„Már soha nem tudom meg, hogy ki lehettem volna”

Kultúra
„Mindig megrendítő élmény hazajönni Kolozsvárra” – vallja Balla Zsófia, és vallomása hitelességét senkinek sem jutna eszébe megkérdőjelezni. A többek között Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett hetvenéves költő, író ugyanis élete első bő negyven esztendejét a kincses városban töltötte. 1993-ban költözött Budapestre és éli azóta kettős, Magyarország és Erdély fővárosa között ingázó életét. Ezért aztán mindkét „régió” irodalmi terméséből naprakész.

Ennek lehettek tanúi, akik beültek az idén tizedik felvonásához érkezett Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat keretében Mészáros Sándor író, irodalomtörténész, a Kalligram Kiadó igazgatója társaságában tartott beszélgetésre.

 

AZ ŐRÜLT MEGÜNNEPLÉSE

„Nagyon fontos otthon lennem Budapesten, aztán amikor ott vagyok, érzem, hogy vár a kolozsvári lakásom. Az ilyen alkalmak pedig azt jelentik, hogy a szülővárosom magához ölel, az élmény ellenére azonban az ember elgondolkodik: vajon az idő teszi mindezt, vagy sikerült valami olyasmit »elkövetni«, amiből ez következik?” – elmélkedett a költőnő, aki ez alkalommal mutatta be A darázs fészke című értekezőlíra-gyűjteményt felvonultató kötetét. 

Szülei zenére taníttatták. „Ráadásul – mondván, hegedűsként könnyebb lesz elhelyezkedni – négy év zongorázás után átírattak a hegedű szakra” – mesélte Balla Zsófia. Ez mindjárt érthetőbbé teszi a költőnő prózai írásaiban sűrűn felbukkanó „zenés betéteket” is. Ám bármennyire fontos volt és maradt életében a muzsika, nem lett zenész. Bölcsész szeretett volna lenni, az egyetem filozófia szakára való beiratkozása után nem sokkal azonban Románia kommunista diktátorának a felesége, Elena Ceauşescu utasítására egyetlen körtelefonnal megszüntették a szakot. Hogy végül mégis a zeneakadémián végzett, az nagymértékben édesanyja pragmatizmusának köszönhető. A mama érvei között ugyanis központi helyen szerepelt, hogy a kötelező kihelyezések korában zenei végzettséggel nagyobb eséllyel lehet Kolozsváron maradni. A lediplomázás után az ottani rádió zenei és irodalmi szerkesztőjeként dolgozott, egészen addig, míg egyszer felolvasással ünnepeltette meg a műsorban a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának évfordulóját.

„A szolgálatos éber elvtárs üvöltve kérte számon: mit képzelek, minden őrültnek megünnepeljük az évfordulóját? Mire azt válaszoltam: ha akadémiát alapít az őrült, akkor igen” – idézte fel a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájára mélységesen jellemző epizódot. Így rádiós pályafutása további tizenhárom esztendejére maradt a zene. 

 

SZEMBEFESZÜLÉS

„A sok szép élmény és tapasztalat ellenére úgy éreztem, az életem nem a megfelelő vágányon fut, hiszen én gyerekkorom óta írtam, s úgy éreztem, az irodalom az igazi énem. Tízéves koromban meghalt az édesapám, Balla Károly. Ennek következtében örökre »megszabadultam« a bélyegtől, miszerint a közismert író apa egyengeti az utamat.” A Bodor Pál által vezetett Gaál Gábor Irodalmi Körbe járt – később irányította is –: „Szerencsémre mindig nagyon jó párkák bogozgatták az életem fonalát.” Írói alkotásainak íve az 1968-ban megjelent, A dolgok emlékezete című verseskötettől máig húzódik. Elsősorban a költemények révén – de bábjáték és könyvszerkesztés hozzájárulásával is – Balla Zsófia a mai magyar irodalom egyik megkerülhetetlen személyisége.

A „kolozsváriság”, az első negyven év azonban egyetlen pillanatra sem tűnik el mellőle. „A mai fiataloknak – magyarországiaknak és külhoniaknak egyaránt – nehéz elmondani, hogy a vers és a vershelyzet nem volt mindig magától értetődő, hogy sokszor nem lehetett kimondani dolgokat. Amiről beszélni akartunk, ami feszítette az embert, ami megformálásra várt – párhuzamosan azzal, hogy minden induló nemzedék úgy érzi, most valami soha nem volt állapotot kell megmutatnia –, képes beszéd, szimbolikus nyelvezet kialakítására kényszerített.”

Gyűjteményes kötete nyomda alá rendezése során – mesélte – szembesült olyan, a korai verseiben fennmaradt, ki nem mondott kifejezésekkel, amelyeket vagy fel kell oldania, vagy át kell írnia, másképp ma már nem érthetők. „A korabeli olvasóközönség tagjainak a többsége természetesen értette, hogy mivel feszült akkoriban szembe az ember, de mivel a történelem tengere időközben kimosta a talpunk alól a homokot, ma már egyáltalán nem világos, miről is beszélek. A politikai-társadalmi, akár irodalmi kontextus eltűnését bizony néha megsínylik a művek. Keserves munka a szembenézés, mégis jó dolog szembesülni azzal, hogy anno ez így szólt és működött. Szembenézés nélkül viszont nem tarthatunk igényt arra, hogy érvényes művészetet hozzunk létre.”

 

KÖZPONT ÉS PERIFÉRIA 

Balla Zsófia szerint a kisebbségi lét előnyt és hátrányt egyaránt hordoz. Hátránya, hogy mindig valami ellenében él az ember, valaminek ellen kell szegülnie. Hiszen meg kell akadályoznia, hogy a kultúráját, nyelvét, múltját, emberi kapcsolatait, épületeit ne tegye tönkre egy homogenizáló, másfajta szabványok alapján szerveződő más kultúra, amely agresszív vagy passzív módon, de mindenképpen asszimilációra törekszik. A folyamatos ellenszegülés azonban az alkotó energiák és az idő nagy részét is leköti, közben meg elveszik annak a lehetősége, aminek a megfogalmazása így áll a negyvenhat évesen elhunyt kolozsvári filozófus, Bretter György sírkövén: „Már soha nem tudom meg, hogy ki lehettem volna.” Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfeledkezni az előny lehetőségéről – tartja a költőnő. Azzal ugyanis, hogy egy többszínű, többnyelvű kultúrában élünk, egy másik nyelv, hanghordozás, nyelvtan szempontjából is magára tekinthet az ember, külső nézőpontokat kap önmagához. Márpedig a sokféleség hatalmas előny az egynyelvű, monolitikus kultúrákkal szemben, mint amilyen a magyarországi is.

„Életem első negyven évét különböző diktatúrákban éltem le, leszámítva egy rövid, publikációs szempontból is lazább periódust. A többi szinte folyamatos rejtőzködésre késztetett, ami inkább ironikus volt, mint humoros. Magyarországra költözésem után minden egészen más hagyományrendszerbe, beszédmódba, világba költözött, holott a nyelv nem változott. És amelyben sokáig egyáltalán nem biztos, hogy megértik, így aztán az embernek megint szüksége lesz a humorára, de már sokkal nyíltabb, kevésbé kódolt nyelven kell megszólalnia.”

A Székelyföld című havilapban megjelent, A vers hazája című esszéjét a folyóirat vitairatként megküldte tíz, elsősorban magyarországi kritikusnak. A mű egyik fontos állítása, hogy a magyar kultúra ma már nem asszimilálja a határon túli kultúrákat. Régebben ez volt a helyzet, hiszen például a horvát anyanyelvű Zrínyit az egyik legnagyobb magyar költőként tartjuk számon. „Mára viszont kialakult egy központ-periféria viszony; bizonyos magyarországi fórumok némi fölényességgel tekintenek mindarra, ami a határon kívül történik. A hozzászólások között volt egy rendkívül befolyásos kritikus, egyetemi tanár, folyóirat-szerkesztőé is, aki azt mondta: igazából soha nem tudott mit kezdeni az erdélyi irodalommal, Tamási Áronnal sem, senkivel sem. Nagyon súlyosnak tartom a dolgot, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy hiányzik az elszánás a megértésre, egyben pedig lemondás – meg sem próbálja megérteni azt a világot. Nekünk, erdélyieknek viszont mindig volt életidőnk a budapesti irodalmi élet fontos könyveire.”