonban szeretném azt hinni, hogy ha humánusabban politizálnánk, akkor sokkal komolyabb eredményeket érhetnénk el.
– Tehát ön szerint nem hasznos a kerítés, nem valódi megoldás?
– Szerintem nem valódi megoldás.
– És mi lenne az?
– Nem vagyok politikus, nem is akarok az lenni. Ha az lennék, azt gondolom, találnék jobb megoldást, mert hiszek abban, hogy egyfajta befogadóbb, nyitottabb hozzáállás az idegenekhez, a migrációs szervezetek költségvetésének a megtámogatása sokkal többet segítene a jelenlegi helyzeten. Azt is pontosan tudom, ez milyen nehézségeket jelentene. Nyolc évet éltem Izraelben, láttam, mennyire lehetséges egymás mellett élni ott, ahol többmilliós a muszlim lakosság. Voltam olyan városban, ahol úgy álltam a muszlimokkal szemben, hogy senkinek sem volt baja a másikkal, hiába voltam én katona. Fegyverben.
– Az izraeli hadseregben is megvolt ez a nyitottság?
– Bennem mindig megvolt, ezért kicsit ki is lógtam a sorból. Az izraeli hadsereg megpróbál a lehető leghumánusabban viselkedni, de ez nem mindig sikerül, a hadseregnek nem feladata, hogy humánus legyen. A testközeli találkozás ezer és ezer palesztinnel és iszlámhívővel engem pont abban erősített meg, hogy a nagyon nagy többség élni és együtt élni akar, s minden harag, ami felőlük jön, az az ő szemszögükből valós tényekből táplálkozik.
– Használt fegyvert?
– Napi szinten, három éven keresztül.
– Embert is ölt?
– Szemtől szemben senkit sem kellett lelőnöm. A tüzérségnél szolgáltam, tehát sokat lövöldöztünk harminc kilométerekre, komoly romboló fegyverekkel. Egy töltet körülbelül negyven kilogramm, és ezernyi tenyérnagyságú fémdarabra szakad. Ezekből egy átlagosabb napon akár százötven darabot is kilőttünk. Akkor az izraeli hadsereg Libanonban állomásozott, úgyhogy naivitás lenne azt állítani: nem vettem részt senkinek a megölésében.
– Ehhez képest egy kerítés humánus megoldás…
– Mindig lehet mihez viszonyítani. Viszont ott lőttek rám, ezért a reakcióm és a katonaság reakciója az volt: maradjunk életben. Az itteni diskurzus azon alapul, hogy azért kell a kerítés, mert ha nem lenne, akkor kisebbségbe kerülnénk és nem maradnánk életben, de én ezt nem így látom. Az én utam sokkal nehezebb, talán járhatatlan, ráadásul sokan odavesznek útközben. De most is ez történik, azzal a különbséggel, hogy semmilyen lehetőséget nem biztosítunk, hogy jobb legyen. Azt mondjuk: ti maradjatok ott a problémáitokkal, mi itt már megcsináltuk magunknak a jót. Igaz, hogy az utóbbi pár évszázadban leraboltunk egy-két kontinenst, és tőletek is elhoztunk pár dolgot, de mi voltunk a gyorsabbak, az okosabbak, a fejlettebbek, ezért mi megtehettük, ti meg oldjátok meg magatoknak, és segítsenek nektek a testvéreitek. Nehéz ez. Mint magyar zsidó is mondom, nehéz ügy ez, és még én sem vagyok százszázalékosan biztos abban, amit mondok. De mégiscsak azt gondolom, lehetne ezt humánusabban.
– Ha egy nyitottabb politikát folytatna a magyar kormány, és beengedné a bevándorlókat, akkor meddig lehetne zsidó színház Magyarországon?
– Nem tudok bizonyosságot szolgáltatni, de van történelmi tapasztalat arra, hogy tökéletesen tudnak egymás mellett élni ezek a közösségek. Ha hetvenöt évvel ezelőtt élnénk, akkor azt mondanák: miért nem hagyom itt ezt a borzalmasan veszélyes Európát, ahol mindjárt kiirtják az összes zsidót, és miért nem megyek az Oszmán Birodalomba vagy Marokkóba, vagy Jemenbe, ahol puszipajtásként élnek egymással a törökök és a zsidók? Most egy másik történelmi szituációba kerültünk. Egészen más azóta a muszlim világ, de a történelem azt mutatja, tudnak együtt élni zsidók és muszlimok.
– Vallásos zsidó családban nevelkedett, vagy máshonnan az identitása?
– Nem is tudtuk, hogy zsidók vagyunk, egészen 1989-ig. Tizennégy éves voltam, amikor megkeresett minket egy rokon Izraelből, aki közölte: mi vagyunk a családja. A bátyámmal megkérdeztük a nagymamát: hogy lehet nekünk Izraelben rokonunk? Röviden válaszolt: mert zsidók vagyunk, de gyertek enni, mert kihűl a vacsora. Álltunk a testvéremmel, nem tudtuk, mi az, hogy zsidó, sem azt, mi a vacsora.
– Később gyarapodott a tudása: a vacsoráról kisvártatva, a zsidóságról pedig, amikor kiment Izraelbe.
– Igen, érettségi után utaztam oda. A Madách Imre Gimnáziumba jártam, ahol aktívan részt vettem a diákszínjátszásban. Nem vettek fel a színművészetire. Nem is készültem a felvételire, úgy éreztem, süt belőlem a tehetség, készüljön az, aki nem tehetséges. Miután megköszönték a megjelenésem, úgy döntöttem, nem kizárólag a hazai színjátszást, de az egész országot megbüntetem azzal, hogy kimegyek Izraelbe. Ráadásul állampolgárnak.
– Ez ilyen könnyen megy?
– A visszatérés törvénye alapján ha egyetlen nagyszülő zsidóságát bizonyítja valaki, megkapja az állampolgárságot. Elkísértem egy barátomat a Szochnutba. Ez az intézmény irodákat működtet a világ fővárosaiban, és segít intézni a letelepedéshez szükséges hivatalos tennivalókat. Míg várakoztam a folyosón, kijött az igazgató, aki megkérdezte, zsidó vagyok-e. Mondtam: igen, de nem azért vagyok itt. Mivel szőke volt a hajam és kék a szemem, úgy folytatta: rengeteg lány érdeklődne utánam abban az országban, ahol igen ritka az ilyen típusú srác. Tizennyolc éves fejjel úgy éreztem, értelmet nyert a zsidóságom: van egy ország, ahol a külsőmmel sikereket arathatok a lányok körében. A repülőtéren vártak, kezembe nyomták az elkészült okmányaimat. Köszöntöttek: üdvözlünk, testvérünk.
– Milyen nyelven?
– Héberül.
– Tudott héberül?
– Egy szót sem értettem. Hozzáteszem, két évvel később, amikor bevonultam, akkor sem sokkal többet.
– Odakint kizárólag a lányokkal foglalkozott, vagy a színházzal is?
– Kétéves felvételi előkészítő alatt letettem az izraeli érettségit. Felvettek a tel-avivi egyetem filmes és tévés szakára. Éppen haza akartam látogatni, amikor a repülőtéren kezembe nyomták a behívómat. Két év elteltével továbbszolgáltam, tiszti iskolát végeztem, végül főhadnagyként szereltem le. Kint nagy a becsülete a katonáknak. Én Libanonból érkeztem az újabb felvételire, egyenruhában, gépfegyverrel.
– És a lányok?
– Itthon jártam és beleszerettem egy magyar lányba, s bár végleg kint akartam maradni, miatta hazajöttem. Ez 2003-ban történt. Elküldtem az önéletrajzomat fővárosi színházakba, de nem vettek fel sehová. Zárt közösség a budapesti színházaké. Elmentem bútorszállítónak. Ekkortájt jött az ötlet, hogy zsidó színházat csináljak. Azt hittem, a zsidó közösség a keblére ölel, ömleni fognak az előadásokra a többségi társadalom érdeklődő nézői, ezért nyilván könnyű lesz támogatást szerezni, ráadásul a százezer budapesti zsidó mind megveszi a színházbérleteinket. Egyik sem jött be. Lassabb folyamat ez, mint amire számítottam, de jó úton haladunk!
– Miből működött a színház?
– Az izraeli légitársaság biztonsági szolgálatánál dolgoztam. Elég jól kerestem. Abból. Ma már zömében a nézőink tartanak el. Büszke ránk a zsidó közösség. Az idén száz előadásunk lesz, és várhatóan tízezer jegyet adunk el. Egy kicsi, de nagyon elhivatott csapat dolgozik azért, hogy fennmaradjunk. A rivaldafényben én fürdöm, miközben az ő munkájuk nélkül nem tudnánk létezni.
NÉVJEGY
1990–94-ben a budapesti Madách Imre Gimnázium diákja volt
Az érettségi után Izraelbe költözött, ahol három év katonai szolgálatot követően tüzér főhadnagyként szerelt le
A Tel-avivi Egyetem Művészeti Karán, színházrendezőként végzett
Hazatelepülése után megalapította a Gólem Színházat
