Az volt ám a jó világ, mondom én, és jól mondom. Az életnek még volt módja, a természet ölelő társa volt az embernek, és így az közelebb érezhette magát Istenhez.
És mert Isten előtt nem volt mit szégyellnie, levetette gönceit, ruha nélkül táncolt és fürdőzött, és ha úgy érezte, kicsit odébb derülhet rá az üdvösség – mások szerint a megvilágosodás –, pakolt és utazott Indiába, mint Baktay Ervin vagy Brunner Erzsébet. Volt olyan is, aki itt született, és innen ment haza, s lett a legnagyobb indiai festő, mint a szik herceg félig magyar lánya, Amrita Sérgil. Megint mások észak felé indultak, mint a gödöllői művésztelep alapítói: Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Remsey Jenő, és olyan is volt, aki a Galilei-körből startolt, s lett tagja egy kommunának, majd barátja Prohászka Ottokárnak, mint Dienes Valéria.
De nem tartalomjegyzéket akarok papírra vetni, csupán jelezni: a Műcsarnokban nyílt egy kiállítás az életreform-mozgalmakról. Ott jártam, s ezt írtam a vendégkönyvbe: „Micsoda élet lehetett volna nálunk, ha nincs Trianon. Egy sorban voltunk Európa nagy népeivel ebben is.”
Ez a bevezetés, következik a tárgyalás.
Volt a tizenkilencedik század végén egy pesti kávéházban – a Báthoryban, amely később Baross lett – egy társaság, úgy is mondhatnám, ott szerveződött egy Balszélfogó nevű csapat.
Szellemi gyülekezet több helyen is volt, ilyen szándékú sehol. Sorolom a résztvevőit: Kosztolányi Dezső, Fülep Lajos, Hevesi Sándor, Csáth Géza, Gulácsy
Lajos, Kós Károly, Cholnoky Viktor, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kernstock Károly, Rippl-Rónai József – csinos névsor. Az urak azért jöttek össze, hogy változtassanak az életmódjukon. Kialakítsanak valami mást, amit azzal kell kezdeni, hogy maguk változnak.
Volt irodalmi szalon, amilyen a Wohl nővéreké, amelybe Justh Zsigmond, az okkult tudományok terjesztője járt, és tőle tanult teozófiát báró Mednyánszky, a festő. Jött Erdélyből Bicsérdy, és kidobolta, rossz kosztokkal ne mérgezzétek magatokat!
A kiállítás legkeményebb munkával létrehozott részének azt a falat láttam, amelyen látni, ki melyik társaság tagja volt. Kár, hogy a hatalmas tábla felső része a magasság miatt nem olvasható. Nézzük inkább, ami látható, tapintható és gyönyörködtető, bár ezekből annyi van, hogy kénytelen voltam egyetlen emberen keresztül bemutatni azt, ami után ma okkal sóhajtozunk.
Gustav Gräser, a kétméteres, brassói születésű szász lesz a mi emberünk. Elfogult vagyok vele szemben. Nemcsak azért, de amit ő hozott létre társaival, annak e túlhajszolt világban is van nyoma.
Ez a Monte Verita, a svájci Ascona fölötti Igazság hegye. Ott létesült egy olyan kolónia, ahol minden másként volt. Ahová özönlöttek a félresiklottak, a reménytelenek, a gyógyulni vágyók. Volt-e még és van-e olyan helye a világnak, ahol – mint Szittya Emil, a kolónia alighanem egyetlen magyar lakója írja – a XX. század elején ugyanúgy helyet kapott az anarchizmus atyja, Kropotkin herceg és Adenauer, aki szövetségi kancellár lesz Németországban.
Hogy mekkora vonzása volt e helynek, bizonyítja a Nobel-díjas író, Hermann Hesse. Junggal próbálkozott előbb, de tanácsai nem hoztak gyógyulást. Elérte az alkotói válság, válófélben volt gyermekei anyjától. Mit tegyen? Feltarisznyázta magát, irány Ascona. Gräser meghívta az Arcegno erdő kolóniától távoli barlangjába, és mindentől elszigetelve járták az Alpok hegyeit. Beszélgettek, és ezek olyan erős hatással voltak az íróra, hogy az az idő érlelte meg benne legjobb regényét, a Demiant.
Gräser maradt, de mert pacifista, a háború ellen prédikált. 1914-ben letartóztatták, halálra ítélték. Lefogói szerint azonban nincs ki a négy kereke, átvitték a bolondokházába, majd három nap után kiengedték. De nem tétlenkedett sehol: lefordította Lao-ce Tao te kingjét és vándor-Szókratészként folytatta utcai beszédeit. (Dan Millman könyvében, A békés harcos útjában, amelyből jó film készült, tanítómesterét a főhős szintén Szókratésznek hívja – a hasonló habitus miatt.)
A két háború között se jött rá jó világ. Ekhós szekerével két lóval és feleségének öt gyerekével járta Németországot, de a náciknak csípte a szemét. A nyilvános beszéd nem munka, ezért bedugták az egyik koncentrációs táborba mint munkakerülőt.
A második világháborúban verseit a müncheni városháza erkélyéről a Marienplatz felett szórta az utcára, máskor meg az angol park fáinak ágaira tűzte ki őket. Épp hatvan éve, 1958. október 27-én halt meg koldusszegényen.
Ideje vidámabb mezőkön kószálni.
Szerencsére nálunk is megmaradt valami azokból az időkből. Kőből a zebegényi katolikus templom maradt meg, Kós Károly munkája, de minthogy a templombelső Körösfői-Kriesch Aladárt dicséri, induljunk el oda, ahonnan a festő Zebegénybe érkezett, Gödöllőre. Ott alapított művésztelepet barátjával, Nagy Sándorral. A legmostohább sorsú művésztelep lett, mégis talán a legboldogabb. Hiába tolták bele Nagybánya árnyékába, hogy az vegye észre csak, aki odamegy, s látja, ezek nem festeni gyűltek össze, hanem munkát adni a parasztlányoknak – már 1903-ban sem volt nagyon munkájuk.
Azzal kezdték, hogy építettek egy szövőműhelyt. Megtanították őket szőni, és még valamire, ami maradandóbb. Hogyan kell élni. Mást hirdettek, mint szerte Európában. Hogy ami Gödöllőn történt, innen való, s a nemzetet próbálta gazdagítani.
Hogy gazdagítani lehessen, egészségesnek kell lenni, a testnek és a léleknek egyformán. Amikor meglátogatta őket a finn festő, Gallen-Kallela, és látta, hogy télen ki se dugják az orrukat, síléceket küldött. Attól fogva úgy köszöntek egymásnak, hogy „Suomi!” A lányokat megtanították szépen enni, úgy öltözni, hogy jó legyen a maguk készítette ruhában, cipőben járni. Vitték őket koncertre, megtanították nekik, milyen az egészséges étkezés. A helyiek hülyének nézték őket. Nem bánták. Vallották, hogy az életet művészi módra kell élni.
Jött az első világháború, és tönkretett mindent. Hogy kik és mit akartak előtte, hogy mennyi nagyszerű asszony és férfi indult el remek célok felé, ezt mutatja be a Műcsarnok kiállítása remek festményekkel gazdagítva. Nézzék, lássák, élmény!
