V4-FÉNYKÉPEK
Amikor Magyarország töltötte be a V4-országok elnöki tisztét, akkor fogalmazódott meg az alapítvány részéről, hogy körbe kellene fotózni a visegrádi országok fővárosait. Gyarmati István először megijedt a felkéréstől, mivel sosem járt Prágában, Pozsonyban vagy Varsóban.
„A kiállítás első címötlete úgy szólt: Titkok, a második: Európa szívében, a végső változat Közös titkaink lett. A titok talán – bár szerénytelenül hangzik – bennem van: mik alapján tudok egységes képet adni a régióról, mitől lesz egységes a négy város a képeimen” – árulta el a fotográfus.
NSZK-BAN IS MAGYAR
Gyarmati István 1953-ban született, elméleti matematikusi diplomát szerzett, majd a hetvenes évek végén elhagyta az országot. Ahogy akkoriban mondták: disszidált, s Nyugat-Németországban kezdett új életet, Frankfurtban.
„Mivel már jártam az Egyesült Államokban és hazatértem, ezért kaphattam újra útlevelet. Azt hitték, jó elvtárs vagyok, de harmadszorra nem jöttem vissza” – elevenítette fel a múltat, majd hozzáfűzte: nem ment könnyen a döntés, hiszen a szocializmusban itt kellett hagynia a családját, barátait, nem tudva, mikor jöhet haza, ha hazajöhet egyáltalán.
„Tíz esztendővel később jöttem, a rendszerváltáskor. Hazajöttem és nem értettem semmit. Igaz, tavaly sem. Mindenki mindenféle politikusok nevét sorolta, akiket én egyáltalán nem ismerek – vallotta be. – Olyan, mint valami konspiráció. Németországban, ha az emberek politikáról beszélgetnek, nem személyeket emlegetnek, hanem tendenciákat, törekvéseket.”
Ha Magyarországon politikáról beszélünk, személyekről beszélünk.
A rendszerváltás után végleg hazaköltözhetett volna, azonban a családja az NSZK-ban élt, így évente egy-két alkalommal utazott csak ide.
„Egy családi válság vitt rá, hogy huzamosabb időre jöjjek Magyarországra, azaz haza” – fogalmazott, hozzátéve: Németországban sokszor észre sem vette, hogy magyarul beszélt, a barátai szóltak rá: a pincér nem értett egy szót sem.
KÖZÖS A FŐVÁROSOKBAN
Gyarmati István nem hagyományos módon fényképezte a V4-fővárosokat.
„Kigondoltam egy koncepciót, s addig fotóztam, ameddig meg nem valósult, tehát nem egyszerűen nekivágtam és fényképezgettem.”
Budapesten kezdte a munkát, és az itteni három hónapos tapasztalatait vitte tovább a másik három fővárosba. Valaki a képei láttán megállapította: olyanok, mintha egyetlen városban készültek volna.
„Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam” – árulta el, s azt is: pedig Buda, Pest és a Duna viszonya egészen egyedülálló.
„Három olyan városban éltem, amelyet folyó oszt két oldalra: Düsseldorfban, Frankfurtban és Budapesten.
Düsseldorf egyik felén, Oberkasselben kizárólag a nagyon gazdagok élnek, s minden a város másik oldalán történik. Frankfurt Zassenhaus részére ritkán megy át az ember, mivel néhány mozi kivételével nem igazán akad ott semmi.
Budapesten pedig állandóan járkálnak az emberek ide-oda a hidakon, a két oldal teljesen összefonódott” – állapította meg a fotográfus.
A KÉPZŐMŰVÉSZ
Gyarmati István nem kizárólag fotóművész, hanem festőművész is. Felmerül a kérdés: miként válik egy elméleti matematikusból képzőművész? Az érintett rövid válasza így hangzik:
„Nem tudom.”
Bővebben pedig egy sztorival szolgált:
„Marcel Duchamp, amikor már abbahagyta a festést és kizárólag sakkozott, éppen az egyetem körül sétálgatott, ahol tanított New Yorkban, s figyelmes lett egy diákra, aki eszeveszetten csépelt baltával egy fatönköt. Nézte, nézte, majd megkérdezte: »Ember, mit csinál maga?« A diák kissé zavaros tekintettel rápillantott és bevallotta: fogalma sincs. »Ez az, nagyon jó, csinálja csak tovább« – biztatta Duchamp.”
Gyarmati István sosem dolgozott matematikusként, annál inkább foglalkozott számítógépekkel, amit pedig nem tanítottak az egyetemen negyven évvel ezelőtt. A művészethez vezető útja kulcsállomásának tartja a berlini Zeitgeist című kiállítást, amelynek láttán így szólt magában: ezt én is tudom. Ezt követően körülbelül tíz esztendőn keresztül piros képeket festett zöld csíkokkal.
„Méghozzá úgy, hogy valaki elmesélt nekem valamit, én pedig megpróbáltam absztrakt képben rögzíteni. Olyasmi vállalkozás volt, mintha megpróbálnánk megválaszolni, milyen íze lehetett a mannának.”
A DIVATFOTÓS
A fényképezést divatfotósként kezdte. Mint mondta: a tárgyfotózás megismételhető, a riportkép nem. Gyorsan kell dönteni, cselekedni, ami tőle távol áll.
„A divatfotónál csak a világítás fél napot vesz igénybe, aztán jönnek a manökenek mindenféle igényeikkel. Olyan ez a tevékenység, mint a tésztagyúrás, addig kell csinálni, amíg jó nem lesz.” Manapság persze már sok mindent ki lehet javítani számítógépes retusálással.
Nem véletlenül említette a digitális utómunkát, lévén, a mai-napság ezzel foglalkozik.
„Ezt a munkát szeretem, más képein főleg, mert akkor mondhatom, hogy nem én, hanem ők rontották el, én pedig kijavítom.”
A városfényképezés ettől elég messze eső területnek tetszik…
VÁROSFÉNYKÉPÉSZ?
„Nem hagyományos városképek ezek a kötetben – magyarázta. – Jártam a városokban, megtaláltam, amit kerestem, lefotóztam, de ezzel nem volt vége, többször visszamentem, mert valami mindig hiányzott a képekről. Egyébként a felkérés előtti évben jártam New Yorkban, ahol készítettem egy fotót az Oculusról, a World Trade Center helyére épített metrómegállóról, bevásárlóközpontról. Olyan lett a felvétel, mint a németalföldi reneszánsz festmények, ahol a hatalmas templomfalak közt apró emberek láthatók, s inkább az épületek struktúrái uralják a képet. Hát, ezt igyekeztem továbbvinni a V4-fővárosok fényképein.”
