A balliberális sajtóban természetesen úgy jelent meg a László Gyula Intézet megalakulásának a híre, hogy létrejött a legújabb ősmagyarkodó, nacionalista fellegvár, amelyet azért hozott létre az Orbán-kurzus, mert be akarják bizonyítani azt, amit már régen megcáfolt a tudomány. Szabados Györggyel, az intézmény igazgatójával beszélgettünk.
– Ha ez nekik lelki szükséglet, ám tegyék. De szerencsésebb lenne, ha nem csak ilyen alkalmakkor jutna eszükbe érdeklődni a magyar régmúlt iránt. Róluk ennyit. Lényeg, hogy a Nemzeti Művelődési Intézeten belül az idén létrejött a László Gyula Intézet.
– László Gyuláról, a névadóról beszéljünk egy kicsit. Ami még a járatlanabbaknak is eszébe jut, az a kettős honfoglalás elmélete. Ez a tézis megerősödött vagy meggyengült az évtizedek során?
– László Gyula (1910–98) székely származású régészprofesszor, festőművész, kolozsvári, majd budapesti egyetemi tanár volt. Ő az élő valóságot akarta rekonstruálni. Rugalmas gondolkodású, felelős tudós volt, aki nemcsak a dilettantizmustól, hanem a dogmatizmustól sem volt hajlandó magát befolyásolni. Régészeti és történészi érveket csatasorba állítva azt vallotta, hogy a magyarság több hullámban érkezett a Kárpát-medencébe, vagyis a honfoglalók itt már egy jelentős előmagyarságot találtak, amely a legvalószínűbben 670 táján érkezhetett az akkori Avar Kaganátus területére. Maga a „kettős honfoglalás” kifejezés egy picit pontatlan, hiszen ennél többszöri bejövetelről érdemes beszélni, ami valóban meg is történt. A sztyeppei íjfeszítő népek közül a var és hunni néven nevezett avarok foglalták el a Kárpát-medencét 568-ban és működtették ott államukat, az Avar Kaganátust körülbelül 822-ig. Közéjük a kutrigurok és a szabirok érkeztek 595 táján. 670 körül jöttek be az onogurok, és 862–907 közé tehető az a tudatos beköltözési folyamat, amelynek során Álmos és Árpád magyarjai birtokba vették a Kárpát-medencét. Mármost nemcsak az onogurok, de a szabirok, valamint a hunok utódai, a kutrigurok neve alatt is rejtőzhetett „előmagyar” nyelvközösség. Tudnivaló, hogy a Kárpát-medencén belüli, Pannónia provinciabeli római írásbeliség idején még nem volt jelen a magyar nyelv, ám a Magyar Királyság írásbeliségében már igen. Ismert példa 1055-ből a „Feheru varu rea meneh hodu utu rea” nyelvemlék. Szádeczky-Kardoss Samu szegedi történészprofesszor tudatosította, miszerint az csak egy közmegegyezés, nem bizonyság, hogy a római kor lezárulta és a Szent István-i keresztény államalapítás közötti hosszú évszázadok alatt kizárólag a IX. század végén jelent meg a magyar nyelv a Közép-Duna-medencében. Valószínűbb, hogy Álmos és Árpád idején már volt itt egyfajta előmagyar nyelvközösség.
– Sokan azt tartják, hogy a honfoglalók sokkal kevesebben voltak, mint az akkor itt élők.
– Itt nem zajlottak XX. századi típusú népirtások. Erre az előmagyar nyelviségre rétegződött rá egy újabb magyar nyelvi hullám, amelyik a magyar nyelvnek immáron hatalmi pozíciót is adott, hiszen az uralkodó elit is zömében magyarul beszélt.
JULIANUS BARÁT BIZONYÍTÉKAI
– Ha már a nyelv szóba került, Julianus barát cselekedete is kevés figyelmet kap. Pedig ő valóban magyarokat talált keleten.
– Nem csak ő. Előfutára, a szintén Domonkos-rendi Ottó testvér azon magyarok nyomára jutott, akiknek eleiről a X. század közepén bizánci forrás úgy emlékezik, hogy Perzsia vidékére költöztek, és régi nevükön „erős szabiroknak” hívják őket. Ottó útmutatása alapján indult el Julianus a társaival, de végül egyedül maradva, északkelet felé egy másik magyar közösséghez érkezett 1236-ban, a Volga menti Régi Magyarország népéhez, akik „látván őt s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett… mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat”. Mindez rávilágít arra a tényre, hogy maradtak szép számmal magyarok keleten, akiknek a leszármazottai ma már nem a magyar történelem részei. Így tehát nem a magyarság egésze vonult be a Kárpát-medencébe, hanem egy az állam működtetéséhez értő és elegendő népesség. De a nyelv és az identitás fenntartásához kevés. Ezért mondom azt, hogy a magyarság formálódása egy nagyon bonyolult folyamat, és a többszöri beköltözést érdemes feltételezni.
ÁLLAM SZENT ISTVÁN ELŐTT
– Egy kicsit hadd legyünk büszkék. Ezek szerint Álmos és Árpád népe annyira jól szervezett, erős és bölcs volt, hogy nem asszimilálódott, hanem – bár kisebbségben érkezett – ő lett az államépítő?
– Így van. Azt kell tudatosítani, hogy Szent István előtt a magyarság már állami keretben élt, mert elérte a politikai szervezettségnek azt a legmagasabb fokát, hogy egy intézményesített hatalom össze tudta fogni egy terület lakosságát. Ez az államalakulat a IX. századtól datálható, és Etelközben alakult meg. A Magyar Nagyfejedelemség – az Avar Kaganátushoz hasonlóan – sztyeppeállamnak vagy sztyeppebirodalomnak tartandó. A kora középkorban a nem római típusú államiság alternatíváját képviselte Közép-Európában. Talán különös, de úgy látom, Álmos sztyeppeállama eleve azért jött létre Kelet-Európában, hogy elfoglalja a Kárpát-medencét. Álmos hatalomra került 850 körül, és 862-ből már a Nyugat-Európában harcoló magyarok első ismert említése adatolható. Ezt nem tudom másként értelmezni, mint a tudatos nyugat felé tájékozódás jeleként. A vezér felismerte: a Kárpát-medence földrajzi, politikai szempontból ideális terep. Az Avar Kaganátus összeomlásával, rokon népek, előmagyarok benti előfordulásával ez a terület szinte kívánta, hogy egy erős kéz újra állammá alakítsa. Álmosnak ehhez megvolt az öröklött politikai hagyománykincse – talán nem véletlenül származtatta magát Attila hun királytól –, megvoltak a személyes adottságai, és volt egy fia, Árpád, aki hozzá hasonló képességekkel rendelkezett, így a honfoglalás művét ki tudta teljesíteni. Leszármazottjuk, Szent István „csak” egy keresztény-római típusú állam-újraalapítást hajtott végre.
– Miért van az, hogy bizonyos népek mítoszokat találnak ki, arra építve eredetüket, nekünk meg létezik őstörténetünk, amelyet vitat egy meghatározó tudományos kör?
– Ennek sok oka van, erről több száz oldalas könyvet kellene írni. Meggyőződésem szerint több szerző kell, hogy vállalkozzék rá. Itt érünk el a László Gyula Intézetig, ugyanis maga az eredetkutatás is annyira specializálódott, olyan hatalmas tudást igénylő feladat, amely már rég túlhaladta az egyén befogadó- és alkotóképességét. Most építkezésről van szó, és különböző szakterületek művelőinek, régészeknek, történészeknek, néprajzosoknak, török nyelvek kutatóinak, népzenekutatóknak, sőt archeogenetikusoknak kell összefognia, hogy ki-ki a saját szakterületén belül maradva gyűjtse össze azt, amit tud, s értékelje. Másrészt viszont folytasson tudományközi együttes beszédet, hiszen a kutatott régmúlt élete is színes és összetett képet mutat, még a maga töredékességében is.
– A László Gyula Intézet egyelőre két szoba, miközben az MTA-n belül működik a Magyar Őstörténeti Témacsoport.
– Eredetkutatás már korábban is folyt egyetemeken és múzeumokban. Volt például Szegeden, évtizedekkel ezelőtt egy őstörténeti munkaközösség, amelynek vannak maradandó és kevésbé maradandó alkotásai. A László Gyula Intézet most kapott egy feladatot: tudományközi kutatásokat kell végezni és koordinálni. Jó lenne például egy közös kutatóutat szervezni a Kaukázus előterébe, ahol különféle tudományágak képviselői együtt gyűjtenének régészeti, néprajzi történeti anyagot; az eddigi expedíciók sok további eredményt – és persze sok munkát – ígérnek. Az egyéni kutatások is nagyon fontosak. A már leigazolt munkatársak közül ki kell emelnem Hoppál Mihály Széchenyi-díjas kutatóprofesszort, az MTA Néprajztudományi Intézetének, valamint az Európai Folklór Intézetnek az egykori igazgatóját – ő most igazgatói tanácsadó.
ISMERETLEN KÜLFÖLDI KUTATÁSOK
– Hoppál Mihály egy előadásán beszélt arról, hogy például Mongóliában és még több országban milyen magas szinten folyik az eredetkutatás, amelyben többek között a magyarokra vonatkozó adatok is előbukkannak. Ezekről itt, Magyarországon egy szót sem hallottunk hivatalos csatornákon keresztül. Lehet, hogy ezután ezek az információk is eljutnak az egyszerű halandókhoz?
– Azon vagyunk. A továbblépés fontos új iránya lehet az archeogenetika, a csontokból kinyert örökítőanyagok kiértékelése. Az a nagy szerencsém, hogy III. Bélának és első feleségének, Anna királynénak a Székesfehérvárott, 1848-ban feltárt maradványait vizsgáló kutatócsoport történésze lehettem, így bepillantást nyerhettem az archeogenetika lehetőségeibe. Ez a Kásler Miklós professzor vezette, magyar–német szakembereket felölelő kutatócsoport feltérképezte III. Béla király Y kromoszóma által hordozott, vagyis kizárólag férfiágon öröklődő információit. Mindez azért nagyon érdekes, mert noha III. Béla – anyai őseinek köszönhetően, akik a viking eredetű kijevi Rurik-házból származtak – magas, északias jegyeket hordozó ember volt, apai génjei Kelet-Európába, sőt Közép-Ázsiába mutatnak vissza. Ez az a szál, amelyen keresztül egy uralkodóház génállománya a populációgenetikához vezet el, természetesen megfelelő mennyiségű adat összegyűjtése és kiértékelése után. Az már látszik, hogy az archeogenetikai összefüggések nem mondanak ellent a történeti-mitológiai hagyománynak, jelesül annak, hogy a magyar csodaszarvasmonda a Fekete-tenger északi előterében játszódik le. Persze sok itt még a tennivaló, számos egyéni feladat és sok tudományközi együttgondolkodás szükségeltetik.
ÍRÁSOS EMLÉKEK ELEINKRŐL
– Bíborbanszületett Konstantin feljegyzéseiről egyesek azt állítják, hogy nem megbízható forrás, mert megrendelésre született. Ez azért fontos számunkra, mert az első leírások rólunk ott szerepelnek.
– A De administrando imperio nem egy oknyomozó történelem, hanem egy bizalmas, politikai információkat is tartalmazó tankönyv. A célja az volt, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár a fia számára uralkodói ismerettárat állíttasson össze. Hallatlanul értékes adatokat hagyott ránk, de több különböző feljegyzésből és szóbeli értesülésből lett ez a könyv összeszerkesztve, méghozzá nem is túl gondosan, így az eddig szokásosnál nagyobb forráskritikával kezelendő.
– Vajon a pozsonyi csata miért nem volt soha terítéken?
– Én nem értem, hogy a 907 júliusában megvívott pozsonyi csata miért nem került bele a magyar krónikákba. Csak német kútfők szólnak – méghozzá nagyon egybehangzóan – övéik vereségéről. Ez a küzdelem az 1100. évforduló, 2007 óta kezd beszivárogni a köztudatba. Remélem, a kisfiam már tanulja majd a pozsonyi csatát, én még nem tanultam.
– A vesztes csatáinkról persze bőven tanulunk: Augsburg, Muhi, Mohács.
– Ez nagyon fontos gondolat. A magyar történeti tudatot egészséges szintre kell hozni. Nekünk nem kell nagymorva meg dákoromán színvonalú álmítoszokat költeni, a saját értékeinket szükséges felhozni. És nem csak most. Kézai Simon 1285 körül is azért bírált idegen történetírókat, mert az „a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem elbeszélésembe, mint a szerencséseket”. Pedig Kézai Simon idejében, Kun László királyunk udvarában kicsit talán egészségesebb volt a légkör. Nekünk sem kellene máshogyan tenni, a pozsonyi csatával ez már szépen megtörténik. A László Gyula Intézet is az ilyen-olyan vadhajtásokat lenyesegetve szeretne a mértéktartó forráskritika jegyében előrehaladni; pontosan azzal a hozzáállással, amely László Gyulát jellemezte.
– Honnan, miből vesszük majd észre, hogy létezik az intézmény?
– Dolgozunk: írunk, konferenciákon adunk elő. Készül a honlapunk, megjelennek tudósítások rólunk. Azt szeretnénk, hogy a 2018. esztendő végére kézzelfogható dolgokat tudjunk letenni, könyv és adott esetben internetes publikáció formájában is.
VISZONY AZ MTA-VAL
– A Magyar Tudományos Akadémia adott bármiféle impulzusokat önök felé?
– Az MTA árnyaltan kezelendő, hatalmas testület. Hoppál Mihály, a László Gyula Intézet igazgatói tanácsadója is például az MTA Néprajztudományi Intézetében dolgozott, egy ideig azt igazgatta. Az Akadémia olyan sokoldalú tudományos műhely, ahol őstörténeti kutatások is folynak, mi pedig egy másik műhelyt alkotunk. Korrekt munkakapcsolatra nyitottak vagyunk.
Borítófotó: Honfoglalás. Munkácsy Mihály a vásznon fogalmazta meg gondolatait a magyarság őstörténetéről
