Kik azok a fehérlábú cigányok?

A máig érvényben lévő Beneš-dekrétumok legsúlyosabbika, az 1945. augusztus 2-án életbe lépett rendelet okozta sorstragédiákra emlékeztet Parcsami Gábor most megjelent, Fehérlábú cigányok című monodrámája.

A történet főhősét, Gyulát 1948-ban telepítették ki családjával magyarságuk miatt a Felvidékről a svábok lakta baranyai Szentlászlóra. Itt a forradalomig idegenként tekintettek rájuk, majd a röpke dicsőséget újabb tragédiák követték: Gyula feleségét a szovjetek agyonlőtték, gyermekeit intézetbe hurcolták.

Amíg találkozónkra igyekeztem, az motoszkált bennem, vajon miért monodrámát írt a szerző. E műfajban ritkán alkotnak íróink, s a művek még annál is ritkábban kerülnek színpadra – nem mintha amúgy többszereplős kortárs drámáktól hemzsegne teátrumaink repertoárja. Aztán megláttam Gábor összetéveszthetetlen alakját: talpig feketében, fején az elmaradhatatlan, széles karimájú bőrkalapjával, szerény és barátságos mosolyával, amelyben ott rejtőzik némi szomorúság, amiért a folytonos fogyókúra nem produkál látványos eredményt.

„Nem sikerült regénynek megírnom” – ezzel magyarázta műfajválasztását, megtoldva azzal: a színház mindig is közel állt hozzá.

Ennyivel nem értem be, lévén a próza s a dráma nagyon különbözik egymástól, így, miközben helyet foglaltunk a presszó teraszán, nekiszegeztem a kérdést: miért nem sikerült megírnia a tervezett regényt?

„Egykori irodalmi szerkesztőként éreztem, nem adnák ki – felelte őszintén. – Persze nem kizárt, hogy egyszer még regény lesz a történetből, például levélregény, kibővítve a levelezési részeket.”

A történet mondhatni hátborzongató, főleg azért, mert nem teljesen a szerző képzelete szülte. Mint megtudtam, családi drámaként járt nemzedékről nemzedékre a famíliában, amelyet a Beneš-féle dekrétumok parancsa az elsők között telepített ki felvidéki falujukból az akkori Somogy, ma Baranya megyei Szentlászlóra.

„Mindig tudtuk, hogy édesanyám részéről fehérlábú cigányok vagyunk…”

„Életemben nem hallottam ezt a kifejezést” – vetettem közbe.

Gábor szerint azért nem, mivel akikre mondták, szégyellték a jelzőt.

„Már érkezésükkor így fogadták őket. De más nevük is volt. Anyámat a tanító úgy hívta ki a táblához: gyere ki, semagyar. Anyám persze nem ment ki, meg is buktatták. Az új tanítónak köszönhetően végezte el az iskolát” – elevenítette fel a szégyenletes történetet a szerző.

Az ötvenhatos forradalom hozott gyökeres változást életükben. Gábor elárulta: innentől kiszínezte a valóságot.

„Az eseményeket, például, hogy valakinek megölték a feleségét, szintén a valóságból merítettem, de másokkal esett meg. Egy író nem kizárólag a saját élményeit dolgozza fel” – magyarázta.

Főhőse, nagyapja a valóságban 1983-ban elhunyt, így nem indulhatott az első szabad választásokon, miként történik a monodrámában, ám Gábor feloldásként olyan életpályát rajzolt meg, amelyet befuthatott volna, ezzel méltó helyre emelve regénybeli alakját.

A Magyarországra telepített ággal gyökeresen ellentétes utat járt be a kint maradt családrész. Gyula testvére, Mariska szlováknak vallotta magát, a téeszesítést követően szövetkezeti elnök lett, majd 1968 után földművelésügyi államtitkár.

„Ez a vonal nem kitalált, hanem valóság. Fiát a szlovák maffia tette el láb alól, férje elhagyta. Ezzel állítottam szembe kontrasztként nagyapám rendszerváltás után felemelkedő sorsát” – mesélte az író, aki hangsúlyozta, hogy semmiféle ellenérzést nem táplál a szlovákok vagy a kint maradt magyarok iránt. Miként könyve Toót-Holló Tamás jegyezte utószavában is olvasható: úgy tartja, a szülőföld megtartása miatt vallották magukat szlováknak.

Parcsami Gábor eddigi életművének vékony kötetek adják lenyomatát. Mivel költőnek indult, első könyveinek terjedelme magyarázatot nyer. Mint a legtöbb ifjú poéta, ő maga szintén tizennégy esztendős korában fogott tollforgatásba.

„Beküldtem egy verset a Kisalföldbe, s kisvártatva behívott a szerkesztő, mondván: tetszik neki. Ettől fogva hetente adtam le kéziratot. Négy-öt évet vártam, mire lehozták az első versemet” – idézte a kezdeteket.

Egyik mestere, Pátkai Tivadar tanácsolta, hogy írjon mindennap, ez a legjobb gyakorlás. Megfogadta, ezért vált újságíróvá. Fiatalkori példaképei közt szerepelt Villon, természetesen Faludy-fordításban. Visszakanyarodva alkotásai rövid terjedelmére, megosztott velem egy történetet. A nyolcvanas évek végén publikált egysorosa – „Ebbe az országba több bánat nem fér, mert leszakad a füle” – terjedelmes költeménynek indult, majd a túlírt, fellengzős részeket kihúzta. Mondhatni ez a munkamódszere, hiszen a Fehérlábú cigányok tíz év munkája. Most úgy érzi, minden egyes szó letisztult, nincsen felesleg a szövegben.

Nem meglepő hát, hogy kedvence a glossza, amely ugye nem szószátyár műfaj, ebben tudja leginkább kifejezni magát. S ki is fejezte számos napilapnál, mint például az Új Magyarországnál, a Pesti Hírlapnál, a Napi Magyarországnál. Észrevehető: e lapok mindegyike polgári szellemiségű.

„Bencésekhez jártam, és otthon sem azt hallottam, hogy a kommunisták szenzációs emberek lennének.”

Nyilván nem lehetett könnyű érvényesülnie egy liberális holdudvar uralta irodalmi életben. Szerencséjére polgári szellemiségű folyóiratok szintén napvilágot láttak, ahol jól fogadták a kéziratait. A mai helyzettel kapcsolatban megjegyezte: egyre több jobboldali szellemiséget képviselő író jut kötethez.

– Mivel írsz?

– Kézzel.

– És újságot?

– Géppel.

– Miért?

– Tisztelem a papírt.

– Töltőtollal írsz?

– Természetesen.

A Jé, lefogytam! című készülő vígjátékát természetesen kézzel veti papírra. Ismét színdarab, ismét családtörténet, ismét saját élmények.

„Rá szoktam állni én is a mérlegre” – magyarázta témaválasztását.

Kézzel írt prózát is tervez. A mű vélhetőleg megosztja majd olvasóit. Főhőse az a dr. Benedek László pszichiáter (József Attila egyik kezelőorvosa) lesz, akiről úgy tartják, Horthyval ápolt barátságának köszönhetően nevezték ki a Balassa utcai Elme- és Ideggyógyászati Klinika élére, s akit eugenikai kutatásai okán fasisztának bélyegeztek.

A Fehérlábú cigányokat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatta. Szerkesztette Pósa Zoltán, a borítót Párkányi Raab Péter tervezte.

 

 

Ezek is érdekelhetnek

További híreink