MAGYAR NAPLÓ
Nemcsak az íróval – aki megemlékezik arról, hogy a szépapja még az Erdélyi Fejedelemség polgára volt – készített interjú, hanem egy elbeszélése (Tejüveg mozi) is elősegíti azt, hogy az őt esetleg még nem ismerő fiatalabbak megismerkedjenek vele. Akik olvasták az egyik varázslatos, régebbi kötete, az 1985-ben megjelent Lassított lónézés írásait, azoknak ismerős lehet a hajdani könyv címadó novellájának a hangulata, a varázslatos öreg kertek, ezeréves, nippeket és csetreszeket rejtő vitrinek, a nagy tudású, bogaras emberek világa.
BELTERJES IRODALOM
A Vári által felvetett problémát, a magyarországi irodalmi horizont belterjes látókörét igazolja a lap e havi „képzőművészeti kiállítása” is. A kortárs magyar művészetet havonta színvonalas illusztrációkkal felvonultató folyóirat a költészet napja előtt tisztelegve a magyar irodalom korábbi és ma élő nagyjait ábrázoló szobrok, plakettek fényképeit hozza. Az így felvonultatott szerzők névsora továbbra sem nagyon lép túl a megszokott Ady–Móricz–Babits-kánonon, üdítő kivételt jelent a Mezey Katalinról készített festmény. Mezey szabad verseivel is jelentkezik ebben a számban, bemutatva, hogy ez az irodalmunkban kissé már dogmaszerűen uralkodóvá vált versforma nem kizárólag az élvezhetetlenül belterjes és indokolatlanul néhány szóra vagy sorra szabott művek megvalósításának a kerete.
A LÍRA ÚJ ÚTJAI
A Tündérkert mindig változó világát egy Farkas Árpád-tanulmánnyal és egy Dsida Jenőről szóló könyv ismertetésével, Lászlóffy Aladár-versekkel is bejárhatjuk az áprilisi számban. Ugyanitt az irodalmunkban szintén komoly szerepet játszó, a folyóiratot alapító Oláh János emlékét most egy a jelenlegi főszerkesztő, Jánosi Zoltán által írt tanulmány ismertetője segít közelebb hozni, míg Lackfi János újabb költeményével jeleníti meg, hogy a Kilencek ösvényein túl milyen utakon indul tovább a magyar líra.
Azt, hogy a nemzedékek kézfogása újra megtörténjen, Szentmártoni János beszédének ismertetése teszi lehetővé. Megemlékezés zajlott Kodolányi János születésének 120. évfordulója alkalmából a Farkasréti temetőben, itt hangzott el a folyóiratban is leközölt méltatás.
HEGEDÜS GÉZA MÁSIK ARCA
A Magyar Írószövetség elnöke így fogalmazott az 1949 után félreállított írófejedelem elnémításáról: „Rövid ideig tartó politikai tévútja miatt 1949–55 között írásai nem jelenhetnek meg, persona non grata volt az irodalmi életben. Ezt ő maga is indokoltnak tartotta. Tudta, hogy helytelen úton járt. Lelkiismeret-furdalásának különös következménye az volt, hogy a hallgatás éveiben megtanult héberül, és eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat, járatos lett a Biblia világában.”
Tévúton Kodolányi? Nem a Rákosi-rendszer járt tévutakon? Nem inkább Zárt tárgyalás című, 1943-as novellája lehetett – többek között – félreállításának oka? A Pesti Színház által nemrég dramatizált műben egy nyilas és egy kommunista bíró egyszerre kér rá halálbüntetést. Azokban az években pedig, amelyeket az író részben a kényszerűség, részben a diktatúra elleni tiltakozás jegyében hallgatással töltött száműzetésében, balatonakarattyai villájában, Márai Sándor emigrációba kényszerült, a XX. század egyik legnagyobb keresztény gondolkodója, Kodolányi pályatársa, Hamvas Béla pedig segédmunkás volt a tiszapalkonyai erőműben (vele és Várkonyi Nándorral együtt alkották meg korábban Jókai Anna szerint „a nagy triászt”). Mindezt indokoltnak tartotta volna? A „helytelen úton járt” szövegrész viszont több mint árulkodó, hiszen a rákosista frazeológia tipikus szófordulata. Nem tartott sokáig felkutatni a forrást, íme: „Az egykor elég indokoltan kommunista hírű Kodolányi most ugyanolyan indokoltan fasiszta hírű író és publicista lett, aki ha nem is hirdette, de szolgálta a faji gyűlöletet. Ebben az időben Kodolányi már a pillanatnyilag diadalmas fasizmus ünnepelt írója. (…) A felszabadulás után fasiszta múltja miatt egy ideig nem jelenhettek meg művei, és ezt maga is indokoltnak tartotta.
Ez utóbbiakat Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1976) munkájában olvashatjuk. De hát ki ez a Hegedüs? A kommunista diktatúra ünnepelt írója, főiskolai tanára és színházi szakírója, akiről egyelőre túl „keveset” tudunk. Az 1960-as évtől a hírhedt III/III-as csoportfőnökség ügynöke volt; korábban a Márai Sándor és Hamvas Béla sorsát is kisiklató Lukács György, valamint a szovjet tiszti ruhában parádézó Illés Béla kebelbarátja. Az 1960-as évek elején Londonba küldték, ahonnan többek között a Rákosiék által egyszer már hazacsalt és bebörtönzött Ignotus Pálról és Faludy Györgyről küldött jelentéseket. Néhány év múlva hazarendelték, a hálózatnak itthon volt szüksége a „szakértelmére”.
Hegedüsről kevesen tudják, hogy a rezsim fizetett ügynökeként emberek életét tette tönkre, hogy mindaz, amit életében leírt, leginkább a hatalom jól megszervezett manipulációinak a része volt. Kétségtelen felkészültsége mellett (az írástudók árulása az övé: a két háború között szerzett jogi végzettséget a Pázmányon, ahol magyarból és történelemből is lediplomázott) feltűnő, hogy irodalomtörténeti igénnyel megírt munkája nagyon kevés hivatkozást tartalmaz.
A Google keresője Kodolányi nevét beírva az első találatok között adja ki Hegedüs mocskolódását, mely többek között arra is kitér, hogy az ügynök által „hisztérikusnak” minősített író „… enyhén nyomorék (sic!) volt: nem nagyon púpos, de mégis púpos; nem nagyon sánta, de mégis sánta (…) ez a sehová se tartozó félig úr szeretett volna azonosulni a néppel”. Hegedüs hasonló szellemiségű szócikkei minden általa jellemzett írónál felbukkannak a keresőmotor jóvoltából.
A legjobb szándéktól vezetve ugyan, de a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán az író sírjánál is felhangzott most az ügynök kártékony vartyogása. Mintha Illyés sorai élednének fel az Egy mondat a zsarnokságról című költeményből: „Mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.”
