Harminc évvel ezelőtt indult utoljára az artistaképző intézetben két bohócosztály. A vezetőség úgy gondolta, hogy ezzel az állománnyal évtizedekre ellátták Magyarországot. Szórványosan előfordult, hogy néhányat azon artistatanoncok közül, akikben a tanárok meglátták a humorra való képességet, elterelgették ebbe az irányba is, de önálló osztály nem indult. Eleddig. Szeptembertől a Fővárosi Nagycirkusz szervezésében kétéves, OKJ-s végzettséget adó bohócképzés indul. Ennek egyfajta előképzése, válogatója volt a Szarvason tartott tanfolyam.
„Ha felhívnak egy cirkuszt, két dolgot kérdeznek meg: van-e bohóc- és van-e állatszám – kezdi a tanfolyam mestere, Greifenstein János színész-bohócdoktor, aki húsz éve vezet bohóctréningeket. – A Fővárosi Nagycirkuszban viszont ott tartunk, hogy keresgélnünk kell a művészeket, nincs cirkuszi bohóc, s aki lenne, az meg elszerződött külföldre. A jól képzettek számára ebben a szakmában is kinyílt a világ, és egy jó bohócot nagyon jól megfizetnek, például Svájcban, a Cirque du Soleilről már nem is beszélve. Végül is ez teljesen érthető, természetes, és nem is baj, hiszen viszik a jó hírünket a világban, s helyettük esetleg egy külföldi művész kedvet kap arra, hogy hozzánk szerződjön.”
A szarvasi művelődési központ termében nyoma sincs a klasszikus kellékeknek. Se egy hosszú orrú cipő, se egy színes, bő gatya, tele varázslatos zsebekkel, kincsekkel, se egy lufiból előrántott művirágcsokor. Még egy árva piros orr sincs. Van húsz cicanadrágos, trikós magyar, ukrán és izraeli fiatal, s a tanár, aki álarcokat osztogat. Ezek is inkább rémisztőek, mint viccesek. Van horgas orrú banya, püffedt fejű erdei szörnyeteg, riasztó öregember, zombira hajazó vicsori.
„Most egy olyan tréningen veszünk részt, ahol eljutottunk a maszkos játékokig. Megnézzük az álarcot, amit kaptunk, ehhez megpróbáljuk a saját érzéseinket hozzáilleszteni, azt magunkban felépíteni, ahhoz rendelni valamilyen mozgást, majd ha ez megvan, akkor hozzátenni a megfelelő hangot. Ezek elég ijesztő maszkok, de minden maskara ijesztő tud lenni, amíg nem töltik meg élettel” – magyarázza az egyik hallgató, Horváth Zoltán, aki Budapestről érkezett, tíz éve dolgozik különféle színházakban, színészi tudását szeretné komplexebbé tenni, de ha bejön, akkor bohócként is szívesen dolgozna.
Minden gyerek szereti a bohócot. Vajon az utóbbi a gyerekeket vagy a felnőtteket szereti-e jobban? Zoltán szerint a titok abban van, hogy a bohóc felnőttként szól a kicsikhez, és így hozza őket kitekert szituációba, valamint gyerekként szól a felnőttekhez, így billentve ki őket a komfortzónájukból. Az nagyon fontos, hogy a produkció alatt mindenki biztonságban érezze magát, és ne legyenek kellemetlen érzései.
A 38 éves Nagy Gizella a teljesen civil, polgári létet megunva, mindenfajta előtanulmány nélkül szeretne váltani a bohóclétre.
„Nagyon vágyom arra, hogy az életem színesebb legyen. Ezért jelentkeztem erre a tanfolyamra, s ha a tanáraim érdemesnek tartanak rá, jelentkezem ősszel a kétéves képzésre is. Itt most nagyon érdekes workshopok voltak, sokat nevettünk, de leginkább csak egyfajta bepillantást kaptunk abba, mennyire összetett és nagyon komoly művészi munka kell ahhoz, hogy egy bohóc színpadra léphessen.”
Vajon hogyan áll össze a tanfolyam tanmenete? Először is el kell juttatni a jelentkezőket addig, hogy ki tudjanak állni az emberek elé. Ez minden előadó-művészeti ágban hatalmas lépés, hiszen a Homo sapiens alapvetően nem szereti, ha sokan nézik. Az előadóművészeknél azonban ennek máshogy kell működnie; ott nagyon jó színpadi jelenléttel, kisugárzással kell rendelkezni. Ennek erősítésére jók a helyzetgyakorlatok. Nagyon fontos, hogy a bohóc érezze, mi a humoros, hiszen csak ezzel tud hatást kiváltani. Ezt a szakaszt hívják „a bohóc felfedezésének”. A biztos artistamozgás is nagyon lényeges. Greifenstein János példákat említ: „Más az, ha két ember egymásnak ütközik, más, ha két színész összeütközik, és merőben különbözik, ha két bohóc teszi ugyanezt. A bohóc hasra esik, majd bukdácsol még hármat a fején, a vállán, a gerincén keresztül. Mi nagyon jót nevetünk, de neki nem szabad belehalnia, hiszen ezt másnap is meg kell ismételnie. Tehát úgy kell tudnia levezetni a saját testét a talajra, hogy abból semmi baja ne legyen, miközben a nézőnek egy pillanatra sem merülhet fel a fejében, hogy ez fáj, mert ahol bekapcsol a fájdalom, ott kikapcsol a humor.”
Tehát a bohóc az egyik legjobban képzett artista, akinek rengeteg szakmai tudása van, így képes a manézsban 2-3 percet „hülyéskedni”. És ehhez jönnek még az eszközös számok, amikor zsonglőrködik, kártyatrükköket vet be, egykerekűn biciklizik, avagy egy létrán egyensúlyoz.
„Ha az öt labdával zsonglőrködő artistákat megkérdezzük, hogy mennyi gyakorlás szükséges a produkcióhoz, a válasz: egy óra. Mindennap. Húsz éven át” – mondja Greifenstein János.
Úgy szokták emlegetni, hogy a bohóc helyettünk hülyéskedik a cirkuszban.
„Ez már egy filozofikusabb gondolat. Mint minden ilyen helyzetben lévő művész, a bohóc is helyettünk dolgozik. Igen, helyettünk esik hasra; igen, a mi csetlés-botlásainkat látjuk, és el tudjuk fogadni azt, hogy a kutyafáját, mégis föláll, hiszen újrakezdi! Ha ez sikerül, az egy nagyon jó minta számunkra. Ezért azután a bohócnak nagyon jó a hozzáállása a világhoz. Mindazonáltal azt szoktuk tanítani, hogy a bohóc inkább élvezze a problémát, mintsem megoldja.”
