Filmmel (át)írt történelem

A mozgókép propagandisztikus ereje egyszerű pszichológiai hatásában rejlik, hiszen az olvasott szöveg harmadát jegyezzük meg, míg a látott képek több mint felére emlékszünk. Az új nemzedékeknek ezért már filmen mesélik el a történelmet.

A II. világháború után a regények helyét lassan, de biztosan átvették azok filmfeldolgozásai; ahogy az olvasás kezd kikopni, maradnak a filmek. A történelmi tárgyú produkciók evolúcióját innen vizsgáljuk, és a teljesség igénye nélkül mutatjuk be azokat a témákat, amelyekkel a felnövekvő nemzedékek az európai képernyőkön találkoznak.

1945 után a győztesek filmen mesélték el a megnyert csatákat, így azok is „átélhették” a frontélményt, akik nem voltak katonák, akkor még kicsik voltak, esetleg még nem is éltek. Ezek az alkotások kerültek a vesztes országok mozijaiba is. Az 1970-es évektől Magyarországra a szovjet mellett már amerikai produkciók is eljutottak, elég a Kelly hőseire (1970) vagy a Rambóra (1982) gondolni. Utóbbi a vesztes vietnami háború után rázta fel apátiájából Amerikát, így legalább „otthon” sikerült megnyerni a háborút.

A történelmet mindig a győztesek írják, utólag mindig ők a „jófiúk”. De mit tegyenek a vesztesek, a „rosszfiúk”? A németek is szembesülnek a problémával, hiszen a felnövekvő nemzedékeknek is el kell tudni magyarázni, hogy a nagyszülők miért engedték Hitlert hatalomra, s miért
követték őt az utolsó utáni pillanatig.

A holokauszt témájával más alkotások mellett a méltán díjnyertes Schindler listája (1994), A zongorista (2002) vagy a Saul fia (2015) foglalkozik. A fogyatkozó háborús nemzedékből egyre kevesebben mondhatják el személyes élményeiket. A vesztes országoknak ráadásul arra is figyelniük kell, hogy narratívájuk hihető legyen, különben a történelem értelmezése szintén átcsúszik a második nyilvánosságba.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt az események hiteles bemutatása, az elődök bűneiért érzett erkölcsi felelősség vállalása, illetve a jogos nemzeti büszkeség (óvatos vagy politikailag korrekt) magjainak elhintése között. Talán a Generációk háborúja (2013) című tv-sorozat felel meg ennek az igénynek a leginkább.

A javarészt állami megrendelésekre épülő német történelmifilm-gyártásnak is a jubileumok adnak löketet, így 1945 hatvanadik évfordulójára készült el a talán legismertebb ilyen produkció, A bukás – Hitler utolsó napjai, amelynek egyik, bunkerben játszódó jelenete a mémgyártás egyik etalonjává vált.

A német lakosság háborús szenvedését mutatja be a Drezda – A pokol napjai (2006), a Die Flucht (2007) és a Die Gustloff (2008). Ez a típus is illeszkedik a hollywoodi elvárásokhoz; vannak sztárok, számítógépes animáció, dráma, szerelem és izgalom is, ám hiányzik belőlük a politikai elvárásoknak való megfelelés kényszere.

A 2000-es évek német mozijának „barna hulláma” még számtalan filmet eredményezett, ezek közül talán a Jud Süss – Film ohne Gewissen (2010) volt a legfelkavaróbb. A valóság és fikció között játszódó történet Szabó István Mephistójához (1981) hasonlóan nyújt bepillantást a művészet és hatalom kölcsönhatásába.

A II. világháború mellett a keletnémet állam (ezen belül is a Stasi-ügynökök) története kerül legtöbbször vászonra. A kategória legjobb filmje A mások élete (2007) vagy a Der Turm (2012). Utóbbi a drezdai polgári elit tipródását mutatja be 1982 és 1989 között.

Miközben a németek még keresik a kényes egyensúlyt, addig az észak- és nyugat-európai országok történelmifilm-gyártása egyértelműen németellenes irányt vett. Dániában az Április 9. (2015) az 1940-es megszállás elleni harcot mutatja be, míg a Flammen & Citronen (2008) két híres ellenálló történetét eleveníti fel. Az 1864 (2016) a dán–porosz háborúig nyúl vissza, ami azért érdekes, mert dán politikusok felvetik az akkor elveszített Dél-Schleswig visszacsatolását.

A norvégok Kongens nei (2016) filmje is az 1940-es német megszállásról és a királyi család Angliába menekítéséről szól, miközben látványos animáción izgulhatjuk végig a német Blücher nehézcirkáló elsüllyesztését. A Max Manus (2008) szintén a fegyveres ellenállásról szól.

A brit filmgyártás legkésőbb a The King’s Speech (2010) mozival fordult rá a legújabb németellenes hullámra, hogy a Dunkirk (2017) című produkcióval eljusson a kontinensről (az EU-ból) való távozásig.

Keleten is pezseg a filmgyártás. Lengyelországban a Warszawa 1935 (2013) számítógépen támasztotta fel a régi Varsót. Andrzej Wajda epikus Katyń (2007) filmje mellett az 1920 Bitwa Warszawska (2011) című produkció a szovjetek, míg a Tajemnica Westerplatte (2013) és a Varsói felkelés (2014) a németek elleni harcról szól.

Oroszországban a magas olajár idején bőven jutott pénz új alkotásokra. Az 1612 (2007) például egyfajta válasz a lengyel Henryk Sienkiewicz trilógiájára, amelynek legjobban sikerült megfilmesítése a Tűzzel-vassal (1999). Filmbéli példakép lett Nagy Péter cár is, a Sluga Gosudarev (2007) látványosan eleveníti fel a poltavai csatát. Az admirális (2008) a polgárháborús filmekben eddig háttérbe szorult „fehérek” sorsát mutatja be, de több világháborús csatát is újra vászonra vittek, itt a Leningrad (2010) vagy a Bitva za Sevastopol (2015) érdemel említést. Külön műfaj a háborús sci-fi, amelynek legismertebb alkotása a Fehér Tigris (2012).

Törökország régi fénykorát idézi a nálunk is népszerű Szulejmán sorozat, míg az itthon még kevéssé ismert Diriliş Ertuğrul sorozatból visszaköszönnek Erdoğan államfő beszédei. A múlt átírásának része Atatürk jelentőségének csökkentése a vallásos Anatólia javára és a németellenesség, amely a Çanakkale (2012) című produkcióban már megjelenik.

Magyarországon a nagy filmek közül a Honfoglalás (1996) és a Sacra Corona (2001), illetve A hídember (2002) vagy a Drága Elza! (2014) vált népszerűvé. A TAE számítógépes animációin nézhetjük végig a mohácsi, nándorfehérvári vagy a szigetvári csatát. Új típus a kosztümös dokumentumfilm, mint pl. A legbátrabb város (2009), a Kereszthegy (2014) vagy a Szürke senkik (2016).

 

Borítófotó: Szövetséges katonák az atlanti-óceánhoz szorítva. archív kép és Jelenet a Dunkirk című filmből

Ezek is érdekelhetnek

További híreink