A történet főhősét, Gyulát 1948-ban telepítették ki családjával magyarságuk miatt a Felvidékről a svábok lakta baranyai Szentlászlóra. Itt a forradalomig idegenként tekintettek rájuk, majd a röpke dicsőséget újabb tragédiák követték: Gyula feleségét a szovjetek agyonlőtték, gyermekeit intézetbe hurcolták.
Amíg találkozónkra igyekeztem, az motoszkált bennem, vajon miért monodrámát írt a szerző. E műfajban ritkán alkotnak íróink, s a művek még annál is ritkábban kerülnek színpadra – nem mintha amúgy többszereplős kortárs drámáktól hemzsegne teátrumaink repertoárja. Aztán megláttam Gábor összetéveszthetetlen alakját: talpig feketében, fején az elmaradhatatlan, széles karimájú bőrkalapjával, szerény és barátságos mosolyával, amelyben ott rejtőzik némi szomorúság, amiért a folytonos fogyókúra nem produkál látványos eredményt.
„Nem sikerült regénynek megírnom” – ezzel magyarázta műfajválasztását, megtoldva azzal: a színház mindig is közel állt hozzá.
Ennyivel nem értem be, lévén a próza s a dráma nagyon különbözik egymástól, így, miközben helyet foglaltunk a presszó teraszán, nekiszegeztem a kérdést: miért nem sikerült megírnia a tervezett regényt?
„Egykori irodalmi szerkesztőként éreztem, nem adnák ki – felelte őszintén. – Persze nem kizárt, hogy egyszer még regény lesz a történetből, például levélregény, kibővítve a levelezési részeket.”
A történet mondhatni hátborzongató, főleg azért, mert nem teljesen a szerző képzelete szülte. Mint megtudtam, családi drámaként járt nemzedékről nemzedékre a famíliában, amelyet a Beneš-féle dekrétumok parancsa az elsők között telepített ki felvidéki falujukból az akkori Somogy, ma Baranya megyei Szentlászlóra.
„Mindig tudtuk, hogy édesanyám részéről fehérlábú cigányok vagyunk…”
„Életemben nem hallottam ezt a kifejezést” – vetettem közbe.
Gábor szerint azért nem, mivel akikre mondták, szégyellték a jelzőt.
„Már érkezésükkor így fogadták őket. De más nevük is volt. Anyámat a tanító úgy hívta ki a táblához: gyere ki, semagyar. Anyám persze nem ment ki, meg is buktatták. Az új tanítónak köszönhetően végezte el az iskolát” – elevenítette fel a szégyenletes történetet a szerző.
Az ötvenhatos forradalom hozott gyökeres változást életükben. Gábor elárulta: innentől kiszínezte a valóságot.
„Az eseményeket, például, hogy valakinek megölték a feleségét, szintén a valóságból merítettem, de másokkal esett meg. Egy író nem kizárólag a saját élményeit dolgozza fel” – magyarázta.
Főhőse, nagyapja a valóságban 1983-ban elhunyt, így nem indulhatott az első szabad választásokon, miként történik a monodrámában, ám Gábor feloldásként olyan életpályát rajzolt meg, amelyet befuthatott volna, ezzel méltó helyre emelve regénybeli alakját.
A Magyarországra telepített ággal gyökeresen ellentétes utat járt be a kint maradt családrész. Gyula testvére, Mariska szlováknak vallotta magát, a téeszesítést követően szövetkezeti elnök lett, majd 1968 után földművelésügyi államtitkár.
„Ez a vonal nem kitalált, hanem valóság. Fiát a szlovák maffia tette el láb alól, férje elhagyta. Ezzel állítottam szembe kontrasztként nagyapám rendszerváltás után felemelkedő sorsát” – mesélte az író, aki hangsúlyozta, hogy semmiféle ellenérzést nem táplál a szlovákok vagy a kint maradt magyarok iránt. Miként könyve Toót-Holló Tamás jegyezte utószavában is olvasható: úgy tartja, a szülőföld megtartása miatt vallották magukat szlováknak.
Parcsami Gábor eddigi életművének vékony kötetek adják lenyomatát. Mivel költőnek indult, első könyveinek terjedelme magyarázatot nyer. Mint a legtöbb ifjú poéta, ő maga szintén tizennégy esztendős korában fogott tollforgatásba.
„Beküldtem egy verset a Kisalföldbe, s kisvártatva behívott a szerkesztő, mondván: tetszik neki. Ettől fogva hetente adtam le kéziratot. Négy-öt évet vártam, mire lehozták az első versemet” – idézte a kezdeteket.
Egyik mestere, Pátkai Tivadar tanácsolta, hogy írjon mindennap, ez a legjobb gyakorlás. Megfogadta, ezért vált újságíróvá. Fiatalkori példaképei közt szerepelt Villon, természetesen Faludy-fordításban. Visszakanyarodva alkotásai rövid terjedelmére, megosztott velem egy történetet. A nyolcvanas évek végén publikált egysorosa – „Ebbe az országba több bánat nem fér, mert leszakad a füle” – terjedelmes költeménynek indult, majd a túlírt, fellengzős részeket kihúzta. Mondhatni ez a munkamódszere, hiszen a Fehérlábú cigányok tíz év munkája. Most úgy érzi, minden egyes szó letisztult, nincsen felesleg a szövegben.
Nem meglepő hát, hogy kedvence a glossza, amely ugye nem szószátyár műfaj, ebben tudja leginkább kifejezni magát. S ki is fejezte számos napilapnál, mint például az Új Magyarországnál, a Pesti Hírlapnál, a Napi Magyarországnál. Észrevehető: e lapok mindegyike polgári szellemiségű.
„Bencésekhez jártam, és otthon sem azt hallottam, hogy a kommunisták szenzációs emberek lennének.”
Nyilván nem lehetett könnyű érvényesülnie egy liberális holdudvar uralta irodalmi életben. Szerencséjére polgári szellemiségű folyóiratok szintén napvilágot láttak, ahol jól fogadták a kéziratait. A mai helyzettel kapcsolatban megjegyezte: egyre több jobboldali szellemiséget képviselő író jut kötethez.
– Mivel írsz?
– Kézzel.
– És újságot?
– Géppel.
– Miért?
– Tisztelem a papírt.
– Töltőtollal írsz?
– Természetesen.
A Jé, lefogytam! című készülő vígjátékát természetesen kézzel veti papírra. Ismét színdarab, ismét családtörténet, ismét saját élmények.
„Rá szoktam állni én is a mérlegre” – magyarázta témaválasztását.
Kézzel írt prózát is tervez. A mű vélhetőleg megosztja majd olvasóit. Főhőse az a dr. Benedek László pszichiáter (József Attila egyik kezelőorvosa) lesz, akiről úgy tartják, Horthyval ápolt barátságának köszönhetően nevezték ki a Balassa utcai Elme- és Ideggyógyászati Klinika élére, s akit eugenikai kutatásai okán fasisztának bélyegeztek.
A Fehérlábú cigányokat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatta. Szerkesztette Pósa Zoltán, a borítót Párkányi Raab Péter tervezte.