– 1969-ben egy sörözőben állapodtak meg Mikó Istvánnal, hogy csinálnak egy zenekart. Ennyire szerették a verseket, vagy…
– Vagy a sört… (Nevet.) A hiteles történet úgy szól, hogy Pista már több éve énekelt verseket egy szál gitárral, és engem is hívott, hogy muzsikáljunk együtt. Akkoriban már hallottam ilyen jellegű zenét, folknak hívták. A Tolcsvay Klubban mutatkoztak be hasonló zenekarok, arra gondoltam: miért ne csinálnék én is együttest? Tehát amikor a sörözőben találkoztunk, akkor már csak a részleteket beszéltük meg. Ötven éve az első koncertünkön énekeltünk Csokonait, Arany Jánost, Radnótit meg valamilyen népdalt, és tulajdonképpen ma is ugyanazt csináljuk. A profilunk nem változott.
– Megalakultak, elkezdtek zenélni, pillanatok alatt népszerűek lettek, de nagyon sokára lett lemezük. Miért?
– Sajnálom, hogy a legprogresszívebb korszakunkban nem készült lemez. Nagyon nehezen lehetett beférni abba a struktúrába, ahol csak könnyűzene meg komolyzene volt. Amikor 1980-ban megalakult a Hungaroton irodalmi szerkesztősége, onnantól kezdve lettünk igazából lemezcsináló együttes. Előtte nehéz volt minket besorolni. Se ide, se oda nem passzoltunk, lehet, hogy a lemezgyár vezetőinek a gusztusát sem sikerült eltalálnunk, de igazából nem tudom, mi baj lehetett velünk. Az első lemezünkről, amit végül 1977-ben jelentettünk meg, a kései József Attila-verseket levették, nem kerülhetett rá a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Reménytelenül meg az Azt mondják. Fölvettük helyette Weöres Sándortól az Éjszaka csodáit, aminek persze nagyon örültünk.
– Ön rögtön az elejétől főállású zenekarvezető lett? Soha nem is dolgozott mérnökként?
– Nem. Lediplomáztam 1975-ben, a professzoraim nagyon díjazták, amiért elmentem vizsgázni, annak ellenére, hogy a tévében már sokszor szereplő, befutottnak tűnő zenészek voltunk. Akkor még egész más volt a tévé. Egy csatorna volt, aki abban szerepelt, arról mindenki tudott. Amikor 1980-ban az első Kaláka Fesztiválról beszéltem egyszer a tévében, egyszer a rádióban, mindenki hallotta. Ma már el kell mennem 20 sajtóorgánumhoz és még mindig nem tudnak róla annyian. Ez biztosan szerepet játszott a mi kezdeti felfutásunkban. Meg az, hogy használható volt, amit csinálunk. 1981-ben, még egyszer mondom: 1981-ben el tudtunk menni Erdélybe koncertezni. És énekeltük a Walesi bárdokat meg József Attila: Levegőt! című versét, ami a Ceaușescu-érában ijesztő dolog volt, de azt mondtuk, klasszikus magyar költészet, a nézőtéren mindenki értette.
– És gondolom, nagy siker volt.
– Hihetetlen. Nekünk az a 24 koncert, amit 81-ben Erdélyben adtunk, óriási lökést adott még a magyar identitásban is. Pesten születtünk, itt jártunk iskolába. Jó, tudtuk, hogy voltak, akik ott születtek, ott él a nagymama, ott volt házuk meg ilyenek, de ilyen mellbevágóan csak ott jelent meg számunkra az, hogy nincsen több magyarság, csak egy, nincs mi meg ők, csak mi vagyunk. A legenda szerint anno Kádár azt mondta, talán Marosvásárhelyen, „úgy tudom, itt vannak magyarul beszélő románok is”. Sokak számára ez a megnyilvánulása dermesztő lehetett. Mi olyan tömbmagyarsággal találkoztunk, annyian voltak a koncertünkön, ami ma már elképzelhetetlen. Nem azért, mert elfogyott volna a közönség, hanem ma már nagyon sokan koncerteznek Erdélyben, és a hallgatóságnak az, hogy valaki Pestről jött, már nem szenzáció, nem esnek hasra előttük – nagyon helyesen. Nekünk 1981-ben velük és nekik velünk szerencsés „csillagegyüttállásunk” volt. Felejthetetlen, máig ható élmény, még akkor is, ha 2018-ban a zsúfolt székelyudvarhelyi templomban csak néhány nagymama és nagypapa emlékezhetett az 1981. március 15-i koncertre.
– Távol álljon tőlem, hogy gyerekzenekarnak állítsam be a Kalákát, de mára a sokadik generáció nőtt fel, amelyik kiskorában ismerkedett meg az együttessel. Valószínűleg minden családnak van egy gyerekkori Kaláka-története, Kaláka-lemeze, legalább egy Kaláka-élménye.
– Ez a dolog a mi hosszú távú működésünk feltétele, ami nem volt annyira tudatos, mint amilyennek most látszik. Eleinte mi is, mint minden ösztönösen összeállt csapat, a saját generációnknak kezdtünk muzsikálni. Aztán később, 5-6 évvel a megalakulásunk után, amikor megkerestek minket szervezők, hogy játsszunk gyerekeknek, akkor szedegettük össze, vajon mi az, ami belekerülhet egy gyerekműsorba. Az első „gyereklemezünk”, A pelikán 1985-ben jelent meg. Utána jöttek a Móra Kiadónál a Kaláka-zenéskönyvek: Nálatok laknak-e állatok?, Szabad-e bejönni ide betlehemmel?, Az én szívemben boldogok a tárgyak. Később saját kiadásban az Ukulele, a Bőrönd Ödön, a Ragyog a mindenség… – az erdélyi gyerekvers-antológia stb. Kányádi Sándor bácsi mondta, hogy nincs gyerekvers meg felnőttvers, csak jó meg rossz vers van. Nálunk a Bőrönd Ödön, a Fakatona, a Tengerecki Pál nem gyerekvers volt, hanem ugyanúgy az életünk része és költészet. Ma az Elveszett követ – ha már Sándor bácsit említjük – vagy a Három székláb ugyanúgy elhangozhat egy „felnőttkoncerten”, mint egy gyerekműsorban. Talán az ember máshogy konferálja be, a közönség máshogy éli meg: „Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett, minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének”. Egy idősebb ember egész mást érez ebben, mint egy gyerek. A gyerek még boldogan énekli, hogy betemetett a nagy hó, de jó dolog, az öreg már elmereng rajta. Annyi mögöttes tartalom van a Fakatonában is vagy Weöres Sándor versében: „Ó, ne vidd el két szemedben a napsugarat”. A Tengerecki Pál sem gyerekvers volt, azt Tamkó Sirató Károly bácsi betegen, honvágyversként írta, „gyere haza Pál” – ő volt Tengerecki Pál. Mindig kicsit opálos lett a szeme, amikor hallotta, hogy énekeljük a versét.
– Ötven év az fél évszázad. Ez felfoghatatlanul nagy idő. És felelősséggel jár, hiszen minden generáció érintett. Ezt hogyan éli meg?
– Ösztönösen választottuk ki a saját közönségünket, vagy ők választottak ki minket, akkoriban nem gondoltunk ilyesmire. Nemhogy népművelésre, kultúránk terjesztésére vagy a versek szeretetére, semmire nem gondoltunk. Csak verseket akartuk énekelni, szórakoztatni akartuk a közönséget azzal, ami minket is örömmel töltött el. És akkor elkezdtek jelentkezni, hogy tőletek hallottuk ezt a verset, általatok ismertük meg ezt a költőt… Ha elmegyünk bármelyik kontinensre, ahol magyarok élnek vagy a szomszédos országokba, és tőlünk tanulnak meg valamit, az mégis csak felelősség – persze itthon is az. Nem mindegy, mit tanítunk. A 2000-es évek elején egyszer elmentünk Csángó földre, Gyimesbe. Ott elénekeltünk egy olyan francia karácsonyi éneket, aminek Weöres Sándor írta a magyar szövegét. A következő évben onnan közvetítettek éjféli szentmisét a Duna Tévében. És egyszer csak elkezdték énekelni ezt a dalt. Mondom, nem létezik, hogy ez benne van a gyimesi énekeskönyvben, de ha bejátsszák a furulyaközjátékot, akkor tőlünk hallották. Bejátszották. Szóval annak ellenére, hogy nem vagyunk népművelők, átérezzük ennek a felelősségét. Más kérdés, hogy népművelési céllal nem lehet dalokat írni. De az elképzelhető, hogy amikor szerkesztünk egy lemezt, amin csak egyetlen költő verseit énekeljük, ilyenek az Arany János-, József Attila-, Kosztolányi-, Szabó Lőrinc-, Weöres Sándor- és persze Kányádi Sándor-, meg régebben a Villon-, Jeszenyin-, Tamkó Sirató Károly-lemezek, akkor át kell, hogy adjunk valamilyen képet is erről a költőről, anélkül, hogy népművelők lennénk. Az is kiderült, hogy sok tanár is használja ezeket az összeállításokat.
– Többször bejárták nem csupán a fél világot, hanem az egész földgolyót. Nem csak magyar ajkúaknak szoktak külföldön játszani, sikerrel. A Kaláka arra épül, hogy csodálatos magyar versekre írnak zenét, és ebből lesz a Kaláka-csoda. Hogy lehet ezt „eladni” egy franciának, egy portugálnak, egy angolnak?
– Többféle lehetőség van. Olyan is volt már, hogy mi csak játszunk, és hallgatják, mint mondjuk mi egy bármilyen más nemzetiségű zenekart. Az is lehet, hogy én mondok eligazításul pár mondatot az adott dalról és azt lefordítja valaki (Japánban, ahol sokszor muzsikáltunk, ezt elvárják). De a legjobb az, amit majd húsz évvel ezelőtt Lackfi János barátom talált ki. Párizsban koncerteztünk, ő ott volt valamilyen ösztöndíjjal, és megkértem, hogy azokat a dalokat, amelyeknek francia az eredetije, olvassa fel. Utána elénekeltük (Villon-ballada; Robert Desnos: A pelikán), de ha már ő ott volt – ő, aki nem egy visszahúzódó valaki – mivel ismerte a repertoárunkat, mindig mondta, hogy ez és ez ekkor élt, mire nézvést hallgassák satöbbi. Olyan frenetikus sikere volt, hogy mindjárt kaptunk egy meghívást a Sorbonne-ra, utána Strasbourgba, Brüsszelbe, sok helyre. Ugyanezt csináltuk Sárközy Mátyással és Nádasdy Ádámmal Angliában. Most éppen tervezzük, hogy Törökországban is kipróbálunk hasonlót, és én nagyon szeretnék így román közönséghez is eljutni. Van olyan erdélyi költő, Demény Péter, aki vállalta, hogy közreműködik a koncerten. Reméljük, megvalósul ez a terv is. Koreában például egy olyan zongoraművész mondta az átkötő szövegeket, aki Budapesten végzett. És persze mesél a zene önmagában is. Ha egy francia sanzont hallgatunk, hiába értünk belőle csak néhány szót vagy annyit se, de megérezzük, miről szól.
– Beszéljünk egy kicsit az üzletről. Az sem gyakori, hogy az ember fogja magát, és csinál magának egy kiadóvállalatot. 1990-ben úgy döntött, hogy mindent saját kézbe vesz.
– Kimentek az oroszok, megváltozott a Hungaroton monopolhelyzete. A nyolcvanas években már semmi bajunk nem volt a lemezkiadásunkkal, de azért az mégsem volt egyszerű, hogy ha az embernek támadt egy ötlete, lemez is legyen belőle. Amikor Kányádi Sándor bácsitól megkaptuk például a jiddis dalok magyar fordításait, tudtuk, hogy jó lenne ebből lemezt csinálni, ám hosszú idő telt el, mire elfogadták. Amikor jött az az ötletem, hogy Pál apostol levelei alapján írjak lemezt (Sumonyi Zoltán írta a verseket), biztos voltam benne, hogy nem fog átmenni a lemezgyárban. Akkor arra gondoltam: miért ne csináljak egy kiadót? Minden fenekestül felfordult, aki nem mentette meg a saját dolgait a saját vállalkozásába, hanem valaki másra bízta, nem biztos, hogy jól járt. Az sem volt biztos, hogy akkor jól járt, ha maga vágott bele. Nem tudtuk, mit jelent vállalkozni. Én néha megmutatom azt az egyszerű, kis szakadozott narancssárga mappát, amire 1990-ben ráírtam, hogy kft., és gondoltam, majd ebbe beleférnek a szükséges iratok. Most több méter dosszié egy év. Ennyire nem voltam a helyzet magaslatán. Sose tanultam, ezt a sárga mappát kegyelettel őrzöm. Én csak annyit tudtam és akartam, hogy ha kitalálok valamit, azt megvalósíthassam. Ez volt a Pál apostol, és mindjárt tudtam rá támogatót találni, hiszen az ilyesmire akkor nagyon nagy igény volt a gyülekezetek építésében. Rengeteg meghívást kaptunk Halmos Bélával, hogy menjünk és játsszuk. Több száz előadást tartottunk. Ha ma írok egy bibliai lemezt, azt nem tudom ilyen sokszor előadni. Tavalyelőtt megjelent az ötödik bibliai tárgyú lemezem, a Jézus tanításai alapján született Tíz példázat, amelyből másfél év alatt talán 12 koncert volt. Akkor az a Pál apostol valóban robbant.
– A Jóistennel milyen a viszonya?
– Ó, remek. „Őriz engem, mert az ő zászlóját zengem.” (mosolyog) Én beleszülettem egy keresztény családba. Születhettem volna máshová is. Ez egy evangélikus család, édesapám a Deák téri templom felügyelője volt egy jó darabig, ott már kis koromban énekeltünk Máté-passiót, kantátákat, oratóriumot Vilmos öcsémmel a Lutheránia kórusban. Úgy nőttem föl, hogy egészen közvetlen kapcsolatba kerültem a Jóistennel, és ezt megőriztem azóta is. Nem azt mondom, hogy én soha nem éreztem volna, hogy na, hát ennek nem így kellett volna történnie. Biztosan volt már ilyen az életemben, de elég sokszor ráhagyatkozom az ő segítségére. Lehet, hogy aztán a segítség materializálódása nem rajta keresztül nyilvánul meg, ezeket a csatornákat én nem tudom követni. Jézus tanításaiban ott van a tornyot építő király példázata, hogy előre nézze meg, mire van pénze, mert ki fogják nevetni, ha csak egy fél tornyot tud felépíteni. Én értem, Jézus miért tanította így, de én azt is megélem nagyon sokszor – amennyiben egy jó ügyben indulok el –, hogy ha nem indítom el, akkor nem lesz, aki segítsen nekem. Tehát vállalni kell azt, hogy nem tudom, hogyan fogok odaérni, de amikor majd odaérek, akkor valaki odanyújtja a kezét vagy átutal a számlámra, vagy van egy ötletem, vagy mellém szegődik. Szóval olyan bizalommal tudok belevágni mindenbe, mint például ebbe az ünnepi szezonba. Most nagyon készülünk a vigadóbeli koncertre, ahol január 28-án több barátunk közreműködésével Kiss Anna-verseket fogunk énekelni. Az est címe: Nem múlik el a világ…
