Jelen művének külön érdekessége, hogy megszólal benne Lendvai Ildikó, egykoron a KISZ KB kulturális osztályának a vezetője, valamint Lakatos Ernő, az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának az irányítója. Naná, hogy ők másként értelmezik a cenzúrát, amennyiben pártállami ténykedésüket közel három évtizeddel a rendszerváltás után sem ítélik el. Tőlük aztán sosem hallottunk még csak egy elsuttogott bocsánatkérést sem. A könyv elején Bródy János sommásan fogalmaz: „A cenzúra jelenléte kezdettől fogva nyilvánvaló volt a mindennapjainkban.” Márpedig ha valaki, akkor az Illés, a Fonográf, az István, a király szövegírója csak tudja, mit beszél, például amikor elmondja: „Volt egy olyan házi rendelete az MHV-nak (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat), miszerint a Bródy-szövegeket csak igazgatói láttamozással lehet stúdióban felénekelni.”
Úgy fest, ez is kevésnek bizonyult. „A KISZ sem volt azonban naiv, mi is kihallottuk a Sárga rózsa című Bródy-szerzeményből, hogy kritizálta a rendszert, és pontosan tudtuk, hogy a Ha én rózsa volnék című dalban… a Ha én zászló volnék kezdetű versszak az 1968-as prágai bevonulásról szólt” – vallotta meg Lendvai Ildikó a szerzőnek. Majd más helyütt kifejtette: „A rendszer egésze az öncenzúrán alapult.” Ami szerinte így nézett ki: „Mi voltunk… a »kapuőrök«, ami lényegében úgy működött, hogy mindamellett, hogy – képletesen szólva – őriztük a szocialista ideológia kapuját, egyúttal ki is tártuk, és minden zenésznek el kellett döntenie, hogy be akar-e jönni rajta vagy sem.”
Eksztázis a Beatrice-koncerten. Jellemző pillanat
Lendvai Ildikó kapuőr kollégái közül megemlítette két helyettesét: Harsányi Lászlót, aki 2002 és 2010 között a Nemzeti Kulturális Alap elnöki tisztét töltötte be, illetve Szále László újságírót, a MÚOSZ Aranytoll Bizottságának a tagját, aki 2006-ig a Magyar Hírlap publicisztikai rovatának a vezetője, főmunkatársa volt.
Lakatos Ernő elárulta Csatári Bencének, milyen fontos szerepet töltött be az MSZMP KB agitációs és propagandaosztálya (APO): „Kádár János a külügyön kívül az APO ügyeit tekintette igazán fontosnak.” A főpropagandista tisztánlátása persze megkérdőjeleződik, amikor elolvassuk vélekedését, miszerint az István, a király 1983-as bemutatójának engedélyezése „a pártállam nyitási politikájának a következménye volt”. Ugyanis Lakatos és elvtársai szerint István figurájával – aki „Idegeneket hív magyarok ellen segítségül” – mintegy legitimálták az 1956-os Kádárt s a konszolidációt.
Jómagam frissen érettségizettként nem voltam ennyire rövidlátó; a szereposztásból világosan kiderült, kinek kellett drukkolnunk az akkori Szánkó-, azóta Királydombon: Vikidál Gyulának, Nagy Ferónak, Deák Bill Gyulának, kamaszkorunk rockikonjainak. Ők voltak „Árpád szabad népe, Honfoglalóknak vére”, amely „Nem tűr meg idegen zabolát”.
Csatári Bence alapos, jól megírt könyvéből számomra kiviláglik: a csontvázak nem csupán köztünk vannak, de szemérmetlenül mérgezik a közgondolkodást.
(Csatári Bence: Nekem írod a dalt – Jaffa Kiadó, 2017)
Borítófotó: Beatzenészek és pártállami vezetők találkozása. Lekerül a 3 T bélyege
