Hegyes hegyen nem lila az elefánt

Kultúra
Az általános iskolában, rajzórán figyeltem – ennyit árul el biztos vonalvezetésű, esztétikus ábráiról Böde Péter „vándor meseíró”, aki saját verseit illusztrálja magánkiadású könyveiben. S mint egy igazi mesealak, felbukkan óvodákban, iskolákban, nyáron pedig táborokat vezet, egyet még kamaszoknak is. Megteszi, amit  a szülők jó része elfelejt: mesél a kicsiknek, nagyobbaknak.

– Egy nyilatkozatában említette, hogy 160 ezer szót használtunk a 19. század végén, és ebből mára kevesebb mint 5 ezer maradt. Sokkoló élmény egymás mellé tenni egy Benedek Elek-kötetet és egy mai meséskönyvet, összehasonlítva a két mű nyelvezetét. 

– A szókincsünk valóban egyre inkább szűkül. Erősen hat rá az angol, amelynek eleve nincs nagy szógazdagsága. Lapozgassuk csak a Czuczor–Fogarasi szótárt – itt 113 ezer magyar szó szerepel. A gyerekekkel foglalkozva érdemes játszani egy kicsit a szavakkal, csakúgy kedvcsinálónak. S bár egy nyelvész bizonyára meg tudná indokolni, hogy a függöny biztos nem azért hangzik így, mert függőlegesen függ és minden összefügg. Szerintem ha beleteszünk egy pluszjelentést, onnan kezdve értékes akár egy szó, akár egy nyelv, és jobban fogunk vigyázni rá. Így tehát mindegy, hogy nyelvtanilag megállja-e a helyét, hogy tényleg megbújik-e egy szó a másikban, mint a gyűl-ölet, s hogy a hegy hegyes-e, vontat-e a vonat, s hogy az ember régebben azért fázott-e, mert nem volt fája. Vagy itt van a hirtelen, amelynek nincs előzetes híre. Ezekbe a szavakba érdemes „beletekinteni”. S a nyelvünkön ezt megmagyarázhatjuk – de angolul nem, angolázni legalábbis nem lehet. Ha ily módon fölkeltjük a gyerekekben az érdeklődést, akkor már értékesebb lesz számukra az anyanyelv. Vagy itt vannak a számok: ha egyen van a súly, már egyensúlyban van az ember, de ha két dologra figyel, lehet, hogy kétségbe vonja, bizonytalan lesz – s így van ez a többi számmal is.

– Az viszont kétségtelen, hogy biztos kézzel rajzol. Hol sajátította el ezt a tudást?

– Autodidakta módon tanultam meg rajzolni. Nagyapámtól, Urbán Sándor festőművésztől lestem el pár dolgot – ő sem tanított engem a szó szerinti értelemben, csak megfigyeltem, milyen technikákkal dolgozik. De ha elmentem például egy Csontváry-kiállításra, ott is arra próbáltam, minél közelebbről figyelve, rájönni: hogy állt neki a műnek, milyen technikákkal dolgozhatott? Annyira, hogy megesett, a végén a biztonsági őr is igen közel állt már mellettem… 

– Mi a foglalkozása „civilben”?

– Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, pénzügyi és számviteli ügyintézőként, de a foglalkozásom nem ez. Vándor meseíró vagyok, iskolákba és óvodákba, könyvtárakba hívnak meg. Ezeket a találkozókat ingyen vállalom, talán ezért is hívnak meg gyakran. Több mint ötszáz intézményben voltam tíz év alatt. 

– Hogy zajlik egy ilyen előadás? Összegyűlik mindenki a tornateremben?

– Nem, én inkább osztálytermekben tartom meg a magam óráját csengetéstől csengetésig. Ha egy kupacban ülnének százötvenen, nem volna olyan közvetlen az élmény számukra. Ha már vándor meseíró vagyok, osztályról osztályra sétálok, ahogyan kísérőim az utat megmutatják. Ezeket a délelőtti előadásokat kíséri a délutáni dedikálás, ez már egy helyszínen, mondjuk az iskola főbejáratánál, itt vehetik meg a gyerkőcök, szülők a könyveimet.

– Hogy kezdődött ez a vándorlás, mi indította útnak?

– Fiatal, lelkes apukaként – ez régen volt, hiszen már 18 éves a fiam – keresgélni kezdtem neki olyan, gyermekeknek adható ismeretterjesztő könyveket, amelyekből a kicsik felismerik az állatokat, s nem lila bocit és rózsaszínű elefántot találnak a lapjain. Ilyet bizony nem láttam, de olyat sem, amely találós kérdéses, verses lenne. Olyan könyveken kezdtem hát dolgozni, ahol az állatok élethű színeikben láthatók, és arra is törekedtem, hogy a kicsik ne ijedjenek meg tőlük.

– A farkasok kedvelése, a vizek mélyének meglátása – gyakran old fel olyan sztereotípiákat, amelyek kevéssé szokásosak gyermekkönyvekben.

– Kismaroson, ahol az alkotótáboraink zajlanak, mellettünk, a kerítést átütő csapáson néha vaddisznók mennek el. A gyerekekkel megfigyeltük őket, persze jöttükre odébb húzódva, biztonságos távolból. A neszeiket még sokáig hallgattuk. Ez arra is jó, hogy rádöbbenjenek: az állatoknak is épp olyan létjogosultságuk van, mint nekünk. A táborok kezdetén mindig el is mondom nekik: ide mi most vendégségbe jöttünk. Az állatok, a növények viszont itt élnek, így hát köszönjük meg nekik, hogy itt lehetünk. Azzal, hogy nem törünk le ágakat, nem csinálunk a darázzsal, a bogárral olyat, amit nem kéne, és nem szemetelünk, megmutatjuk, hogy valóban vendégként viselkedtünk.  

– A sokszínűség jegyében a határon túlra is ellátogat. Mely irányban, milyen magyarlakta régiókba megy el?

– Nemcsak elmegyek, táborokat is tartok, így a felvidéki Palástra augusztus 10–11-én nagycsaládos táborba hívtak meg. Ha „visznek”, bárhová megyek, mert egyébként csak „BMV”-vel, busszal, metróval, vonattal járok. Lehet, jövőre Délvidéken is lesz táborom.

– Mesét mond, de mennyire elterjedt ez ma még, mesélnek-e a szülők gyermekeiknek? 

– Érezhető, hogy mind a szülők, mind a gyermekek részéről az igény meglenne rá. A családi táborokban a meséket hallgatják a felnőttek is, hiszen mindenki mást ért meg belőlük. A népmeséknél pedig olyan kulcsok vannak elrejtve, amelyek megoldást jelenthetnek komoly életkérdésekre, problémákra is.

– Tartós kapcsolat lehet ez a gyerekcsoportokkal, ha még kamaszkorukban is visszajárnak. Mi hozza vissza őket, valamilyen nosztalgia?

– Ez egy kívánság a régi táborosoktól, hiszen van, aki hetedik éve jár vissza, de vannak újak is ebből a korosztályból. Nem csak nosztalgiázás ez. Egy kialakult közösségben könnyebben befogadják az újakat is. Kívánságlista is szerepel, így a számháborút vagy az esti tábortüzezést nem lehet megunni, de van olyan tábortagunk, akinek a „programját” beépítettük a többi elfoglaltság közé. Hiszen egy találkozás mindig kétoldalú, sőt az kell, hogy legyen.