Ismeretlen erdélyi klasszikus

Kultúra
Az erdélyi képzőművészet, illetve grafikai oktatás elmúlt bő fél évszázadának egyik rangján alul kezelt klasszikusa – szűkebb hazájában, még inkább az anyaországban –, Nagy Pál életmű-kiállítása a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK). A gyűjtemény láttán máris ágaskodik a kérdés: miért csak most, miért csak itt?

NAGY PÁL

Zsenikhez illő tragikus véget ért negyven esztendővel ezelőtt az akkor ötvenéves Nagy Pál képzőművész élete. A marosvásárhelyi festő-grafikus egy Erdőszentgyörgy közeli autóbalesetben hunyt el, a teherautóval való ütközést nem élte túl a művész felesége, báró Kemény János lánya, Zsuzsa, illetve a személygépkocsi harmadik utasa, D. Varga Katalin újságíró-képszerkesztő sem.

A megrázó esemény nyomán legendák és mítoszok kaptak lábra, miszerint az esemény nem volt független az állambiztonsági szerv, a Securitate tevékenységétől. A rendszerkritikus szemléletét véka alá nem rejtő, a hivatalos kurzus kedvencei közé soha nem tartozó Nagy Pál megfigyelési dossziéjából hiányzik az 1978–1979-es év, ami kétségtelenül táplálja a gyanút, ám bizonyítékként nem szolgál. Ő azonban sokkal inkább élete és művészi, illetve oktatói munkássága, mintsem halála révén vonult be a történelembe, és érdemli ki a magyar kulturális közélet megbecsülését.


Önarckép. Minden január elsején megfestette önmagát

A felelősségre oktató

Az első retrospektív kiállítás apropóját néhány kerek évforduló szolgáltatta: a művész az idén lenne kilencvenéves, negyven éve hunyt el, a tárlatnak otthont adó intézmény pedig öt évvel ezelőtt nyitotta meg a kapuit. Ez utóbbi dátum attól elsődleges jelentőségű, hogy az EMÜK igazgatója, Vécsi Nagy Zoltán Nagy Pál nagyobbik fia, úgy ítélte meg, hogy az első öt év sikerei nyomán talán már senkiben sem merül fel a gyanú, miszerint az intézményvezető méltatlan pártossággal próbálna adózni édesapja emléke előtt.

A második világháborút követően korán elhunyt református tábori lelkész fiaként, a kommunizmus „fényes szelei” által megérintve, bizonyos mértékig a munkásdiktatúra tehetséggondozó késztetésének és rendszerének haszonélvezőjeként került Nagy Pál a művészetek sodrásába. Szegény gyerekként, a tanulás mellett már középiskolás korában is dolgozva küzdötte fel magát. A marosvásárhelyi Városi Festőiskolában Aurel Ciupe és Bordi András tanítványa volt, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán pedig Kovács Zoltán és Miklóssy Gábor irányításával szerzett diplomát 1952-ben, és került tanárként a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolába.

Oktatói minősége alapvetően meghatározta megítélését, beágyazottságát. Az 1976-ig tartó, részben kényszerű okokból félbeszakadt tanári pályája során sohasem hatalmi elvű oktatással tágította a diákok szemléleti horizontját, fogalmazott a tárlatnyitón egykori tanítványa, Ujjvárossy László képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanára. Sokkal inkább „játékos humorral vizuális gondolkodásra, a hamis dolgokkal és a divattal szembeni cinikus hozzáállásra nevelt”, annak állandó hangsúlyozásával, hogy „a majdani művész felelősséggel tartozik nemzeti közösségének, embertársainak”.

Vécsi Nagy Zoltán úgy tartja, maga is édesapja emberi-oktatói példáján felnőve kötött ki a művészettörténet mellett. „Édesapám nagyon kilógott a sorból, a marosvásárhelyi művészeti szcénából, annyira más volt a művészete. A tanítványok imádták, felnéztek rá. Mindig is nagy kezdeményezőnek számított, a hetvenes évekre viszont egyértelműen olyan művésszé vált, akinek valamennyi megjelenésére oda kellett figyelni, mert mindig másként jelent meg” – mondja az EMÜK igazgatója.

 

Az útkereső

Miért nem egységes a stílusa? – „aggódtak” folyamatosan kollégái, elemzői, akik sokszor szerették volna beérkezettnek látni és láttatni. Ő azonban párhuzamosan futtatott dolgokat, azt mondta magáról, hogy a főiskola elvégzése után tíz évre volt szüksége, míg megtalálta önmagát. Azaz tíz év múltán kezdett igazán keresni, elfogadta és „belakta” a kísérletező-kereső művész besorolást. Szívesen hivatkozott Picassóra, aki szerint neki az a stílusa, hogy nincs stílusa. Befogadó, irányzatokra nyitott művész volt, bár többnyire csak némi fáziskéséssel tudott rámozdulni az irányzatokra, mert azok a nyugati határokon túl alakultak, ahová Nagy Pál soha nem kapott útlevelet. Igyekezett azonban tájékozódni, felzárkózni. Fontos volt neki minden tekintetben kortársnak lenni, Bartókot és még kortársabb szerzőket hallgatott, kortárs irodalmat olvasott, azt tartotta, hogy a művésznek a maga idején kell élnie. 

Ennek ellenére az irányzatok követése közben nem a közönségtől elszakadó művésztípus volt. Ebből az ellentmondásból született minden, amit csinált. Erre jó mintája is volt, hiszen egész életében alkalmazott grafikát tanított és művelt. „A mű elsődleges funkciója, hogy megszólítson, mesélte nekünk, hogy szinte plakátként hívja fel magára a figyelmet, utána következhetnek a finom tartalmak, minőségek. Mindig számolt a közönséggel, Van Gogh leveleit is azzal a céllal adta a kezünkbe, hogy érzékeljük, mennyire fontos a közönség szolgálata, a művészet révén való örömszerzés” – mondja Vécsi Nagy Zoltán. 

Szerinte édesapja igazából „becsapja” a közönséget: a megjelenés mindig tetszetős, vonzó, de ha elmélyülsz a világában, kiábrándultságot, szomorúságot, problémafelvetést észlelsz, amit a művész a látványos megjelenítéssel „ad el”. Az sem véletlen, hogy művei legfontosabb motívumait az időjárási jelenségek képezték. A korai tájképein sem önmagában a táj volt a fontos, hanem a vihar előtti, az eső utáni táj, a fagyott világ, a köd, a dér. A napsütés sokkal kevésbé, egy-két ilyen képe van csupán.

Bár meglehetősen vonalas korban került a pályára, amolyan igazi „muszájképek” nem fűződnek a nevéhez, noha a szegény sorból való felkapaszkodásából adódóan egy ideig táplált némi szimpátiát a népi hatalom rendszere iránt. A vajdahunyadi kohászati kombinát megfestését viszont izgalmas, modern témaként kezelte, abban is a határokat igyekezett feszegetni, színesen, dekoratívan jelenítette meg. A szovjet típusú szocreál legfeljebb az akadémikus stílus jegyei révén köszön vissza azokból az időkből. Számára az ipari kompozíciók jelentették az elvárásokkal való azonosulást. A megfigyelési dossziéjából viszont kiderül, hogy a vajdahunyadi kompozíció idején ügynökök figyelték, nem megy-e túl bizonyos határokon, amivel már a társadalom és a szocialista esztétika ellenességének zónájába téved.


Buja formák. Plakátként hívja fel magára a figyelmet

Bárók és buja formák

Élete érdekes része, bizonyos mértékben talán befolyásolója is volt, hogy báró Kemény János, a helikoni mozgalomnak otthont adó művészet- és irodalommecénás arisztokrata legkisebbik lánya, Kemény Zsuzsa lett a felesége. Természetesen a művészet volt a kettejüket elsősorban összehozó közeg, a korai családi levelekből azonban kitűnik, hogy a Kemény család fészkével, a marosvécsi kastéllyal való szembesülés során döbbent rá, mekkora különbség is lehetnek gyermekkorok között.

Miközben tisztelte apósát, a bárónak a két világháború közötti erdélyi kultúra talpra állításában vállalt szerepét, szeretett a „nép fiaként” feltűnni. Feleségének csak nagyon ritka esetekben sikerült „ráimádkoznia” egy nyakkendőt, akkor is csak egy tudatosan választott ócska, giccses vásári darabot volt hajlandó feltenni. Imponált neki a világhírű román szobrász, Constantin Brâncuşi, aki úgy élt Párizsban, mint egy román paraszt, túróval és hagymával kínálta a vendégeit. Nagy Pál műtermében is zsíros kenyér, hagyma várta a látogatókat.

Nem volt túl termékeny szerző, legalábbis a kész kompozíciónak számító művek tekintetében: évi legfeljebb öt-hat ilyen készült, a többi „mellékterméknek” számított. „Nagyon sok műve van valahol, és elszomorít, amikor nem bukkanok a nyomára olyannak, amelynek a létezéséről biztosan tudok – mondja a művész fia –, köröztetem is ezeket. Például az 1970-es árvíz után festett Valamit visz a víz című képét, amely egy nagy absztrakt felület, piszkos víz, rajta egy piros pöttyös labda. Sokáig a marosvásárhelyi városházán volt kiállítva, aztán egyszer csak eltűnt. De apámnak külföldön is vannak alkotásai, sajnos sokukról nem tudni, hol.”

Rengeteg önarcképet festett, Rembrandt-hívőként úgy tartotta, szükség van programszerű, állandó szembenézésre. Hosszú éveken át minden január elsején rajzolt egy képet magáról, penzumként, önvizsgálat gyanánt.

Ugyanakkor nagyon sok kinetikus, op-artos játékot is kipróbált, érdekelte ez a formanyelv. Tudott, sőt, írt is róla, hogy Nyugaton számítógéppel készítenek képzőművészeti alkotásokat, folyóiratokban találkozott is komputergrafikákkal. Amúgy is érdekelték a műszaki tudományok, holisztikus alkatnak számított, igyekezett naprakész lenni a műszaki újdonságok terén. Biztos lévén benne, hogy előbb-utóbb Erdélybe is eljut a számítógép, olyan formanyelv kidolgozásába kezdett, amelyet majd géppel lehet manipulálni. Sokáig ígérgették is neki, hogy beengedik valamelyik, már meglévő számítógépszobába, de aztán nem lett belőle semmi. Biztosan meglepődött volna, hogy a gép milyen egyszerűen létrehozza, amire programozzák, ő viszont kézzel, tollal, csőtollal rajzolt, folyóiratokból kivágott portrékon, aktokon gyakorolt. Így született meg a Buja formák című sorozat, valamennyi kísérlete közül talán a legnagyobb ívű, de mindenképpen az egyetlen, amelyet maga fejlesztett ki, nagyított fel és állított ki.

Művészi sokszínűségéhez az is hozzátartozik, hogy a tanítványait is saját egyéniségük kibontakoztatására buzdította. Kereste más művészetében az értéket, arról beszélt és írt, ami jó egyik vagy másik művészben. Olyanokat is becsült, akiket nem sokan, cserélt képet nevenincs festővel is. Mindenből merítkezett, igyekezett tanulni, szívni magába – talán mivel csak a kommunista tábor országaiba utazhatott.

 

Térkép

Bár több mint száz festménnyel, több ezer grafikával, valamint rengeteg Magyarországon dolgozó, illetve ott is ismert tanítvánnyal gazdagította a magyar művészeti világot, Nagy Pál fájdalmas módon hiányzik a hazai képzőművészet térképéről – sok más erdélyi, Kárpát-medencei magyar alkotóhoz hasonlóan. A 2015-ben egyfajta adósságtörlesztésként tető alá hozott, Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállítást leszámítva kis vidéki gyűjteményekben bukkan fel néhány alkotás, de a tematikus tárlatok kurátorainak egyelőre nem jut eszébe, hogy a határokon túl is akadhat olyan művész, alkotás, amelynek ott lenne a helye a nagy gyűjteményben. Úgy tűnik, a nemzetegyesítés e tekintetben még várat magára.

 

Borítókép: Vakablak. Mint Picassónak, a stílusa, hogy nincsen stílusa