– Egy esztendeje művészeti vezetője a Magyar Állami Népi Együttesnek, ahol közel két évtizede muzsikál.
– Végigjártam a ranglétrát. Úgy kezdődött, hogy közgázos hallgatóként bekopogtattam az igazgatóhoz, Serfőző Sándorhoz, mondván: itt szeretnék muzsikálni. Ő fölvilágosított, hogy híres zenészdinasztiák sarjai állnak sorba. Erre én bejelentettem: úgyis egyetemista vagyok, egy évig ingyen dolgozom majd, s ha egy esztendő után úgy tartják, hogy nem felelek meg, akkor szedem a sátorfámat.
– Nem kellett szednie…
– 1999 óta voltam második hegedűs, első hegedűs, prímás. Most, művészeti vezetőként kicsit kevesebb idő jut a hegedülésre.
– Átállt a túloldalra?
– Nem, nem, odatartozom én a tánckarba meg a zenekarba. Néha adódnak olyan szituációk, amikor határozottnak kell lennem. De hát hivatásos együttes vagyunk, az ország hírnevét visszük a nagyvilágba, nem mindegy, milyen hírét.
– Néptánc, népviselet, népzene egy olyan korban, amikor világzene szól a tévékből, rádiókból. Nem múzeumba való a népzene?
– Akkor az ember is múzeumba való. Mi nem ugyanazok a földművelők vagyunk, akik először mulattak erre a muzsikára. Hiába csűrik-csavarják a népzenét világzenévé, amiről ma sem tudjuk, mi is az pontosan. Amikor én bárhol leültem valakinek muzsikálni, akkor ott mindig megmozdult valami a hallgatóban. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy mi, de valami őszintét érzett a muzsikában. Rengeteget utazom, tapasztalataim szerint a népzene a reneszánszát éli.
– A Kárpát-medencében vagy az egész világon?
– Világszerte. Kárpátaljai falusi gyerekként álmomban sem gondoltam volna, hogy Uruguayban, egy erdő közepén kétszáz magyar fiatalnak tanítok majd népzenét. Kétévente rendeznek Dél-Amerikában magyar néptánctalálkozót. Tájegységre bontva ismerik a táncokat, a zenéket s varrnak viseleteket. De ugyanez a helyzet Észak-Amerikában és Ausztráliában is.
– Mi ennek az oka?
– Közel húsz éve művészeti iskolákban, egyetemeken tanítják a népzenét, a Zeneakadémián népzene szak működik.
– Úgy egy évtizede mindössze…
– Bartók és Kodály országában kezdtek el a legkésőbb népzenét tanítani egyetemi szinten a környező államok közül. De legalább elkezdődött, és innen van előre. A magas művészet mindig is egy kicsit távolról nézett a népzenészekre. Az elmúlt években megindult a közeledés. Kelemen Barnabás hegedűművésszel szoktunk közösen fellépni. Kötőszövet a gyermeke, aki muzsikál az édesapjával, utána elhúz velem egy rábaközi nótát. A saját gyereke mindenki számára komoly tanulság.
– És ott a Fölszállott a páva…
– És ott a Fölszállott a páva. Nagyon kevés helyen jártam mostanában, ahol ne jött volna oda valaki, megveregetve a vállam, hogy mennyire szereti az egész család a műsort. No és sokfelé utazunk, az óvodai gyerekjátszóktól a szatmárcsekei falunapon át a szamoskéri disznótorig, vagy a Müpától valamelyik nagy New York-i koncertteremig. Jó érzés, amikor bármerre járunk, megölelnek azért, amit csinálunk. Legutóbb a Szalonna és Bandájával Kalocsán táncházaztunk, ahol kiderült: mivel ismertek bennünket, nagyon sokan eljöttek, és attól kezdve járni is fognak, mert ráéreztek a bulira.
– Ez már visszatanítás?
– Igen. Megesik, hogy huszon-, harmincéves srácot, aki Magyarországon tanulta meg valamelyik erdélyi falu táncát, visszahívják Erdélybe tanítani.
– Kárpátalján is hasonló a helyzet?
– Évtizedekig szégyenkezve válaszoltam, ha megkérdezték: van-e táncházmozgalom Kárpátalján? Mivel mi is eljöttünk a családommal, meg még sokan. Igaz, sosem hagytuk ott a szűkebb hazát, de rendszeres táncház alig akadt. Végül összegyűjtöttem vagy kétszáz embert, s nekifogtunk. Azóta, ötödik éve már hat-hét új zenekar alakult, amelyek Rahótól Ungvárig nyolc-kilenc táncházat tartanak.
– Nem borzolja ez az ukránok kedélyét?
– Nem. Ukrán, ruszin, román, magyar egyaránt belekapaszkodik a kultúrába, ha azt érzi, hogy valami értelmeset adhat tovább a gyermekének. A gyereken keresztül a nulláról fel lehet építeni mindent.
– Mondja ezt, miközben a globális és píszívilágban a gyerek majd eldönti a saját nemét, a család pedig egyáltalán nem számít értéknek.
– Az zsákutca. Nem akarok senkit kioktatni, mindenki mutassa meg a saját családjában, mi az érték. A szülőnek felelőssége van abban, hogy a gyereke végigcsinálja, amibe belekezdett, például a zenetanulást, hogy ne adja fel idő előtt. Felül kell emelkedni a dolgokon, másképp nem jutunk tovább, ha mindenkinek csak meghallgatjuk a véleményét, soha nem lépünk előbbre. Kell egy vezető. Mindenhol. A zenekarnak is kell egy vezető, a családnak családfő.
– Kultúrával, művészettel lehet hatni az ukrán politikusok szívére?
– Az elmúlt években számtalanszor muzsikáltam a kijevi zeneakadémián vagy Lembergben. Ők hozták a saját ukrán bandájukat, én hoztam a kárpátaljai ruszinokat, románokat, magyarokat. A kultuszminiszterük döbbenten szembesült azzal, milyen gazdag népi kultúrával rendelkezik a saját hazája. Ilyenekkel lehet ráeszméltetni őket, hogy a magyarok nem háborúzni akarnak, hanem megélni a saját földjükön.
– Sajnos egyre kevesebben.
– Papírforma szerint 150 ezren, de idényben senki sincs otthon, mindenki dolgozik Magyarországon vagy Oroszországban, Csehországban, a legtöbben építkezéseken. Konganak a falvak, a férfiak mind külföldön vannak, mert otthon nincs munka.
– Mennyien válnak végleg elvándorlókká?
– Mindenki tart egy szálat, próbálnak maradni. Kellene működő egészségügy, járható utak, hogy a határon ne kelljen hosszú órákat várakozni.
– Magyar állampolgársággal, uniós állampolgárként nem gyorsabb az átkelés?
– Nem. Öt-hat óra.
– Egyáltalán szabad bevallani a magyar állampolgárságot?
– Hivatalosan valaki vagy ukrán vagy magyar állampolgár. Ezért senki sem vallja be a magyart. Nincs alapszerződés a két ország között. Így nem is veszik el az állampolgárságot, mint Szlovákiában.
– Amely uniós tagország…
– Hát igen, vannak szemráncolós történetek. Szüleim a mai napig hazajárnak, tanítanak otthon, Péterfalván meg a beregszászi főiskolán. Nagyszüleim kisnemesek, kulákok voltak Visken, ezért kirándultatták őket a Gulagra. Édesapám már tanult, Kijevben zeneakadémiát végzett, karnagyként dolgozott az ottani operában. Onnan tért haza Kárpátaljára, mert úgy gondolta, a magyarságot kell nevelni, és édesanyámmal mint szolfézstanárral belevágtak. Apu zeneiskola-igazgató volt, táncegyüttest működtettek, népzenét kutattak. Ebbe nőttem bele. Mégis, amikor a pályaválasztáshoz értem, édesapám azt mondta: legyen egy rendes szakmád is. Ezért végeztem el a közgazdasági egyetemet, de mikor utána befejeztem a Zeneakadémiát, láttam a szemükön, hogy boldogok, amiért visszatértem a muzsikáláshoz. névjegy 38 éves, a kárpátaljai Visken született Tizennégy évesen került Magyarországra, a Debreceni Református Kollégium diákjaként folytatta népzenegyűjtő munkáját A közgazdasági egyetem után a Nyíregyházi Főiskola ének-zene-népzene szakán szerzett tanári diplomát, 2007-ben A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, 2012-ben vehette át a diplomáját népi vonóstanári szakon Prima Primissima közönségdíjas, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetettje, Liszt Ferenc-díjas
Borítófotó: Fűrjes Viktória
