Az ezredfordulón jelent meg Grendel Lajos felvidéki magyar író Tömegsír című regénye. A főszereplő, a középkorú egyetemi tanár visszakap egy kis birtokot az úgynevezett restitúció jóvoltából. A földterületen, kútásás során először egy, aztán még egy halott kerül elő. Fokozatosan rájönnek, hogy kisebb tömegsírra bukkantak. A hazai olvasó talán nem is sejti, hogy az abszurd regény csak művészi eszközeiben szakad el a valóságtól.
Nem tudjuk, hány, az 1945–47-es vérengzések alatt meggyilkolt magyar és német civil lakos maradványait rejti a föld például a szlovák fővárosban, Pozsonyligetfalu környékén. Nem tudunk arról sem, hány ilyen terület lehet a mai Szlovákiában. Van, aki a fel nem tárt tömegsírok számát csak a Felvidéken 211-re becsüli. A csehszlovák állam által 1945–47-ben a magyar és német lakossággal szemben végrehajtott tömeggyilkosságok áldozatainak a számát 30 ezer és 300 ezer fő közé teszik.
Kifürkészhetetlen okokból a rendszerváltást követően, amikor a magyarok elleni genocídiumok sorozata már nem számított tabutémának, Ligetfalu továbbra sem kötötte le különösebben a magyar történészszakma és általában a hazai közvélemény figyelmét. A népirtás tényeinek a kutatásában az utóbbi időszakban leginkább Szabó József, a pozsonyi magyar nagykövetség első tanácsosa és Dunajszky Géza felvidéki magyar író jeleskedett. Korábban a nemrég elhunyt Janics Kálmán – civil foglalkozására nézve orvos – hiánypótló, a témakör vizsgálatában alapmunkának számító könyvei, tanulmányai alapozták meg a korszak megismerését.
Janics Kálmán így ír erről az időszakról A hontalanság évei című művében: „[1945] Június 3-án, Rimaszombaton hat járás kommunista pártjának a küldöttei határozatot fogadtak el, amely a magyar kisebbség elmarasztalása után a teljes magyartalanítást követelte.” Fábry Zoltán 1968-ban megjelent, A vádlott megszólal című írásában így idézte egy német koncentrációs táborokat is megjárt olvasóját: „Hányszor mondottam el, amióta az auschwitzi pokolból árnyékemberként hazatértem, de jobb is lett volna ott veszni millió társammal együtt, jobb lett volna meg sem élni azt, ami ma van, amit látok, hallok és tapasztalok.” Fábry hozzáteszi: „A győzők, megszabadulva az antifasizmus erkölcsi ballasztjától, a fasizmust mint a hatalmi princípium legtökéletesebb formáját egyszerűen kisajátították általános használatra.”
Pozsonyligetfalu nevéhez három, 1945 tavaszát követő tömegmészárlás kapcsolható. Az első a magyar és német lakosok megsemmisítése céljából működtetett haláltáborban történt népirtás.
A második a mai napig csak részben feltárt és megismert tömeggyilkosság: 1945 nyarán a településen megásott sáncokba lőttek mintegy 90 magyar leventét. Callmeyer Ferenc, az ismert magyar építész, aki 1944 telén és 1945 tavaszán, szintén magyar leventeként, átutazott Pozsonyon, lapunknak elmondta: csak találékonysága és szerencséje mentette meg attól, hogy őt is valamelyik tömegsírba lőjék. Kijelentette, hogy a magyar fiatalok a háború utolsó hónapjaiban előírt kötelességből, részben hazafias meggyőződésből jelentkeztek szolgálatra, ám nagy részük legfeljebb a német csapatokkal együtt végrehajtott visszavonulásban vett részt, és a háború végén a legtöbben amerikai vagy orosz fogságba estek. A táborokból vagy a korábbi frontszakaszokból visszatért, természetesen fegyvertelen, többnyire már civil ruhába öltözött magyar fiatalokat gyilkolták tehát le Pozsony alatt.
A harmadik tragédia csak közvetve köthető Ligetfaluhoz. A prágai Vencel téren tartott díszszemlén részt vevő, onnan hazatartó 17. gyalogezred katonái 1945. június 8-án a morvaországi Přerov vasútállomásán megölték a német hadsereg által korábban evakuált szepességi, közelebbről dobsinai, szintén hazatérő lakosokat. Erre azután került sor, hogy magyar szót hallottak kiszűrődni egy másik, az állomáson várakozó vasúti szerelvényből. Először kifosztottak, majd agyonlőttek egy egész településnyi embert egy közeli szántóföldön. A mészárlásnak 120 asszony, 71 férfi és 74 gyermek esett áldozatául, közöttük egy négy hónapos csecsemő. A kicsiket, írják a fennmaradt források, a levegőbe emelték, úgy lőtték keresztül.
POZSONYI DEPORTÁCIÓ
1945. május 5-én szlovák katonák törtek a nagyvárosban élő magyarok lakásaira. Ez az akció a pozsonyi magyar lakosság mintegy 90 százalékát érintette. Fél órát adtak arra, hogy csomagoljanak. Áthajtották őket Ligetfalura, azzal a hajmeresztő érveléssel, hogy a nőket, gyermekeket és időseket is magában foglaló csoport katonai műveletek sikerét veszélyezteti. A belügyi megbízott ekkor a pozsonyhidegkúti születésű Gustáv Husák volt.
A Pozsonyból deportált magyarokat a ligetfalui Köpcsényi utcában lévő, nemrég még a zsidó deportáltak számára szögesdróttal elkerített barakkokba hurcolták.
A kitelepített magyarok sem megfelelő öltözettel, sem élelmiszerrel nem voltak ellátva. A kisgyermekek rövid időn belül éhhalálra ítéltettek. Nem tudjuk, hány magyart deportáltak ide. Dr. Wagner Ferenc magyar meghatalmazott ugyan 27 ezer főről beszélt 1947 januárjában, ám a genocídium nyomait korábban kutató Szabó Károly túl magasnak ítélte ezt a lélekszámot.
A ligetfalui táborral részletesen foglalkozik a szlovák történetírás, így például Milan Olejník történész, aki többek között leírta: a tábort a csehszlovák haderő 17. gyalogezredének 1. zászlóalja őrizte. 1945 augusztusában még 2300 rabot tartottak itt borzalmas körülmények között, így tífusz és gyomorfertőzés pusztította Pozsony őshonos lakosait. A barakkokban élő asszonyokat, mint ezt a későbbi vizsgálat megállapította, a pribékek emellett még tömegesen meg is becstelenítették.
A táborban a magyar és a német lakosokat 1947-ig kínozták, éheztették, ám legtöbbjük nem emiatt lelte halálát. Ligetfalun már 1945 júniusában megkezdődött mindkét népcsoport képviselőinek tömeges kivégzése. A vérengzéseknek legalább 530-an, ám egyes becslések szerint akár több ezren eshettek áldozatául. Ez utóbbira a táborba bejáró orvos vallomása enged következtetni, aki szerint 1945 augusztusában a lágernek már 2900 lakója volt. A tragédiasorozat áldozatai ma a titokzatos erőd környékén, legalább hat tömegsírban nyugszanak.
A szerencsétlen embereket 15-ös csoportokban, a hajnali órákban gyilkolták le. A környéken lakók, mint arról Dunajszky is adatokat gyűjtött, későbbi tanúvallomásaikban arról számoltak be, hogy nem tudtak aludni a rendszeresen ismétlődő hajnali fegyverropogás miatt. Valószínűleg a Harmadik Birodalom katonáinak a fegyvereit és lőszereit használták fel az 1947-ig tartó vérengzések során. Erre a nyomok eltüntetése miatt is szükségük lehetett a hóhéroknak.
Filmbe illő hőstett volt, amikor egy mozdonyvezető az ideirányított magyar és német deportáltakkal nem állt meg Ligetfalun, hanem átszáguldott az akkor még Magyarországhoz tartozó Oroszvárra.
A pozsonyi mészárlások ügyében indított vizsgálatot – írja Szabó József – hamarosan leállították. A vérengzések egyik fő felelőse az a Bedřich Smetana volt, aki az ellene folyó eljárás idején egyszerűen megszökött az országból, s Magyarországon keresztül, ott élő ismerősei segítségével Izraelbe távozott. (Ez volt az az időszak, amikor a német megszállás idején a pozsonyi parlamentben a zsidók deportálása ellen egyedül szót emelő gróf Esterházy Jánost Gustáv Husák utasítására letartóztatták és átadták a szovjet titkosszolgálatnak.)
Az egykori haláltábor puszta említése is tabu volt évtizedeken keresztül. Dunajszky Géza vezetésével alakult és végzett sikeres tevékenységet a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság, amely 2015-ben végre felavatta az egykori BS6-os erőd mellett a tömeggyilkosságokról tanúskodó keresztet és emléktáblát. A táblánál minden esztendőben tartanak megemlékezést. Az idén ezt az aktust konferencia is kísérte.
ÚJABB TÁBOR 2015-BEN?
Alig néhány kilométerre az egykori Köpcsényi utcai haláltábor ma már felismerhetetlen színhelyétől, az ausztriai Berg településen 2015-ben rohamtempóban építkezni kezdtek, hogy migránsok kisebb tömegét telepítsék le. A tervezett tábort, amelynek a lakókonténereit el is helyezték a precíz osztrákok, a berg–ligetfalui határátkelőtől nem messze kezdték felhúzni. A történelem könyörtelenül írja tovább a limes históriáját.
Arról, hogy még csak emléke se maradjon a falunak, a szocializmus vulgáris módszereivel gondoskodott a történelmi léptékkel mérve kérészéletű csehszlovák állam. Ki más, mint Gustáv Husák regnálása idején? Hatalmas tömbházakból álló lakótelepet húztak fel a girbegurba falusi utcák helyén. Majdnemhogy sóval hintették be, mint Karthágó rögeit a rómaiak,
az egykori Magyar Királyság kistelepülésének a földjét. Igyekeztek elfedni a dübörgő autópályák alatt ma is meghúzódó, akár százakat rejtő tömegsírokat. Makacs szőlőindaként mégis itt-ott már felütik fejüket a föld alól kibúvó emlékművek. Ezek egyike az a kereszt és márványtábla, amelyet a szlovák fővárosba vezető autóút mentén, a BS6-os erődnél állítottak. Itt különös hangsúlyt kapnak Farkas Árpád sorai: „csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk.”
Borítófotó: Pozsonyba bevonuló csehszlovák katonák. A civilek nem gondoltak még vérengzésre, tisztogatásra
