A Zeneakadémia melletti kávézó teraszán ülve Barnabás elmélázik: „Az egész társaság itt ebédel, vacsorázik a próbák, kurzusok, koncertek közben és után. Azon gondolkodtam, hogyan lehet megfogalmazni, hogy lehet kifejezni azt a bőrünkön is érezhető vibrációt, hangulatot, ami akkor van, amikor itt vannak ezek az emberek körülöttünk, és ezt más is érzi-e. Amikor itt ülnek a zseniális magyar és külföldi művészek, színészek, mindenféle hangszeresek és énekesek, zeneszerzők, karmesterek, különféle korosztályok képviselői, érzik-e mások, hogy itt valami különleges történik?”
A válasz Katalintól érkezik: „Az alapprogram az, hogy világhírű művészeket hívunk meg az egész földkerekségről, akik általában szólistaként járják a világot, nagy koncerttermeket töltenek meg. Itt pedig ezek a művészek különböző kisebb kamaracsapatokban lépnek a pódiumra. Az a bizonyos bizsergés talán annak is köszönhető, hogy a szólistaszakma magányos mesterség. Amikor a művész eljön egy kamarazenekari fesztiválra, végre olyanokkal van együtt, akik teljesen megértik, és még jobban akarnak játszani, mint valaha.
Azért a Solti Teremben vannak a koncertek, mert a Zeneakadémia orgonáját finomhangolják. Hogy ennek ellenére minél többen hallhassák a produkciókat, a délutáni főpróbákat nyilvánossá tették, és az esti koncertek élő, egyenes adásban mennek az interneten. Mindemellett az akadémia kisebb termeiben és összes helyiségében reggeltől délutánig zajlanak a nyilvános mesterkurzusok, matinékoncertek. Úgy osztották be a programot, hogy a közönség reggeltől estig egyik rendezvényről be tudjon nyitni a következőre. A fesztivállal párhuzamosan zajlik Magyarország egyetlen korosztályos hegedűversenye, 18 év alattiak számára, négy korcsoportban. A megmérettetés névadója Hubay világhírű tanítványa, Fehér Ilona, aki tizenévesen Izraelbe vándorolt, ott híres hegedűművész lett, majd megalapította az izraeli hegedűoktatást. Ő volt Shlomo Mintz tanára is, de több világhírű növendéke volt, iskolája nagyon híres lett. Elhíresült arról is, hogy iszonyúan kemény, szigorú alapfokú képzést adott. Katalinék szándékuk szerint ezzel azt érzékeltetik, hogy minden a bölcsőből, minden az alapfokról indul. Tapasztalatuk szerint a világhírű tagokból álló zsűri nagyon magas versenyzői színvonalat vonz magához. Már tavaly is kiválóan teljesített a mezőny, az idei pedig egyszerűen fantasztikus; húsz országból 47 fiatal tehetség érkezett.
Kokas Katalin: A magyar diákoknak és pedagógusoknak mintha tálcán hoznánk a nívót, kinyitjuk a világot, láthatják, miben kell fejlődni, vagy konstatálhatják, hogy miben teljesítenek magas színvonalon. Van olyan verseny, ahol nem is találkoznak a versenyzők a zsűritagokkal, itt viszont mindenki egyéni kurzust kap tőlük, és minden egyes óra nyilvános, hallgathatja a magyar zenepedagógus-társadalom. Az sem elhanyagolható, hogy a zsűri tagjai, akik a világ különböző tájain oktatnak, meghívják a gyerekeket egy ottani versenyre, esetleg egy külföldi iskolába, mondjuk ösztöndíjat szerezve. Ezek mind óriási lehetőséget, esetleg egy életre meghatározó esélyt rejtenek magukban. A 18 év alattiak mellett van huszonöt egyetemistánk is, ők azért jönnek ide, hogy ne a hagyományos kurzust kapják. A mesterkurzus általában úgy történik, hogy a tanuló fölkészül a saját darabjával, és egy oktatói órát kap. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a legtöbbet akkor fejlődik a diák, ha közösen zenél a művésztanárával, együtt kamarazenélnek. Ez egy kicsit mély vízbe dobás, ugyanis minden, amit tanulunk a szakmáról, egyfajta idomítás is, elmondjuk, bepróbáljuk ugyanazt százszor is. Tanárként pontosan tudom, hogy nem lehet belefáradni, a végsőkig kell mondani, utána még tovább mondani mindent a hangminőségről, az intonációról, a karakterekről, mindenfélékről. Ezen a fesztiválon más a metodika. A hallgató megérkezik – természetesen az előre egyeztetett szólamából felkészülve –, és akkor mély víz: két próba és koncert. Rugalmasnak kell lenni, rögtön reagálni szükséges a másikra. Egy hattagú csapatban egy művész van, a másik öt a világ minden tájáról érkezett egyetemista. A nyelv az angol és a zene nemzetközi nyelve. Mindenki egyénileg készül az első próbáig, és a végén ki kell állni a színpadra. Aki veszi a lapot, az felkészül egy életre.
– Mit kap a közönség?
K. K.: A délutáni főpróbák és az esti koncertek anyaga ínycsiklandozó, és nem voltunk restek olyan műveket is a palettára tenni, amelyek nem az örökzöld repertoár részei. Nem azt mondom, hogy elfeledett darabok, csak ritkán játsszák őket; vagy azért, mert nehezek, vagy azért, mert úgy hívják a szerzőjüket, hogy Schönberg vagy Schnittke. Viszont a matinékoncerteken csupa örökzöldet játszunk. Repertoárt kell tanulnia az egyetemistának – Brahms, Schubert a szerző, tehát csupa olyan darabról van szó, amelyet elméletileg mindenki fütyül az utcán.
A fesztiválon nagyon érdekes kortársbemutatók is lesznek. Mivel Kelemen Barnabás a kortárs zene világhírű, avatott interpretálója, érdekel a véleménye arról a tendenciáról, amely szerint néhány ifjú zeneszerző – e muzsika tisztelete mellett – manapság inkább „szép zenét” szeretne komponálni.
Kelemen Barnabás: Szeretettel várjuk őket, hiszen mihelyt megszületnek a művek, azok már kortársak lesznek. A zseniről nem mindig veszik észre a kortársak, hogy meghaladja a korát. Én egy kicsit belebújtam most Bach sokat emlegetett számmisztikájába. Ahhoz, hogy megírhatta ezt a hat szólószonátát, több hónapnyi munkát és energiát kellett ráfordítania, mert hihetetlen számmisztika van a darabban ütemenként. Amikor olvastam, fölment a pulzusom, mintha valamilyen álomban lennék, egyre kisebbnek éreztem magam. Mert azt hittem, hogy érzem a darabot meg ismerem, és nem tudtam elképzelni, hogy lehet valamiben ennyi matek, s közben a zene miként lehet ilyen magas szintű. A hangoknak vannak neveik: G, D, A stb. Ave, Ave Santcus stb. A régi latin nyelvű misék ráénekelhetők a mester összes szólószonátájára. Például van három ütem, az egyikben ott van, hogy BACH, az elsőben a számok alapján kijön, hogy 1718, a másikban pedig az, hogy 33. 1718-ban 33 éves volt Bach. Első feleségének a halálára írta a d-moll partitát; az első ütem számmisztikájából Maria Barbara jön ki, a másodikból Johann Sebastian Bach. És a zene mindeközben a világ egyik legszebb dallama.
– A kortárs zenétől hogyan jutottunk el Bachig?
K. B.: Elmondom. Például játszottunk Sáry László-művet, amely elképesztően volt kitalálva, és lehetetlennek tartottam megvalósítani. Tizenegy hegedűs adja elő, iszonyú nehéz, pedig elvileg, a papíron működik. Szerintem fel kell nőnünk néhány esetben. Lehetséges, hogy Sáry Lászlónak ezt a művét, ha száz év múlva játsszák, rájönnek majd, miért olyan fantasztikus. Hiszen Kocsis Zoltán is előadta Vidovszky Lászlónak a műveit, pedig mindenki azt hitte, hogy nem lehet azokat eljátszani. Az ember hallgatja és gyönyörködik. Nehéz azt mondani rá, hogy szép, de hát az élet sem szép mindig. Miközben Bach improvizált a korálokra mise közben, akkor figyelmezették: „Johann Sebastian, ne játssz már összevissza mindenfélét, hát már nem tudják énekelni az eredeti korált, mert annyi minden hülyeséget játszol alá.” Na most, az a hülyeség ma a zeneirodalom csodás és populáris klasszikusa. Mozartra, Beethovenre, Brahmsra is mindent mondtak, meg Wagnerre, Kurtágra, mindenki megkapta.
K. K.: A fesztiválon is nagyon erős a kortárs zene, soha nem volt négy ősbemutató a rendezvényen belül. Egy közösségi oldalnak köszönhetően megismertük egy régi ismerősünk fantasztikus verseit – Fellegi Melindáról van szó.
Barnabás máris verset mond, kottából természetesen: „Lángrózsa festi beléd azt az éjszakát, mely tudtod nélkül szökött ki az ablakon, nyikordult valami a zárban, fordultadban azt sem láttad, szellem-e vagy utolsó vallomás, kínokat írni a falra nem szokás, most a fog csikordul, toluló könny visszacsordul.”
K. K.: Hát ilyen szösszenetek, de zseniálisak, olyan, mintha zenét hallgatnál. Ezekre születtek dalok, vonósnégyes, zongoramű. De van, aki hárfát írt bele, meg fúvósokat meg mindenfélét. Melinda – aki zongoraművész, Győrben a konzervatórium zongora tanszékének a vezetője – választotta ki a három kortárs zeneszerzőt, Dragony Tímeát, Kovács Zoltánt és Zombola Pétert. A Fesztiválakadémia idei címe pedig Versek és vonzások lett.
– Muszáj beszélni a saját gyerekeikről; egyrészt mert ők is a nyilvánosság előtt élik az életüket, másrészt mert saját tapasztalatuk van a tehetséggondozásról.
K. K.: A nagylányunk már tizenöt éves. Nagyon érdekli a zene és műveli is, de főleg azért, mert tudja és látja, hogy egy színésznek mennyivel többet ad, ha a zenében is jártas – Földessy Margit színiiskolájába jár. A fiunk a Virtuózok döntőjéig két éve eljutott Kelemen Gazsi. Amikor a tizenöt hónapos Olga megszületett, négy óra múlva már otthon voltunk, nyolc óra elteltével már neki vásároltunk lányruhát, mert nem tudtuk, hogy lány lesz – ő kendőben volt rám kötve. Tíznapos korában már Velencében koncerteztünk a Kelemen Kvartettel. Egy ilyen kisbaba alszik és vesz minden rezgést. Most már egy kicsit más a helyzet, de visszük fesztiválról fesztiválra, és mindenki azt mondja, hogy ilyen gyerek nincs is…
K. B.: Nem túlzás ezt így mondani?
K. K.: Nem, mert én biztatom az anyukákat, hogy a babák nem otthonra valók, a négy fal közé. Várandósan is játszottam vele, meg kéthetes korában is ott volt a koncerten, és végighallgatta. Más és más impulzusok érték; neki természetes az, hogy nemcsak a mama és a papa energiájából növekszik, hanem elvisszük egy fesztiválra, és csupa elképesztő rezgésű, csupa mosolygó és szuper ember van körülötte, s én hagyom, és ő megtanulja, hogy az embereknek milyen fantasztikus rezgéseik vannak, ő az, aki ezekből tanul. Természetesen itt lesz a fesztiválon is. A klasszikus zenének van egy olyan energiája, egy olyan balansza, amely kell nekünk, embereknek.
