Juhász Árpád, a Kóborló Farkas

Az egyik legnépszerűbb tudományos ismeretterjesztő televíziós. Szuggesztív stílusával, jellegzetesen érces hangjával, hihetetlen tudásával, sármjával többgenerációs rajongói tábort tudhat a magáénak. 109 országban járt és forgatott természetfilmet. 1957 óta készít rádió-, televízió-műsorokat. Számos könyvet publikált. Ez az, ami látszik, amit láthatunk.

Évtizedekig gyakorló geológusként, TIT-előadóként, majd -igazgatóként, idegenvezetőként is dolgozott. De a 82 éves Juhász Árpádban több ember lakik. A felfegyverzett 56-os egyetemista. Az ifjú tudós, aki kirúgatja magát a Nemzeti Múzeumban berendezett ásványtárból, mert kézen állva közlekedik nyitás előtt a „megszentelt” lépcsőkön. Az ügyes filmes, aki beleszeret az ismeretátadásba, ezért elszegődik idegenvezetőnek, mert így olyan országokban is járhat, ahová másképp nem jutna el. A felelősségteljes egyetemi oktató és munkahelyi vezető. A televíziós főszerkesztő és műhelyteremtő. S még ezek is csak részletek.

Június 1-jén, a születésnapján egyeztettük az interjút. Nevetve mondta, hogy virtuálisan húzzam meg a fülét. Talán hisz a babonákban?

„Egyáltalán nem. Sőt sokáig hivatalból küzdöttem a babonaságok ellen. Nekem annál jobb születésnap nem kell, mint a mostani, amikor kimentünk a családdal és barátokkal a jól megszokott helyünkre egy kőfejtőbe, szalonnát sütöttünk, gitároztunk, énekeltünk, közben feljött a hold, besütött a sziklakatlanba – boldogság van és szeretet, ebben nagyon hiszek. A családban nagyon hiszek. Tényleg hiszek a természetben; létezik egyfajta lélektani kapcsolat az erdő, a sziklavilág és köztem. Pár éve felkért a Magyar Pszichiátriai Társaság, hogy egy konferencián tartsak előadást arról, mi alakította ki bennem ezt az erős affinitást a természettel. Elkezdtem magamban reprodukálni a cserkész-, majd az indiánemlékeimet. Hatéves koromtól farkaskölyök voltam a cserkészeknél, majd amikor betiltották a mozgalmat, egy általunk alakított indián törzs tagja lettem Kóborló Farkas néven. Olyan dolgokat csináltam, amelyek túlmennek a ráción, és felnőtt fejjel már nem tudtam volna végigcsinálni őket. Órákig ültem egy hegycsúcson, és gondolatokat továbbítottam egy másik hegycsúcson ülő társamnak egy dobbal. Egész napra kikötöztem magam egy fához egy hosszú kötéllel, és addig táncoltam, amíg meg nem láttam az Esthajnalcsillagot, ezt hívják az indiánoknál naptáncszertartásnak. Utána egész éjszaka hallgattam egy patak csobogását, azaz meditáltam.”

Miután Pécsről Budapestre költözött a családjával, 1945-ben az Érseki Katolikus Gimnázium tanulója lett, ahol világi papok tanították. Ezt a középiskolát később II. Rákóczi Ferenc névre keresztelték. Osztályfőnöke kedvéért, aki a szovjet fogságban sajátította el a nyelvet, oroszul is megtanult, ez később nagy hasznára volt. Az utolsó pillanatig nem tudta eldönteni, hogy csillagász, biológus vagy geológus legyen, végül ez utóbbi szakra iratkozott be az egyetemen. A Természettudományi Múzeum ásványtárában dolgozott, amikor felfigyeltek az ott riportokat készítő rádiósok a tárlókban látható ásványokról, kövekről láttatóan és érdekfeszítően beszélő fiatalemberre, így lett rádiós műsorvezető 1957-ben. 1960-ban Rockenbauer Pál felkérte egy televíziós vetélkedő vezetésére. Médiakarrierje mellett évtizedekig dolgozott geológus kutatóként a mai Mol elődjénél. Eközben bekapcsolódott a TIT és az IBUSZ által szervezett országjáró mozgalomba, elkezdett könyveket írni Magyarország természeti kincseiről és műemlékeiről. Tíz évig az ő könyvéből tanult minden magyar idegenvezető. Majd jöttek a nagy utazások a volt Szovjetunió területén. Geológusként 28 évesen látott először gleccsert, amikor egy uszodából ismert, valószínűleg BM-es edzőtársa megsajnálta, és elintézte, hogy kimehessen Nyugatra, Ausztriába és Svájcba. Észak-Koreába egy egészségügyi delegáció tagjaként csempészte be magát. Összesen 100 filmet készített, de a legjobban az élő adásokat szerette. Most már kikerült – ahogy mondta – a televízió mainstream vonalából, de azért az M5-ön még hetente jelentkezik egy rövid tudományos műsorral, ahol gyerekekkel beszélget. „Rendes” munkahelye a TV2-nél van, ahol a siketek és nagyothallók számára a teletextes feliratozásokat készítő csoportot vezeti. Úgy tartja, a munkának minden szempontból megtartó ereje van. Egy nemrég lezajlott természetfilm-fesztiválon a Kárpát-medencei zsűrit vezette, valamint hozzá tartozott a nemzetközi pályázat tudományos filmjeinek értékelése is.

„Fantasztikus alkotásokat láttam. Nem akárkik pályáztak, például Attenborough, aki nyert is. No nem azért, mert ő Attenborough, hanem mert annyira jó volt a filmje. A magyarok között van egy csoport, a filmdzsungel.hu, más néven a természetfilm.hu, amely egyszerűen zseniális. Rengeteg médiahatósági pályázatot nyernek, s így csodálatos filmeket készítenek. Engem mint konzervatív öregembert csak az zavar, hogy ezek a művek néhány kivételtől eltekintve már csak az interneten láthatók. Én szeretek nagy képernyőn tévézni.”

Az amerikai nemzeti parkokban készült filmjei állnak a legközelebb hozzá. Nyilván, mivel azok indiánosak.

„Igen. Csak egy példát mondok. Én Sierra Nevadában, ahol a hatalmas hegyi mamutfenyők állnak, többször jártam. Ott nyáron rengeteg az ember, azt az intim kapcsolatot ezekkel a nagy fákkal nem lehet megteremteni. De egyszer novemberben voltam kint, sikeres magyarokról forgattam San Franciscóban, majd gondoltam egyet és felmentem a
Sierra Nevadába. Ember nem volt ott rajtam kívül. Kibéreltem egy kis fakalyibát. Az ősz ellenére nagyon kellemes, enyhe idő volt kétezer méter magasan. Leültem az egyik nagy fa tövébe, azután a másik nagy fa tövébe, közben feljött a hold. Amikor a filmjeimben nagy pillanatok vannak, azok így születnek. Szerencsére minden filmemben, így az életemben is mindig van egy-egy ilyen áldott pillanat.”

Ezek is érdekelhetnek

További híreink