Schmidt Mária új kötete
Eleinte ez a természetes és szerves demokratikus fejlődés része volt. Később a politikai szükségszerűség és a jövővel való kezdeti, idealista viszony átláthatatlan kakofóniává alakította. A vakmerően-szélsőségesen romantikustól – amely a történelmet a kudarcok, a bűnök és a sérelmek satujába fogva kínozta, bénította szektatagjait – a korábbi, szocialista berendezkedés tanításainak újrakonstruálásán át egészen a liberális demokrácia, „a történelem vége” vakhitű szektája beavatottjainak a világképéig mindenféle értelmezés fellelhető volt a kor lövészárkaiban. Ezek azonban nem vezettek sehová, csak az önfeladásnak, az öngyarmatosításnak nyitottak teret, nem fogalmaztak meg semmi valóban és sajátságosan „magyart”. Jean Baudrillard francia filozófus Philippe Petit-vel közös interjúkötetében elmondja: Kelet- és Közép-Európa történelme hosszú időre „megdermedt, és most, hogy felolvadt, más arccal jelenik meg előttünk”. Ez korai, optimista kijelentésnek bizonyult, mert történelmünk – más, „emberibb” kifejezéssel, ahogyan az egyén meg tudja élni: a „múltunk”, „történetünk” – továbbra is feltáratlan, a személyes viszonyosságokat, az érzeteket, a családi élményeinket részleges bizonytalanság veszi körül. Sokáig az emlékeinkben sem lehettünk bizonyosak. „Mi”, kelet- és közép-európaiak, akik a saját bőrünkön tapasztaltuk meg ezt a történelem és múlt nélküli állapotot, nem látjuk még tisztán annak az arcnak a vonásait, amelyről Baudrillard beszélt. A tegnap problémái ma is jelen vannak. Sokáig úgy tűnt, nem tudjuk megoldani őket, és nincs eszközünk arra, hogy helyet csináljunk az új eseményeknek.
Schmidt Mária esszéje, az Új világ született – 1918–1923 az áttörésre tesz kísérletet, a cselekvéshez próbál eszközzé válni. A szerző a gyarmattartóvilág, a klasszikus gyarmattartó birodalmak apokalipszisében, az első totális háborúban, az egész, nehézségekkel, tévedésekkel és helyrehozhatatlan bűnökkel terhelt huszadik században Magyarország múltját és jövőjét egyetlen leitmotivhoz viszonyítja. Ez pedig a szuverenitás imperativusa. A szuverenitás mint a politikai erkölcs spiritus rectora – csak ez lehet a felelős kormányzat kiindulópontja és beteljesülése. Az esszében a szuverenitás ugyanakkor nem a lázadás programja, hanem a világ rendje. Nem pusztán egy politikai szubkultúra szellemi teljesítménye ez a felépítmény, mert Schmidt Mária a kétharmados kormányzás konszenzusos tapasztalatait helyezi történelmi mélységbe, végső célja pedig a helyes politikai cselekvés megfogalmazása a mindenkori vezető elit számára. A függetlenség, az önrendelkezés, a szuverenitás biztosítja a nemzet létezését, ami egyáltalán nem egy elvont, romantikus idea, véletlenül sem egy szélsőjobboldali utópia, hanem a felelősségvállalás lehetősége. Ha ennek a terhét elengedjük, senki sem fog felelni értünk, használni fognak, mert a magyar nemzet erkölcsi és szellemi integritásáért önmaga felel, megtartása és egészséges fejlődése senki másnak nem érdeke. Gyengének lenni és eljátszani függetlenségünket – bármilyen külső érdekkel szemben – bűn, amely büntetést von maga után, és a büntetés minden esetben a következő nemzedékek életét nyomorítja meg, egészen addig, amíg azok nagy (vér)áldozatok árán vissza nem szerzik a szabadságukat. Ezért ez az egész évszázadot átfogó esszé valójában nem más, mint kiáltvány a történelmünkért, valamint felemelt szó a jövőnkért, az önállóságért. Ettől lesz és marad zsigeri, valóságos ez a mű ma és a jövőben is, mert szabadságunk nagy drámájának a történetét beszéli el.
