Történt, hogy igazgatói utasításra, a rendező ellenkezésére fittyet hányva átírták Ludovic Halévy, kora népszerű bulvárszerzője és a biztos kezű librettista, Henri Meilhac Prosper Mérimée műfajteremtő kisprózájából alkotott szövegkönyvét. A színdarabok, librettók átírása a nyolcvanas években csúcsra jutó, majd az ezredfordulón kihalt rendezői színház megszokott velejárójának számított, ám akkortájt a művészi önkifejezés szabadságával takaróztak a túlbuzgó direktorok. Bizet Carmenjének a megváltoztatásával a nők elleni erőszakra óhajtották felhívni a figyelmet. Pont a Car-men-nel, gratulálok! A cigány lány ledér, alvilági nő. A változás abban áll, hogy nem Don José késeli halálra Carment, hanem a lány, megszerezve a féltékeny férfi pisztolyát, agyonlövi őt. Ugyanis, magyarázták döntésüket az alkotók, nem óhajtották, hogy a publikum az előadás végén megtapsolja Carmen megölését. Így a premieren tapsolhattak, amiért nő gyilkolta meg a férfit. Bravó!
A píszí politika ráadásul direktben is felütötte a fejét, amennyiben a firenzei polgármester védelmébe vette az új befejezést.
Meg kell jegyezzem, a dolog sajnos nem teljesen új keletű. 2009-ben a Globe Színház Rómeó és Júlia-előadásában a fiatal szerelmes fiút néger színész alakította. Lássuk csak a shakespeare-i prológot: „A szép Veróna tárul itt elénk, / Hol két jeles család vetélkedett… / Vad vérükből egy baljós pár fakadt…” Tehát Verona városának két jeles, azaz semmiképpen nem migráns családjának a gyermekei. Evégett dramaturgiailag indokolhatatlan a „színes bőrű” szereposztás, azt kizárólag a korát megelőző píszí gondolat inspirálta.
E gondolat mentén kívánatos lenne Lőrinc barátot imámként felléptetni, ezzel megkímélve a muszlim nézők érzékenységét, avagy vallási türelmetlenségét. Miként helytelen, hogy Rómeó, kirekesztő módon, hölgyek kegyét és Júlia szerelmét keresi. Júlia legyen férfi, sőt legyen transznemű vagy queer. Üssük helyre Shakespeare otromba módon kirekesztő gondolkodását. Makrancos Kata pedig legyen Makrancos Károly, helyrebillentve a mester nőket megbélyegző hímsovinizmusát.
És most vissza a valóságba, amely cseppet sem tetszik valószerűbbnek az előbbieknél. A múlt év végén Ausztráliában, a Sydney-i Operaház bemutatójára átírták Shakespeare A velencei kalmárjának a befejezését, ezzel orvosolva a remekmű több mint négyszáz éve sértő antiszemitizmusát. És jut erre az esztendőre is az elmebajból. A BBC Trója: Egy város bukása című minisorozatában Akhilleuszt, Patrokloszt és magát a főistent, Zeuszt fekete bőrű színészek alakítják. A görögök levegőért kapkodva kérik ki maguknak, amiért nemzeti mítoszuk aranyhajú Akhilleuszát afroeurópai színész kelti életre.
S mert a világ globális, nekünk is jutott a píszí áldásából.
„Kedves Ügynökség! Tudomásomra jutott, hogy a Magyar Állami Operaház 2018-ban színre vinni tervezi a Porgy és Besst, teljesen fehér szereposztással… Biztos vagyok abban, hogy a tervezett bemutató szégyent hoz az életműre és Budapestre is. Szeretném megtudni, kapott-e engedélyt Önöktől a Magyar Állami Operaház arra, hogy fekete művészek nélkül hozhasson létre produkciót.”
Ez egy ártatlan érdeklődésnek álcázott feljelentés, amúgy híven követve az ötvenes évek stílusát. A feljelentő pedig honfitársunk. Akinek párás szemmel köszönetet rebeghetünk, amiért nem a píszí nyugaton, hanem a brüsszeli bürokraták sújtotta Magyarországon parancsolnák ki az Erkelből Gershwin operáját, mert fehér énekesek adják elő.
1983-ig, ameddig nálunk is szerepelt az Operaház repertoárján a Porgy és Bess, természetesen feketére festett magyar sztárokkal – Radnai Györggyel, Házy Erzsébettel, Begányi Ferenccel, Andor Évával, Sólyom-Nagy Sándorral, Kukely Júliával –, nem íródtak feljelentések. Nem pusztán azért, mert a szovjetizált Magyar Népköztársaság fütyült az imperialista jogszabályokra, hanem mert nem létezett afféle kikötés, amely megtiltotta kaukázusi, ázsiai, eszkimó, indián, arab, cigány, sémi, maori énekesek felléptetését a néger gettóban játszódó műben. A kirekesztő tiltás, másként fogalmazva: a szerzői előírás, miszerint kizárólag fekete bőrű művészek léphetnek színre, éppen 1983-ban született, Ira Gershwin, az opera zeneszerzőjének öccse, a mű szövegírója végakarataként. Mi lehetett a szándéka? Jóhiszeműen azt vélelmezem: igyekezett megőrizni a produkció hitelességét, realizmusát.
Mivel hazánkban meglehetősen csekély a négerek száma, nem beszélve az énekesi kvalitással bíróké, mint Fekete Pákó, így nem egyszerű mutatvány kiosztani a 14 szerepet. Meglehet, a kötelező kvótával pusztán az Operaházat igyekszik segíteni Juncker, hogy kellő számú fekete bőrű migránsból ki lehessen állítani a Porgy és Bess szereposztását.
Szerencsére a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros ép esze a helyén maradt. Nem kötötték ki, hogy (csaknem) kizárólag magyar énekes-színészek adhatják elő az István, a királyt, mondván: csupán azok alakíthatják hitelesen államalapító eleinket, akik legalább ezeregyszáz esztendős európai állam polgárai.
Borítófotó: Porgy és bess. Próba a hetvenes években, amikor még szabad volt
